Tűzijáték-élvezők versus állatbarátok: hol a tiltakozás határa?

" target="_blank" rel="noopener">Tűzijáték-szvitje. A remek zenedarabot II. György angol király rendelte meg, mégpedig annak kapcsán, hogy hatalmas, tűzijátékos ünnepséget szervezett az 1748-as aacheni béke kapcsán (az aacheni békével ért véget a híres-hírhedt osztrák örökösödési háború). A korabeli „sajtó” szerint már a próbára több mint 10 000 ember volt kíváncsi, a tömeg hatalmas dugókat okozott London utcáin. (Nincs úja nap alatt, ugye?) Képzeljük el, mi lehetett a díszelőadáson, amikor a tűzijáték is bekapcsolt. Na de ugorjunk még egyet, egészen korunkig.

Manapság a tűzijátékok használatát többé-kevésbé szigorú nemzeti törvények szabályozzák.

Viszont a nagy ünnepeken továbbra is sok színben felrobban az ég. Ez van, ez a helyzet. És persze, az ember felelős az adott esetben okozott károkért. Mert a tűzijáték nem veszélytelen üzem. Előfordul, hogy leszakad a felelőtlen tűzijátékos ujja, előfordul (ez személyes tapasztalat), hogy a rosszul kezelt profi tűzijáték, pontosabban rakéta elbillen és a szemlélő mellett csapódik a falba satöbbi.

Az állatbarátok „törzskönyve” sem tegnapi, valahol ott kell keresgélni az origót, ahol az első háziállatnak nevezhető élőlény megjelent az ember közvetlen környezetében. Arról lehet vitatkozni, melyik állat volt az első, maradjunk a mesebeli változatnál, hogy a kutya volt az. Az ember azóta állatokkal veszi körül magát: ebek, macskák, madarak, hüllők, ízeltlábúak, a sor hosszú és néha bizarr (lásd a gazdájukat felfaló varánuszok esetét, kapásból példaként). És persze, hogy az ember ez esetben is felelős, az állat egészségéért, életminőségéért satöbbi. Nyilván az állattartás sem mindig veszélytelen üzem, főleg, ha az ember oroszlánt vagy párducot vagy mérges kígyót tart, például. De egyes kutyafajták is lehetnek rizikósak, ha… nem nevelik őket megfelelőképpen.

És a nevelés fogalmával át is csúsztunk a háborús elemzésbe.

A felelősség olyasmi, amit meg lehet, sőt, meg kell tanulni. Mert nem olyan dolog, mint a légzés meg a szívverés, ami, ha tetszik, (jó esetben) alanyi jogos csomagban érkezik a születéssel együtt.

A magam részéről érteni vélem az ember vonzalmát a tűzijáték iránt. Persze, lehet a tűzijátékozást felelősséggel tenni. Ami alatt azt értem, hogy nem durrogtatunk bárhol, bármikor és bárhogy. Mert az felelőtlenség. Sőt, adott esetben szabályszegés. Érteni vélem az ember állatok iránti vonzalmát is. És naná, hogy az állattartást is lehet felelősséggel tenni. Vagyis nem tartunk állatot bárhol, bármikor és bárhogy. Mert az szintén felelőtlenség, sőt, hála Istennek, egyre több helyen szabályszegés is. A nagy kérdés, hogyan lehet összebékíteni a nagy ünnepekkor zajló rakétázás felelősségteljes élvezetét az állattartók felelősségteljes, kedvencüket védő hozzáállásával.

Egy polgár kitett a minap egy videót, amelyben azt mutatja be (és arról ír), hogy a kutyája vidáman elvan a szilveszteri tűzijáték ellős közepén. Szegény feje, kapott a kommentszekcióban hideget-meleget. A legtöbb kritika annak kapcsán érte, hogy hát oké, meg lehet nevelni a kutyát, de nem mindegyiket. Mert vannak traumatizált, például kóbor múlttal rendelkező ebek is, akiket nehezebb (illetve egyes kommentelők szerint nem lehet) megnevelni. Aztán ott vannak a vadállatok… velük mi lesz? A kóbor kutyákkal kapcsolatban halkan jegyzem meg, hogy az első kóbor kutya az emberi felelőtlenség következtében vált gazdátlanná. Ja, hogy időközben sokan lettek és adott esetben valóban bonyolult feladat őket nevelni? Tény. De hát ez az állattartás alapja:

jól gondolja meg a gazdi, amikor elrohan az óvóhelyre és hazacipeli Buksit.

