Jönnek az amerikaiak – majdhogynem Jézus második eljövetelével volt egyenrangú ez a vágy, ez az állandóan késő ígéret, ez a soha el nem jövő, egyre valószerűtlenebbé váló mesevilág.
Fotó: DeepAI.org
Várjuk hát, még most is. Pedig éppen megint szájba rúgtak bennünket, miután a vízummentesség már karnyújtásnyira volt, de visszavették. És még itt vannak ugyan, Aranyosgyéresen, Deveselun, Mihai Kogălniceanun, de már megjelent annak lehetősége is, hogy elmennek. Még nem mentek el, de már várjuk vissza őket.
Amerika varázsa a mi szemünkben több mint százötven éves. Kossuth Amerikába, a modern világ első demokráciájába ment, hogy segítséget szerezzen a magyar függetlenségi harc folytatásához (tudjuk, nem sikerült). Az 1920-as poszt-trianoni években erdélyi magyarok, székelyek egész hulláma indult a tengeren túlra szerencsét próbálni, aztán az ígéret földje kinek bejött, kinek nem. Tamási Áronnak például nem jött be, három év után haza is jött, hogy aztán a legnagyobb székely író legyen belőle.
Aztán a tommyk jöttek Európába Hitler rémuralmának véget vetni. Itt találkoztak az oroszokkal, itt derült ki, hogy a háború után is dolguk van, vigyázni kell a nyugati világra az időközben leereszkedett vasfüggöny túloldalán. Aki a Checkpoint Charlie-n átjutott, vagy a Falon átmászott Berlinben, és túl is élte, nem német, hanem amerikai katonákkal találkozott először.
Jönnek az amerikaiak – majdhogynem Jézus második eljövetelével volt egyenrangú ez a vágy, ez az állandóan késő ígéret, ez a soha el nem jövő, egyre valószerűtlenebbé váló mesevilág. Jönnek-e az amerikaiak? Hogy megszabadítsanak a kommunistáktól, Sztálin komisszárjaitól, Ceaușescu szekusaitól. Nem jöttek.
Nagyapám a háború utolsó hónapjaiban esett hadifogságba Németország területén. Magyar katona volt, az amerikaiak fogták el. Tíz kilóval nehezebben jött haza. Vajat ettünk fehér kenyérrel, mondogatta, amikor erről kérdezgettük. Ott látott először rágógumit, Lucky Strike-ot (itthon aztán sem rágógumival, sem cigarettával nem élt). Mehettem volna velük Amerikába, mondta. Elábrándoztunk, hogy mi lett volna ha, és kérdeztük, hogy hát akkor miért jött vissza. Mert itthon várt nagyanyátok, azért. Meg amit nem tudhatott előre: a dicső kommunizmus, a földek elvesztése, a nehéz megélhetés, a nyomorúság.
Aztán 1956. A magyarok az amerikaiakra is számítottak a szabadságharc támogatásához. Kire másra, a hidegháború legvadabb éveiben ki állhatott volna szembe leginkább a szovjet tankokkal. Persze ez csak a magyarok fejében volt, az amerikaiak nem jöttek. De befogadták az ötvenhatos menekülteket, akik aztán később vagy hazalátogathattak, vagy nem. Viszont lehetett Steve (István) bácsiékhoz menni szájat tátani Cleveland-be a vasfüggöny megszűnése után.
Meg hogy ott nyomorúság van, éhezés, jobb nekünk itt. Ezzel csak az volt a baj, hogy mondjuk a Dallasban valahogy nem kifejezetten nyomorúságos haldoklást és éhezést láttunk, hanem szabad és laza embereket ejtőzni hatalmas házakban, fél hektárnyi autókkal cirkálni felhőkarcolók között, és színes koktélokkal lazulni égszínkék úszómedencék mellett, pálmafák árnyékában. Itthon meg, a kommunista mennyországban nem volt semmi a boltokban, nem volt fűtés és villanyáram, és elvitt a szeku, ha mondtál egy viccet a munkahelyeden. Hogyne ácsingóztunk volna Amerika felé.
Amerikából jöttek a legjobb farmerek, a legjobb zenék, ott voltak a legnagyobb autók, a leggyorsabb repülőgépek, a cowboyok voltak a legtökösebb emberek, Amerika szállt le először a Holdra, az amerikai filmekre mindig megteltek a mozik, a bolhás, fekete-fehér televíziók előtt az ülőhelyek, amerikaiaké voltak a legfehérebb fogsorok, a legtökéletesebb frizurák. Ott zabálták a hamburgert, a hot dogot, ott itták a Coca Colát, ott ropták önfeledten a rakenrollt és a twistet. James Dean, Frank Sinatra, Lauren Bacall, Judy Garland, Miles Davis, Bob Dylan, Clint Eastwood, Bruce Springsteen, Tina Turner. Woodstock és Hollywood. Princeton és Harvard. Martin Luther King és JFK. Neil Armstrong és Andy Warhol.
