Ha december 1., akkor a magyarok anyjának keresztje?

Van pár – ha tetszik – gyulladásos dátum Románia naptári évében, amikor kifakadnak az egységes és oszthatatlan nemzeti pattanások. Az egyik ilyen dátum december elseje, a (nem egészen egységes) nemzetállam Románia – ha szabad így fogalmaznom – nem egészen bölcsen megválasztott nemzeti ünnepe.

Nagyon szép dolog, hogy a közösségi hálókon boldog ünnepet kívánunk egymásnak (pontosabban mi, magyarok az ismerősi körben levő román polgártársaknak), ahogy az is szép, hogy román Facebook-ismerőseink hasonló jókat kívánnak nekünk március 15. környékén.

Viszont ha picit kinézünk a lufinkból, rájövünk, hogy a kortárs hazai valóság nem éppen annyira rózsaszín. Idei magas politikai polcos példaként a román művelődési (!!!) miniszter, Lucian Romașcanu úr idevágó Facebook-bejegyzését említhetném, amelyet Csoma Botond RMDSZ-képviselő parlamenti felszólalása nyomán írt. Van benne egy ilyen mondat:

Nos, valóban: ha az elmúlt százegynéhány évet nézzük, Erdély a románoké, mindenféle jog szerint. Nem vitatható. Ha azonban valaki művelődési miniszter, vagyis a kultúráért felelős kormánytisztviselő, nehezen választhatott volna ostobább megfogalmazást, mint a fenti. Ugyanis a mondat első részének abszolút és kizárólagos tulajdonviszonyt kifejező tartalma fényében a mondat végén szereplő létige (éltek, élnek) arra is utalhat, hogy a többiek (magyarok, szászok, zsidók… a többieket kifelejtette a miniszter úr) csak léteznek, funkcionálnak, esetleg vegetálnak. Értsd, nem tesznek hozzá semmit a román(iai) kultúrához. Vagy ha mégis, akkor amolyan napszámosokként: amit létrehoznak, az befolyik a nagy román tulajdonba. Ami bődületes nagy marhaság, nem kellenek hozzá tudományos munkák százai, európai (uniós) mantrák ezrei. Nem kell hozzá semmi, csak egy kis józan gondolkodás. Nos, érzésem szerint ez az, amit a miniszter úr (és a gyulladásos dátum körül sokan) elvesztenek. Kifakad belőlük a genny, mint egy pattanásból.

Álljon itt egy példa a (nem feltétlenül pártpolitikai) valóságból is. A Bákó megyei Pârjol (Perzsoj) községben november 28-án került sor a nemzeti ünnepi ünnepre (akkor még jártak a gyermekek iskolába). Az igazgatónő ügyesen tette is a dolgát, megszervezte a községi iskola fennhatósága alá tartozó egységek diákjainak meghívását… amikor hopp, kifakadt a pattanás. Ugyanis egy belső beszélgetés során megkérdezték tőle, mi legyen a pusztinai (csángómagyar) gyerekekkel. Azokat nem kell elhozni, írta az igazgatónő. Miért? Mert azok magyarok. Március 14-én (!) ünnepelnek. Az anyjuk keresztjit! (A kereszt helyére sokkal rondább szavakat is el lehet képzelni.)

Jó, a beszélgetés nyilvánosságra került, a megyei tanfelügyelőség kirúgta a virágnyelven káromkodó igazgatónőt. Minden rendben van. Valóban?

Nem állítom, hogy nekünk, magyaroknak e tekintetben nincs mit sepregetnünk a saját portánk előtt. Azt állítom, hogy az érzékeny témákról beszélni kell, amennyire nyíltan csak lehet. Például így. Ha ez nem történik meg, újra meg újra visszazuhanunk abba az infantilis állapotba, amelyet a fenti két példa tükröz. Persze, ehhez a párbeszédhez el kellene fogadni pár alapvető dolgot. Például azt, hogy Románia nem monolitikus identitású nemzetállam. No meg azt, hogy Erdély nem csak a románoké. Mindazoké, akik ott élnek.

Tehát, a bunkón viselkedő perzsoji igazgatónőt kirúgták. Kíváncsi vagyok, hogy a bunkón viselkedő művelődési minisztert menesztik-e.