Kiféle, miféle az a kutya? Mennyi időre, energiára, nevelésre van szükség (a szereteten kívül!) ahhoz, hogy valamennyire egyensúlyba kerüljön az az állat?

A másik oldalon ugyanez a véleményem: a szülők felelőssége, hogy a felnövekvő gyermek, majd felnőtt ne durrogtasson ész nélkül. Ha pedig mégis azt teszi, megvannak a megfelelő törvényes eszközök az előállt helyzet kezelésére. Már ha alkalmazzák őket. És ha betartják a tűzijátékok forgalmazására, árusítására vonatkozó szabályokat.

Mielőtt belemennék az értelmetlenség homályzónájába, elmondok egy történetet. A világhírű zoológus, etológus, Konrad Lorenz egyik könyvében olvastam két kutyáról. Akik nem kedvelték egymást, van ilyen. És minden reggelt azzal kezdtek, hogy ajtónyitáskor kirohantak és elmondták egymást mindennek, a kerítés két oldalán fel-alá rohangálva. Egy nap azonban történt, hogy míg hőseink máshol jártak, melósok leszedték a kerítés egy részét. Másnap reggel a két eb nekiállt a szokásos műsornak: ajtón ki, kerítéshez, szétverlek, agyonharaplak stb… míg nem elértek oda, ahol épp nem volt kerítés. Mindkét kutya megtorpant, mint aki kővé vált. Szó bennszakadt, hang fennakadt. Miután elmúlt a sokk, folytatták a kerítés menti álharcot, de csak addig, amíg volt kerítés. Oda többet nem mentek, ahol konkrétan össze lehetett volna mérni az erőket.

Ez jellemzi a két tábort is. Nem látok semmiféle törekvést arra (tisztelet a kivételnek, nyilván), hogy megismerjék egymás érveit.

Ehelyett a biztonságos „kerítés” (értsd, monitor, közösségi hálók stb.) mögül üvöltöznek egymásra. És ez értelmetlen. Értelmetlen például a tűzijátékok betiltását követelő asztalcsapkodás. Az házikedvenc-tartás betiltását követelő asztalcsapkodás is értelmetlen lenne, ha szó lenne róla. Szabályozni lehet, kell is a dolgokat. Ugye, felelőssége van a polgárnak, önkormányzatnak, nemzeti kormánynak is. Bocsánat, de eszembe villan: mi lenne, ha betiltanánk a légi közlekedést, mert zavarja a madarakat? Bele se merek gondolni.

Na de amit végképp értelmetlennek tartok: amikor például azt olvasom, hogy olyan emberek, akik eltartott kisujjal fanyalognak George Simion vagy Diana Șoșoacă valóban kritikán aluli ámokfutásain, azt kívánják a tűzijáték-kedvelőknek, hogy bár szakadna le az ujjuk, vagy éppen dögöljenek meg, mindezt minősíthetetlen jelzők kíséretében. Ugyanolyan döbbenten állok, amikor a tűzijáték-kedvelők reakcióképpen (mert lássuk be, nem ők kezdik) leidiótázzák, kreténezik az állatkedvelőket. Ami mégis picit többet nyom a latban:

drága polgártársaim, valakinek a megnyomorodását, halálát kívánni bűn.

És ez az a pont, ahonnan nincs bocsánat. Lehet petíciózni, lehet feljelentést tenni, lehet dühösen érvelni, hogyne. De aki más nyomorát, halálát kívánja publikusan, az nem jobb, mint aki terroristáknak tapsol. Ezen azért gondolkodjunk el, polgártársaim, a hátralevő háromszázvalahány nap alatt. Mert a tiltakozásnak is van határa. Legalábbis abban a esetben, ha van bennünk némi felelősség.