Új várak épülnek Erdélyben

Costi úr szivarral a kezében támolygott ki kora reggel a csípős levegőre, hogy a tornácon szemügyre vegye Mező utcai kertjét. Megtörölte a szemét, de alig hitt a látványnak: a kert végében, a nyári kunyhó mellett víztükör csillogott, körülbelül száz négyzetméteren.

Nofene, gondolta Costi úr, és még jobban kinyitotta a szemét. Lepöccintette a hamut, és a nikotináradat sebességével alaposabban körülnézett. A ház mögötti patak mellett néhány, pár éves gyümölcsfáját csak egy hajszál meg a Szentlélek tartotta, esetleg a mellettük álló öregebb fák koronájának alsó része. Törzsük körül nagyobb forgácshalom árulkodott a betolakodóról. A patak mellett pedig egy kisebbfajta duzzasztógát fogadta.

Körös-körül mindenféle farönkök voltak akkurátusan félkörbe rendezve, mintha legalábbis a kolozsvári városrendezés világosodott volna meg és cserélte volna le a köztéri betonlapokat és szegélyeket. Jó-jó, de ez magánterület, gondolta magában Costi úr, és hevesen verő szíve egyre inkább arra vitte, hogy dühbe guruljon.

A háromszáz négyzetméteres kert nagy részéről, úgy nézett ki, mintha már csak az autópálya-építéshez kötelezően hozzácsapott régészeti ásatások hiányoztak volna, ettől eltekintve viszont olyan profi munkát végzett itt valaki az éj leple alatt, hogy dühe átváltott kíváncsiságba. Nem sokáig.

A szemüvegét Costi úr elfelejtette magával vinni, ezért csak

Mindez a nagy- és kis egyesülés napja között! Hogy is merészelte! – zihált Costi úr, és máris Erdély elszakadását vizionálta a két román nemzeti ünnep között. Méghogy… Hod…mezo…vașar…hei…heli… mi van? Idejönnek, szétrágják a gyümölcsfáimat, gátat építenek az én saját külön bejáratú telkemre, és van szőr a képükön magyar feliratokat is kitenni! Mit kitenni: kirágni!

Costi úr beviharzott a házba, és nekilátott előkeresni a combig érő horgászcsizmáját. Mire megtalálta, az egyik gyümölcsfa fel is dőlt a csípős szélben, tompa puffanására azonnal ki is sietett, caplatott a latyakos avarban. Begázolt az impromptu tavacskába, megragadott egy ágat, és elkezdte a rönköket, gallyakat arrébb tolni meg kihuzigálni őket a szárazföldre. A birodalomépítő rágcsálóknak azonban hűlt helyük, a telek határán lévő kerítés pedig érintetlenül állt. Gondja volt rá azonban, hogy a magyar feliratot eltüntesse.

Visszacaplatott a házba, miután rájött, hogy egyedül itt nem tud semmit tenni, jön a kis egyesülés napja, őt pedig valami rágcsálók le akarják rágcsálni a térképről. Tíz perc keresés után meg is találta az illetékes szervek telefonszámát a polgármesteri hivataltól, felhívta őket, cirkuszolt, majd tárcsázta a vízműveket is, akik életuntan mondták:

A környezetvédelmi őrségtől végül kiküldtek egy csapat embert, akik vették a combig érő horgászcsizmáikat, szerszámaikat, és hadat üzentek a hódmezővásárhelyi telepeseknek.

majd nagy garral leeresztették a gátat, felszabadították a patakot, elhurcolták a kidőlt fákat és eltakarították a forgácsot, végül megerősítették a kerítést.

Costi úr azonban nem tudott aludni az elkövetkező két éjszaka. Mintha valaki egész éjjel az Radetzky-induló ritmusára reszelt és rágcsált volna. Hajnalban már Brahms Magyar táncok-dallamaira hallucinált, mire elérkezett egy felkeléshez méltó időpont. Akkor azonban rögvest felöltötte a combig érő horgászcsizmáját a pizsamanadrágjára, és egy bekeccsel a hátán azonmód kirohant a kertbe, hogy szemügyre vegye, tényleg csak képzelődött, vagy valaki elhúzta a nótáját.

Három gyümölcsfája kidőlve hevert az udvaron, a forgács pedig szépen a földre terítve, egy eddig soha nem látott ösvényen, amely mellett újabb rönkbe vésett felirat állt: Zenélő út – Radetzky-induló. Costi úrnak megrökönyödésében maradt még annyi lélekjelenléte, hogy arrébb lépjen az útról, aztán hátra sietett. A patakot már nem is látta, csak az építőtelepre hasonlító telket, aminek a végében – várhatóan – ott csillogott a víztükör.

Csakhogy valami akadályozta a látvány pontos felmérését, így Costi úr lassabban közelített a furcsa, kusza építményhez, ami csak hellyel-közzel engedte látni az újra felduzzasztott gátat. Amikor közelebb ért, földbe gyökerezett a lába:

Lomb…corona…șeta..ni..betűzte elhaló hangon Costi úr, aki nem tudta eldönteni, hogy az agyvize forr-e fel vagy a vér hűl meg benne legott. Ismerek pár hodákit, gondolta. Azok majd jönnek a fejszékkel, és szétverik ezt az egészet, hodoronc-tronc. Ezt mégsem lehet, hogy itt gyülekeznek, építkeznek, kolonizálnak, el akarják csatolni a telkemet ezek a laposfarkúak.

