Elöljáróban annyit, hogy ez egy mese. És tudjuk: a mesék többnyire nem válnak valóra. De néha igen.
Az angyal lenézett a földre. Egy betonszürke esőfelhőn üldögélt és csak azért nem ázott, mert az eső jó szokása szerint a felhőből lefelé csurgott, nem fordítva. A szenteste előtti hangulat azonban így is kellőképpen borús volt. Érezte ezt az angyal jól, hiszen többek közt ez volt a dolga: érzékelni, mi zajlik az emberek lelkében, odalent a földön.
Olyan eső-meg-szélcsupálta faágszerűen ingatta a fejét az angyal. (Ne nyissunk vitát arról, van-e egy angyalnak egyáltalán feje, mert láthatatlan, emberi szem számára legalábbis és akkor honnan is tudhatnánk, hogy néz ki valójában. Ebben a mesében, ennek az angyalnak van feje. És épp esősen ingatja. Pont.) Ezen a szent estén le kell mennie. Mert, ugye, jön az angyal. A bökkenő viszont az volt, hogy annyi keserűség, harag, reménytelenség áradt felé a Földről (nyilván azokról a földdarabokról, ahol az emberek barátkozni szoktak az angyallal, karácsony környékén bár), hogy ahhoz képest a Földre zuhogó eső akár békebeli hóhullásnak tűnhetett. Az emberiségnek kijutott, ingatta fejét az angyal. Két évig kuksoltak az emberek a házaikban (már akinek volt) és rettegtek a járványtól. Aztán alig lélegeztek fel egy kicsit (maszk nélkül), jött cseberből-vederként a háború. És a háborúval minden, amit az apokalipszis négy lovasa csak hozhatott: halál, ínség, otthontalanság, menekülés. Persze más helyeken nem ez jött. De azoknak az embereknek is kijutott: nyakukban a bizonytalanság, a sötét jövő, a dráguló kenyér és a többi lélekszorongató dolog.
Az angyal megvakarta konkrétan létező fejét. Feladom, suttogta maga elé. Mert egy átlagos évben (amikor csak a szokásos jó meg rossz történt az emberek életében) az angyal könnyedén eljött. Mindenhova. Ilyen ő. Egy szemvillanás alatt eljut minden házba, minden lélekbe, ahol nyitva az ajtó. Minden segítség nélkül. De most…
És ahogy ott ült, borongott (már-már betonszürkébbre sápadt, mint alatta a felhő) egyszer csak koppant a fején (na ugye, hogy van feje?!) valami. Nézte az angyal, mi ez. Nem látott semmit. Aztán megint: kopp! Most már felugrott az angyal, hát hahó, ki vicceskedik itt, ahol a madár se… És akkor hirtelen rádöbbent. Megrázta magát, csak úgy pattogott róla a bú, mint régi falról a vakolat. És az újabb koppanót már látta. Isten Igéje volt. Fájt is rendesen az angyal feje, mert Isten Igéjének általában súlya van.
És az angyal már tudta, mi a teendő. Előkapta trombitáját és belefújt, amúgy istenesen. Nosza, megelevenedett a felhők fölötti térség, seregleni kezdtek az angyalok. Perc se telt, máris ott sorakozott előtte az angyalok serege. Fenséges látvány volt: angyalok pöttyözték Isten szabad egét a láthatárig és vissza.
Az angyal kihúzta magát és felkiáltott: Emberek… azaz, angyalok! (Nézzük el neki a nyelvbotlást, a helyzetből fakadóan eléggé ideges volt. Persze, adódtak még az emberiség és az angyaliság történetében nehéz pillanatok, nem is egyszer, de azokban a pillanatokban nem az ő kezében volt a döntés marsallbotja, az angyali demokrácia jegyében.) Ezen a szentestén seregestül megyünk! És…
De nem folytathatta, mert lehuppant mellé egy kicsit felhősáros, kicsit kopott suhancangyal és a fülébe súgta: Biztos elegen leszünk? Az angyal szétnézett. Elsőre azt válaszolta volna, hogy persze, hát többen vagyunk, mint égen a csillag. Ám aztán picit elbizonytalanodott. Mi van, ha mégse? Ismét megvakarta a fejét. Ránézett a suhancangyalra, szemében ott égett a kérdés. A suhancangyal előhúzott egy trombitát a leple alól. Hogy szavaim össze ne keverjem: az a trombita, amit az angyal korábban megfújt, csillogó aranyszínű volt. Ez a másik meg porosfekete. Az angyalok serege elborzadva nézte.
