Töredelmesen bevallom, hogy a labdarúgó Európa-bajnokság ideje alatt hozzáállásom megengedhetetlenül kirekesztő és diszkriminatív volt, igaz, csak gondolatban, de mint tudjuk, az a legsúlyosabb bűn. Minden egyes mérkőzésen, amelyen a magyar válogatott részt vett, fenntartások nélkül nekik szorítottam, ami kétségkívül kirekesztő magatartás, hiszen ezáltal minden más csapat ellen szurkoltam, amely pályára lépett a magyarokkal szemben, még akkor is, ha az ellenfelek játékának minősége ezt nem indokolta volna.
Nem vitás, hogy menthetetlenül elfogult attitűdöm nem felel meg az Európai Labdarúgó-szövetség „egyenlő játékot” („equal game”) hirdető kampánya alapértékeinek, én ugyanis nem egyenlő játékot szerettem volna látni, hanem kifejezetten egyenlőtlent: azt akartam, hogy a magyarok mindig győzzenek, az ellenfeleik pedig kivétel nélkül veszítsenek.
Sajnálatos módon a játék végül egyenlő lett, így lett aztán egyenlőtlen a mi kárunkra.
Azt sem tagadhatom, hogy a mérkőzések némely feszült pillanataiban olyan verbális megnyilvánulásokkal adtam a környezetem tudtára heves érzeményeimet, amelyek a francia udvari etikett alapján talán túlzónak minősíthetők.
Mentségemre szolgál, hogy a rivális csapat himnuszát nem fütyültem ki, a játékosokat pedig nem akadályoztam semmilyen módon hivatásuk gyakorlásában, részint mert magyarként tapasztaltam, milyen, amikor mások ízetlenkednek a himnuszom közben, másrészt pedig tipikus fotelszurkolóként, a képernyő előtt ülve ennek különösebb értelme és hatása amúgy sem lett volna.
Kirekesztő magatartásomat tetéztem azzal, hogy miután a magyar válogatott elbúcsúzott a tornától, akkor sem szűntem meg önkényesen bizonyos csapatoknak szurkolni más csapatok ellenében, sőt – horribile dictu – olyan is előfordult, hogy némi kellemes megelégedettséggel nyugtáztam, ha az általam kevésbé szívelt együttes elveszítette a játszmát.
Pironkodva kell beismernem azt is, hogy a mérkőzések alatt nem a világ vélt vagy valós társadalmi igazságtalanságai jártak az eszemben, csak egyszerűen élveztem a játékot, és szurkoltam, hogy az általam kedvelt csapat rúgjon már egy kurrva huncut gólt.
Mindezekért további zártajtós meccsnézésekre ítélem magam.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
… a Román Nemzeti Banknak két milliárd euróba került eddig Simion mester győzelme… és a napi politikai káoszon túl: annyi drogot kapcsoltak le Nagyváradon, hogy attól egy T-Rex is kifeküdne.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.