Ki (nem) nyert olimpiai érmet Pekingben?

Szombaton nagyon örültünk a kizárásnak, ugyanis a magyar rövidpályás gyorskorcsolya vegyesváltó ilyen áron jutott hozzá a téli olimpiák történetének nyolcadik érméhez. Szép volt az a bronz, na. Büszkék is voltunk a négyesre. Aztán hétfőn nagyon nem örültünk a kizárásnak. Liu Shaolin Sándor elsőként esett át (mivel kínai ellenfele szó szerint fellökte) a célvonalon, ezzel pillanatnyilag megszerezte a magyar sporttörténet első egyéni aranyérmét a téli olimpiákon. Igaz, a mámor csak percekig tartott, mert a bírák szabálytalankodás okán kizárták a magyar korcsolyázót az egész versenyből. Így lett még egy bronz. Aminek örülünk, Vincent, csak hát az árát sokalljuk. Ilyen a sport néha. Igazságtalannak tűnnek egyes döntések. Amint hogy nem tűnnek nagyon fair play-nek egyes vonatkozó diskurzusok sem. Például az, ahogyan egyesek kétségbe vonják a Liu testvérek „magyarságát”. Egyrészt, ugye, csak a vak nem látja, hogy a két sportoló nem tősgyökeres, nagy bajuszú, ostorpattogtató magyar ember. Másrészt csak az ideológiai vak nem látja, hogy ezek a srácok magyarok, hiszen magyar földön születtek, magyarul beszélnek, továbbá magyar nemzeti színű mezben versenyeznek. Az sem lenne egyébként baj (számtalan példa van erre), ha nem magyar földön születtek volna és nem beszélnének magyarul. A lényeg a mez. A zászló. E téren nem tudok egyetérteni azokkal, akik képeket posztolnak a Sepsi OSK-ról azzal, hogy na, ez a csapa vajon mennyire székely. És azokkal se, akik hasonló posztokat közölnek, például a francia válogatottról. Ha jól tudom, nem mai divat ez. Csak régebben nem sportoltak annyit Európában. Illetve de: a kedvenc sport a háború volt. És ha jól tudom, a profi, azaz zsoldos hadseregek „pályára állítása” hatalmas előnyt jelentett a korabeli „klubtulajdonosoknak”. Ja, hogy a profi egy idő után tovább áll? Hát persze, oda megy, ahol (jobban) fizetnek. Nem ismerős ez a stratégia a mai sportéletben? Szóval, határozottan állítom, hogy a mez, a zászló alapján magyar fiúk nyerték (nem nyerték) azokat az érmeket Pekingben. Akikre (szintén szimbolikus értelemben) büszkék lehetünk mi is, vagyis mindazok, akiket annyira nem érdekel a sport, talán nem is tudnak korcsolyázni, de végigszurkolják, -örülik, -kesergik a futamokat. Ugye, a zászló miatt. Van itt még egy zavarba ejtő dolog. Főként értelmiségiek szokták megkérdezni, mi a fene ez a nagy büszkeség, totál értelmetlen dolog. Hát valaki (sok) pénzért pályára lép, versenyez, nyer. Oké, szép, de miért lángol ettől nemzeti színekben több millió ember lelke? Ezeknek az értelmiségieknek üzenem, hogy nagyon helyes a kritikai látásmód, rá kell kérdezni a legalapvetőbb dolgokra is, ám utána nem árt el is gondolkodni rajtuk. Ha pedig a gondolkodás eredménye az, hogy a zászló alapú sportsikerek fölötti büszkeség értelmetlen, akkor a következő probléma, amin erősen el kellene meditálniuk, a saját létük értelme.