Ez a meccs olyan volt, mint a történelmünk

Néha egy olyan triviálisnak tűnő esemény, mint egy labdarúgó mérkőzés, tisztábban tükrözi egy nemzet történelmének visszatérő, jellegzetes motívumait, mint tankönyvek sokasága.

A müncheni magyar–német meccs kicsiben olyan volt, mint az elmúlt fél évezred magyar történelme.

A magyarok szívvel-lélekkel, maximális erőfeszítéssel küzdöttek a túlerő ellen, helytálltak végig, megállították egy nagyhatalom gőzhengerét, sebeket ejtettek, lehetetlennek tetsző részgyőzelmeket arattak. Mindezt irtózatos ellenszélben, minden elvárást felülmúlva és azok ellenére; és az sem először fordult elő a történelemben, hogy az ellenfeleink morális piedesztált ácsoltak maguknak a harchoz a „barbárok” ellen. A magyarok a csatát konkrét értelemben végül vereség nélkül, felemelt fejjel zárták, mégis vesztesként vonultak le a pályáról.

Minden sikerült, csak a végső győzelem nem.

Annak, aki olvasta egykor az Egri csillagokat, és összeveti Dobóék várvédelmét a török hódoltság korának főbb folyamataival, ez persze nem újdonság.

Mégis: az az energia, amely felszabadult a küzdelemben, nem vész el, csak átalakul, és az eljövendő küzdelmekre való felkészülés legfőbb forrásává válik. Hát erről szól ez az egész, erről a „mégis”-ről. Nagyon magyar dolog ez, túlságosan is az. Hívhatjuk ethosznak is.

És minden ilyen mozzanatban benne rejlik a lehetőség és a remény, hogy nem válik fátummá.