A végtisztesség tragédiája járvány idején

Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk, ahogy a nóta mondja. Ha tetszik, azt is mondhatnám: a halál az élet szerves része. Elvileg legalábbis. Polcz Alaine (aki amellett, hogy kiváló írónő, tanatológus, vagyis a halál kutatója volt) többrendbélileg kifejtette, hogy a nyugati kultúra szívós munkával elérte a természetesnek nem igazán nevezhető bravúrt, hogy leválasztotta a halált az életről. És valóban, elég, ha körülnézünk: minden csapból az élet hurráoptimista igenlése árad. Ami önmagában nem rossz, nyilván. Ami rossz: a halált, amely korábban, mint jeleztem, az élet szerves része volt, mintegy karanténba helyeztük, hogy divatos szóhasználattal éljek. Paradox módon a halál sose volt olyan diszkrét, mint éppen harsány, annyi mindent nyilvánosság elé táró korunkban. A (nem erőszakos) halál kórházban, öregotthonban, az otthon várfalai mögött történik, rejtve a világ szeme elől. Nem bántjuk a vidáman vagy épp gondterhelten, de élők lelki világát az elmúlás kellemetlen gondolatával.

Az egyetlen rítus, amely – bár alaposan civilizált határok között – a halál kapcsán velünk maradt, a temetési szertartás. Mert valahogy mégis dukál az elhunytnak a végtisztesség. Nem lehet csak úgy elkaparni nagyapát, nagymamát, apát, anyát, testvért, mint egy kutyát. Persze, ez esetben is, úgymond, méltósággal járunk el. Tartózkodunk az egyébként alapvető és természetes kitörésektől: nincs hangos jaj, sírás, összeborulás. Szeretnénk mindent a lehető legolajozottabban, civilizáltan, gyorsan lezavarni. Pedig a végtisztesség pont olyan kitüntetett alkalom, mint a keresztelő vagy az esküvő. Igen, ott van a halotti tor. Amikor egyáltalán van. Egy szó, mint száz: korunk végtisztességi előadása nyomokban tartalmazza az elhunythoz, az elmúláshoz való intim viszonyt.

És akkor nézzük azt a rendkívüli esetet, amikor lecsap ránk egy világméretű járvány. A felelős válságkormányok érthető módon világszerte meghozták a szerintük szükséges korlátozó intézkedéseket. Mert az élet szent. Óvni kell, minden áron. Na de mi történik a (hétköznapi, nem járványos) halállal a rendkívüli állapotban? Történetesen (és sajnálatos módon) velem is előfordult az utóbbi hetekben, hogy hírül vettem valaki halálát, akit tiszteltem. Értelemszerűen arra gondoltam, el kellene mennem a temetésére, hogy valamivel hozzájáruljak ahhoz a bizonyos eleve kilúgozott végtisztességhez. De nem tehettem meg. Hiszen a rendkívüli állapotban hozott rendkívüli intézkedések között az is szerepel, hogy egy temetésen legtöbb nyolc ember vehet részt (az elhunytat nem számítva): a szertartást levezénylő egyházi személy, illetve közeli rokonok.

A temetés előtt egy nappal összefutottam az elhunyt egyik hozzátartozójával. Elbeszélgettünk kicsit a megboldogultról (legalább ennyi történt), aztán kiült a szánkra a kínvigyor, amikor nyugtáztuk a rendkívüli helyzetet. Láttam az arcán a szenvedést. És megértettem.

Nem elég, hogy szimbolikusan karanténba helyeztük a halált ebben a mi sarkig nyitott nyugati kultúránkban. Nem elég, hogy hűvös, haláliszonyos távolságtartással intézkedünk a temetés körül. (Ja, egyszer véletlenül belefutottam egy roma temetésbe. Na, ott volt rítus. Ott összeért az élet és a halál mágiája. Nem ismerem a roma kultúrát, nem tudom, milyen erők mozognak a háttérben, akkor és ott viszont nagyon irigyeltem őket.) Ebben a (remélhetőleg hamarosan véget érő) rendkívüli állapotban a temetés, a végtisztesség rítusának maradékait is vaskos zárójelek közé tettük. Érthető módon, ismétlem. De attól még nagyon fáj.