Bement a kunyhóba és elővette a fejszéjét, majd tárcsázta egyik hodáki barátját. Az másnaposan vette fel. Bă, Costi, băă… nem érünk most rá, egy egész hektárnyi erdőt kell végigfésülnünk, és a főnök nem vár, a kamionnak pedig délig el kell indulnia a fával, ha érted, mit mondok…

Costi úr erre nem szólt semmit, csak kinyomta.

– Európai állampolgár vagyok!!!! – üvöltötte – és vannak jogaim! Mi az, hogy idejönnek ezek, gátat építenek, letarolják a kertemet, kidöntik a fákat, helységnévtáblákat és egyéb szarságokat rágnak…lombkoronasétány! Mikor már lomb sincs! Tudják mi van? Nagy sáros pocsolya van!

– Jelenteni fogjuk az esetet az illetékes szerveknél, kérjük, legyen türelemmel. Nemrég Huhurezeanu miniszter úr közölte, hogy új intézkedéseket fog bejelenteni, megalakult egy kolóniaügyi válságstáb, élén Hodoșan varjú- és rókaügyekért felelős miniszteri biztossal. Rengeteg jelentést kapunk nap mint nap a kolozsváriaktól, és más megyékben is panaszkodnak, az egész régió érintett…

Costi úr némi reménysugárral a tekintetében ült le a tévé elé. A Digi24-en Siegfried Lăcătușu-Markovici és Sorin-Ionuț Ovidiu Pârțu osztották az észt, miután kiderült, hogy a válságstáb megalakulásának első óráiban Hodoșan asszony kirúgta a regionális operációs szervet vezető Corbeanu igazgatót a vízművektől, mert az megtagadta a bajba jutott és gátakkal elárasztott románoktól a segítséget.

miután egy kolozsvári polgár jelentette a városvezetésnek, hogy a vízművek szarnak rá a felduzzasztott patakokra.

Jézusom, nemzeti hír lettem, gondolta Costi úr, és a biztonság kedvéért felhívta újra a polgármesteri hivatalt, hogy hivatali visszaélést jelentsen a vízművekről.

– Három nappal ezelőtt hívtam fel őket, azt mondták: mit tudjunk mi is csinálni, uram. Ez tűrhetetlen! Gyarapítom azon önérzetes román állampolgárok számát, akik nem hagyják annyiban ezt az ügyet. A válságstáb mihamarabbi helyrehozását szorgalmazom, legyenek szívesek mérjék fel a helyzetet! A saját jogaink sérülnek, a saját telkeinken, kertjeinkben! Már a római időkben is municípium voltunk! Municipium Aelium Hadrianum Napoca! Itt mindig tisztességes dákok éltek! – mondta, majd elégedetten le is tette. Hátha sikerül az ügyet nagyobb reflektorfénybe helyezni a médiában, így, hogy ő is hozzátett.

A délután folyamán azonban nem maradt nyugta. Valami állandóan rátaposott a zenélő útra, a maradék fákon pedig varjak kezdtek el tanyázni. Eszébe jutott, hogy a szekrény mélyén lapul egy régi szovjet távcsöve. Elővájta, majd elkezdte pásztázni a telket. A messzelátó lencséjében egy fiatal, sovány róka jelent meg, szájában egy meghatározhatatlan alakú, nagyobbrészt csontokból álló prédával. Kisvártatva kiejtette a szájából, aztán játszani kezdett vele, fel-alá rohangálva. Csak úgy zengett a kert a Radetzky-marstól.

Costi úr nem hitt a szemének és fülének. A háta mögött zúgott a tévében Lăcătușu-Markovici és Ovidiu Pârțu vitája élőben, a tévé sarkában kis beágyazott képernyő mutatta a félig feloszlásnak indult válságstábot, ahol már arról vitatkoztak, a varjúszart gőzzel vagy vegyszerekkel érdemes eltávolítani az autók tetejéről, valamint arról, hogy a rókákat a rendőrség helyezze át valahova, vagy a környezetvédelmi őrség.

A zenélő út hangjai elnémultak, miután a róka rájött, hogy a csontok nem fognak előle elfutni azért, hogy ő jól megkergethesse őket, ezért befeküdt egy bokor alá és összegömbölyödött. Costi úr szeme elidőzött kicsit rajta, aztán átpásztázta a félig kész lombkoronasétány helyét is, majd szemügyre vette újra a mesterien létrehozott gátat, amely egyre szövevényesebben nézett ki az ágaktól; a megmaradt fák és gyökerek között szinte falkezdeményeknek tűntek a rönkök egymáson.

A víz teteje kicsit gyűrűzni látszott, aztán egy pillanatra egy hosszú, lapos farok villant ki a vízből, előtte egy szőrös fej.