Néhány éve, Trump első elnöksége idején volt alkalmam rövid időt eltölteni az Egyesült Államokban. Kelet-európaiként persze mindezek a fentiek a fejemben voltak. De nem a materiális világot néztem, a globalizáció eredményeképpen nem volt eget rengető különbség mondjuk egy itthoni és egy ottani szupermarket között. Inkább az embereket figyeltem, hogyan élnek, gondolkodnak, dolgoznak, beszélnek, egyáltalán: hogyan viszonyulnak a világukhoz. Hogy mennyire más, természetes a viszonyuk a szabadsághoz, egymáshoz, önmagukhoz, az elvégzendő feladataikhoz, a mindennapi dolgaikhoz.
Akkor értettem meg jobban, hogy például az általunk, komoly európaiak által gagyinak és naivnak tekintett hollywoodi filmekben bemutatott emberi viselkedési, helyzetértékelési és reagálási sémák mennyire igazak és működőképesek. Hogy a már az óvodától az iskolán át a filmekig és a közösségi eseményekig az élet minden területén jelen levő emberi megnyilvánulások tartják össze és működtetik az amerikai társadalmat és a kisebb közösségeket is.
Persze nem lehet nem észrevenni, hogy Amerikában borzasztó az egészségügyi rendszer, hogy rendszeresen lövöldöznek valahol, hogy hajléktalanok laknak az utcán, hogy milliomos prédikátorok hülyítik az embereket, ez mind igaz. De ha két amerikai összekerül egy nehéz helyzetben, együttes erővel, pozitív hozzáállással és magabiztossággal ki is tud keveredni belőle. De ha végül nem is sikerül nekik, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kikeveredjenek. És ez általános és igen mély szövete az amerikai társadalomnak. Akkor is, ha nekünk, európaiaknak az jut eszünkbe róla, hogy mindez gagyi, naiv, gyerekes, nem hiteles, hogy az egész csak Disneyland, kékesre fehérített, tökéletes fogsorok nem őszinte műmosolya, betanult szerep és képmutatás. Mert igen, az is – de valahogy mégis működik.
bár sokak szerint ennél nagyobb csapás még nem érte az éppen pusztuló Újvilágot. Persze, én is láttam Alex Garland 2024-ben megjelent filmjét, a Polgárháborút (Civil War), amelyben éppen ezt a sötét és ijesztő lehetőséget mutatja meg a rendező, megrendítő erővel.
Látjuk, hogy Trumpék egymás után halmozzák egymásra az egyre inkább megdöbbentő húzásokat, és nem értjük, mi lesz ebből. Annyira nem, hogy igen sokan hónapok óta csak annyit bírunk kinyögni ezzel kapcsolatban, hogy „Trump hülye” és hogy ilyen nem lehetséges. Pedig lehetséges, mert Trump az Egyesült Államok elnöke, az USA pedig a világ egyik nagyhatalma minden szempontból. És Trump az amerikai alkotmány és az amerikai demokrácia keretei és szabályai között került a Fehér Házba.
mi pedig nem teljesen értjük, mi rosszat tettünk. Új Jalta közeleg, mondják sokan, hosszú távú, méltánytalan, fájó döntésekkel, új világrend, régi-új szereplőkkel. Mi pedig, itt Kelet-Európában ismét egy olyan sakktáblán találtuk magunkat, amiről nemrég még azt hittük, hogy már senki nem fog játszmázni rajta. Mi ezúttal sem a királynő, a bástya vagy a futó vagyunk ezen a táblán, hanem a beáldozható gyalogok.
Várjuk-e hát még az amerikaiakat? Egyelőre nem világos, hogy van-e más választásunk.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
A májusi ősz pedig az Istennek sem akar itt hagyni minket.
Teljesen eltűnt a különbség a megismételt elnökválasztás második fordulójába jutott két jelölt, George Simion és Nicușor Dan között, olyannyira, hogy fej-fej mellett, egyenlő támogatottsággal állnak – legalábbis ez áll az AtlasIntel friss felmérésében.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
A külügyminisztérium azt tanácsolja a Líbiában tartózkodó román állampolgároknak, hogy a konfliktusok eszkalációja miatt azonnal hagyják el az országot.
A romániai államelnök-választás első fordulója előtt a Krónika volt az egyetlen romániai magyar lap, amely interjút készített Nicușor Dannal.
Magyarország miniszterelnökének arcát és nevét felhasználva próbálja növelni népszerűségét az államelnök-választás második fordulója előtt George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) államfőjelöltje.
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.