Biztos vagy benne, kérdezte az angyal a suhancot. Az bólintott. Ezen a szentestén rájuk is szükség lesz. Az angyal ekkor vette a porosfekete trombitát és belefújt. Morajlott egyet a világ és egy másik, fekete sereg pattant elő az űrből. Élén ott lebegett… Lucifer, ki más.
Az angyal odalebbent a másik vezéréhez. Valahogy megacélosodott benne a hit, az erő. Barátom, szólt a fekete hadúrhoz, angyal vagy, ha megbuktál, akkor is. Kössünk hát békét, vagy ha ezt sokallnád, bár fegyverszünetet. Ezen a szentestén mindannyiunk angyalságára szükség van. Hogy eljöhessen az angyal a világba. Mit szólsz? A bukott főangyal a kinyújtott jobb kézre nézett. A fekete pedig olvadni kezdett róla, mint a hó. Aztán összesimult a két tenyér.
Az angyal mosolygott. És elkezdtek készülődni a szentestére.
Gondolatok arról, hogy miért tudunk egyre kevésbé hátralépni, és távolabbról szemlélve tisztább képet alkotni a világról.
Mert miért ne lehetne székely MI? Lesz és kész! Pamflet.
A román és magyar kultúra közötti hídépítés nem küldetés, hanem normális viselkedés kellene legyen – mondja a Bukaresti Egyetem nyugalmazott professzora.
Szubjektív lencse és költői merengések az elmúlt évtizedek alatt alig változó romániai vasúti viszontagságokról. Elöl ül a masiniszta, de ki igazítja ma a „gőzöst”?
Online zajlik majd a gyógyszerek felírása és kiváltása, a páciensek pedig minden egészségügyi adatukhoz hozzáférnek. Továbbá: az adóhatóság rászáll az esküvőszervezőkre, egy férfi pedig az utcán ölte meg volt élettársát, három gyermekének anyját.
Románia állami nyugdíjrendszere a gyors népességöregedés, a tömeges munkaerő-elvándorlás, az informális foglalkoztatás és a növekvő költségvetési nyomás miatt veszélybe került – kongatták meg a vészharangot friss elemzésükben a BBTE elemzői.
Tudta, hogy Emil Boc kiválóan versel magyarul Petőfi Sándor, József Attila vagy éppen Kosztolányi Dezső modorában? Erre tessék! (Naná, hogy pamflet.)
Az ügyészek állítása szerint a boncolás eredményei azt mutatják, hogy a 2 éves kislány halála krónikus betegsége miatt következett be a fogászati kezelése során.
Részben a magyarellenesség visszaszorítása érdekében alkalmaz oktató célzatú „önbüntetést” a Román Labdarúgó-szövetség.
Nagyszabású adóellenőrzést indít az ANAF, amely több mint ötszáz nagy adózót érint különböző gazdasági ágazatokból.
Gondolatok arról, hogy miért tudunk egyre kevésbé hátralépni, és távolabbról szemlélve tisztább képet alkotni a világról.
Mert miért ne lehetne székely MI? Lesz és kész! Pamflet.
A román és magyar kultúra közötti hídépítés nem küldetés, hanem normális viselkedés kellene legyen – mondja a Bukaresti Egyetem nyugalmazott professzora.
Szubjektív lencse és költői merengések az elmúlt évtizedek alatt alig változó romániai vasúti viszontagságokról. Elöl ül a masiniszta, de ki igazítja ma a „gőzöst”?