Valódi magyar–román párbeszéd akkor jöhet létre, ha a helyi román közösségnek sikerül félreállítania az ármánykodó szekusivadékokat, ha a fehér hollók elnyomják a gyűlöletkeltők hőzöngését. Ebben pedig mi is segíthetünk nekik.

A romániai magyarság nem nyomul, nem tiltakozik, nem vitázik, szemmel láthatóan nem akarja meggyőzni semmiről a többséget – amelyik számára egyszerűen nem létezik, amíg valamelyik román nacionalista fel nem piszkálja az érdeklődését.

Ha a görög válság csak az ország tulajdonképpeni gyarmatosításának árán oldódik meg, és azt az üzenetet hagyja maga után, hogy az erősek eltapossák a gyengéket, akkor a következő választásokon több országban is arathatnak vihart a mostani döntéshozók.

Nemigen elfogadható hosszú távon, hogy Ponta fontosabbnak tartja pártját az országnál, és csak azt sajnálja, ha az ellene zajló DNA-eljárás a PSD imázsát cincálja szét. Az viszont nem zavarja, ha az egész ország megítélését rontja.

Románia valószínűleg egy olyan boom előtt áll, amely csakugyan a keleti régió vezető országává teheti. Hogy mindezt egy olyan kormánnyal érte el, amely az orkánerejű ellenszélben és úgyszólván hetente változó összetételben is három röpke év alatt a legeredményesebbé vált Románia történetében – szinte csoda.

Victor Ponta nem a legfiatalabb román államférfiként vonul be a történelembe (ahogy elnökválasztási kampányában hirdette), hanem szánalmas kis szélhámosként. Már nem tarthat sokáig, amíg a kormányfői gyeplőt is bedobja.

Mind a jelenlegi kormányfő, mind a mentora tanult emberek, még akkor is, ha eltekintünk egy visszaszívott Ponta-doktorátustól, egy cataniai mesteritől, mert Victor valóságos nyelvtehetség, és Adrian műveltségéhez vagy képzettségéhez sem férhet kétség, amivel toronymagasan kiemelkednek a főként pénzmosásra, adócsalásra és sikkasztásra szakosodott vörös bárók közül.

Aki nem „állami méltóság”, úgy él, ahogy „megérdemli”. Azok várják ki szépen, zokszó nélkül, amíg a törvényhozás közismerten lassú malmai – kivéve, amikor a saját jövedelmük növeléséről van szó – igencsak nehezen meghoznak egy úgymond „költségvetés-terhelő” szabályzót.

Minden jel arra utal tehát, hogy Pontát már semmi más nem érdekli, mint saját imázsa fényezése, a látszatkeltés, hogy ő a jó zsaru, hogy ha szakad a kormánykoalíció, és ellenzékbe kényszerülve már nem tudnak a jövő évi választások előtt annyi alamizsnát osztani, mint kormányról, még egy mandátumot bebiztosítson a maga számára a parlamentben.

Kínos, hogy jelen pillanatban még közlekedési miniszterünk sincs, hogy 39 kilométer autópályát négy év alatt épített meg Románia, amelynek miniszterelnökét nem lehet komolyan venni: még viccnek is rossz, hogy betegszabadságán növelt szakállának eltüntetését a közlekedési mesterterv elfogadásától tette függővé, és még kínosabb arra gondolni, hogy arcszőrzetét politikai eszköznek tekinti egy európai állam vezető tisztségviselője a huszonegyedik században.

Miközben a hatóságok a székely zászlót üldözték, a legionáriusok zászlaja mindvégig ki volt tűzve, a vasgárdistákat az egészségük felől sem kérdezték.

Annyi év után kétségtelen, hogy a román nyelv oktatása terén szándékos rosszindulattal, diszkriminációval állunk szemben, amin nem sikerült a meglévő törvények alapján sem változtatni.

Mégpedig pontosan a Nagy Román Egyesülés 100 éves évfordulója alkalmából. Árulás!

Egy új szélsőjobbos román párt megalakulása még inkább arra kényszerítheti a soviniszta gesztusok iránt amúgy is fogékony „közép” pártokat, hogy a szélsőséges érzelmű szavazók megtartása érdekében versenybe szálljanak magyarellenesség terén az új alakulattal.

Hogy a fegyveres maszkosok (és nyilván a titkosszolgálat által) megtámogatott korrupcióellenes ügyészek réges-régen túllépték a normalitás és jogállamiság határát, szép lassan már senkit sem érdekel. A tökéletes rendezésnek köszönhetően már csak azok emelnek szót, akik maguk is célkeresztbe kerültek.

Kérdés azonban, hogy a márkás öltönyökben, luxusautókkal flangáló, drága ékszerekkel feldíszített, nyilatkozataik alapján busás vagyonnal rendelkező elöljárók helyzetén mennyit lendít, ha a kávépénznek elegendő rongyos 1000–1500 euró helyett egy-két bevásárlásukat is fedező 4000–5000 eurót kapnak.

Ponta azonnal jelezte abbéli szándékát, hogy újra átvegye a kormánykereket. Azért az módfelett érdekes, hogy a helyettese sem úszhatta meg a plágiumgyanút. Úgy látszik, a Dîmbovița partján nem juthat miniszterelnöki székhez az, aki nem lop, akarom mondani: szellemi javakat is.