A 30 éves forradalomra emlékező kiállításon kitört a forradalom. A politikusok elbújtak

Emlékszem, 1989. december 21-én ki akartam rohanni Kolozsvár főterére. A Farkas utcai lakás ablakából hallottam a lövéseket. Apám azt mondta, inkább a könyvespolchoz kötöz. Bizonyos szempontból igaza volt. Forradalmár sok van, fia neki csak egy. Gyűlöltem akkor, 20 évesen. Eltelt 30 év, aki figyelt, tudja, hogy. Elérkezett az újabb kerek évforduló és az újabb kerek tisztelgés ideje Rendeztek hát egy kiállítást a kolozsvári történelmi múzeumban. Elmentem. Ezúttal senki sem akart sehova kötözni. Tele volt a terem. Folytak az emelkedett hangvételű beszédek. Nehéz ilyenkor elkerülni a szólamokat. Végül is 26 ember életét áldozta Kolozsvárott azért, amit szabadságnak meg demokráciának képzeltünk. Az ilyesmit nem illik félvállról venni. Azt viszont lehet(ne), hogy rövidre fogják a szóáradatot. Aztán egy fiatalember közbeszólt: tényleg forradalom volt az? Vagy megrendezett színjáték? Mintha bomba robbant volna a teremben. A forradalmár egyesületek (van belőlük vagy hat) egymással is folyton marakodó tagjai rávetették magukat a kérdezőre. Elszabadult a csendes pokol. Hohó, na végre, történik valami! Szobaforradalom a forradalom jubileumi kiállításán. Az arcok felélénkültek. A terem hátterében szendergő alakok is egy csapásra az események kellős közepén találták magukat. Ezt csinálja utánuk bárki terribilista kortárs képzőművész! Illetve ne csinálja, úgysem fog sikerülni. Másrészt, szomorú volt nézni, ahogy az utókor a halottak emlékezete fölött marakodik. Mennyi keserűség, értetlenség, frusztráció lehet ezekben az emberekben? És vajon ki a felelős ezért? Kimentem a teremből. Az erkélyen viszont eszembe villant valami: egyetlen politikust sem láttam odabent. Sem a felszólalók között, sem a tömegben. Hogy nem feszítettek a díszhelyen, ezt csak díjazni tudtam. Látjuk őket eleget, mindenhol. De hogy a tömegben sem tűnt fel egyetlen dicsfényben úszó pártos arc sem… Elbújtak. Talán féltek? Talán vezeklési kényszer kerítette hatalmába őket? Talán haragudtak, hogy nem tudnak egyet villanni? Nem tudom. Kedves politikusok: az a 26 ember többek közt azért halt meg 30 évvel ezelőtt, hogy ti ma létezhessetek: határozatokat hozzatok, várost vezessetek, észt osszatok, tépjétek egymást a tévében, segget nyaljatok, ígérjetek, hazudjatok, és a sor ó, milyen hosszú. Visszamentem a termekbe. A kiállítás egyébként megrázóan szép, ha szabad így fogalmaznom. Valakik valamit megtettek annak idején, mert hittek valamiben. Nem az ő hibájuk, hogy kicsit másképp alakult a történet.