„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Fotó: DeepAI.org
Ön kire szavaz május 4-én? Nem azért kérdezem, hogy elárulja, hanem hogy meg tudja-e válaszolni önmagának, melyik elnökjelölt nevére üti majd a pecsétet a szavazófülke magányában és miért? Lehet, hogy a kérdésre határozottan rá tudna vágni egy nevet, hogy „igen, rá szavazok, ő az én emberem”, de inkább azt gyanítom, hogy a válasza inkább valami olyasmi lenne, hogy „hááát… ebből a felhozatalból senkire nem tudnék szavazni igazán jó szívvel, vasárnapig még eldöntöm, ki lehet a legkisebb rossz”.
Zaklathatom még további kérdésekkel? Ön tudja, ki jelenleg az igazságügyi miniszter? Hát a mezőgazdasági miniszter? Vagy a munkaügyi miniszter? Tud-e arcokat társítani ezeket a tisztségekhez? Látta-e őket valahol, képen, videón, tévében? Na ugye…
Be kell vallanom, hirtelen magam sem tudtam, meg kellett néznem a kormány honlapján a nevüket és a fotójukat. A médiában eltöltött huszonöt év után egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy nem ismerem ezeket az embereket. Hogy megjelenik egy arc a tévében, és nem tudom ki ő, aztán megjelenik a felirat, hogy nahát, ő a kormány egyik tagja, miniszter, nagy ember, fontos döntéshozó. (Apropó, Ön szokott még tévét nézni? Híradót? Beszélgetős esti műsort?)
Pedig tíz-tizenöt éve még nem csak az újságírók ismerték ezeket az arcokat, hanem szinte mindenki, aki többé-kevésbé rendszeresen belenézett egy esti híradóba vagy kinyitott egy újságot. Attól függetlenül, hogy az illető miniszter melyik pártot képviselte, valahogy volt egyénisége, személyisége, jellege, stílusa, története. Valamilyen volt. Lehetett viszonyulni hozzá, lehetett rokonszenvezni vele, vagy sajnálni, ha éppen leváltották. Dicsérni vagy szidni.
Hova tűntek ezek az emberek? És kik ezek a mostani arcok? Nem csak a miniszterek, hanem az elnökjelöltek is. Jönnek szembe a közösségi médiában a bejegyzések, pár másodperces kisvideók, amelyekben a jelölt ártatlan kismacska-szemekkel próbálja valahogy megragadni egy ország képernyőpörgetésben transzba esett lakosságának elüvegesedett tekintetét. Próbálja valahogy magára irányítani a figyelmet, miközben tudja, hogy az a – felületes – figyelem legfeljebb tíz másodperces és hogy a legfőbb vetélytársa nem egy másik jelölt, hanem egy pajkos kutya, egy szeget ügyesen kalapáló indonéz munkás vagy egy éppen majonézt az arcára kenő brazil influenszer.
„Figyeljetek rám, lécci!” – üvölti a jelölt. De nem csak ő, hanem egy egész bolygónyi ismeretlen ember, aki próbál valahogy jelet adni magáról a TikTokon, az Instán, a Facebookon. De mi, akiket beszippantott a végtelen képernyőpörgetés, nem rájuk figyelünk, hanem magára a pörgetésre, hogy lehetőleg ne álljon le, folytatódjon a végtelenségig, gyalulja simára az agyunkat, addig sem kell az árakkal, a háborúval, a szomszéd motoros kaszájának hangjával, a kretén főnökünkkel bajlódni.
De nekünk kell vasárnap szavazni. Elmenni és megválasztani az ország elnökét, miután tavaly ugyanígy megválasztottuk az európai parlamenti képviselőket, a helyi és megyei önkormányzati képviselőket, a polgármestereket és a törvényhozókat is. Hadd kérdezzem meg a három választás után: jobb lett? Hogy bejutott „a jelöltünk” az Európai Parlamentbe? A helyi tanácsba? A polgármesteri székbe? A parlamentbe? Most már jobb? Vagy szavaztunk, hogy legyünk túl rajta, úgyis mindegy?
Volt-e tétje számunkra a tavaly novemberi elnökválasztási cirkusznak? Úgy értem, hogy felfogtuk-e, mi zajlik, vagy az volt benne a jó, hogy elfehéredett ujjal lehetett bepötyögni a kommentszekciókba az átkokat, gyalázkodásokat és megsemmisítő ítéleteket? Ne értsenek félre, tényleg őszintén kérdezem. Jelen vagyunk-e még, vagy csak az avatárunk pörgeti a TikTokot?
És hova tűnt ebből a képletből a helyzet, az állapotok, a valóság megértésére irányuló törekvés? Hová tűntek az érthető és világos elemzések? Hová lett a nyilvánosságban rendszeresen szereplő úgynevezett értelmiség, a public intellectual? Aki, ha nem is lehetett minden szavával egyetérteni, de valamilyen fogódzót mégis adott ahhoz, hogy az emberek többé-kevésbé megértsék: éppen mi zajlik az országban, a politikában, a közéletben, a világban? Ezek a hangok egy ideje teljesen elhallgattak, vagy ami még rosszabb: átalakultak önfényező nárcizmussá, sértett moralizálássá, ideológiai fanatizmussá és verbális önkielégítéssé. Szidják a népet, hogy bunkó. Hogy nem akar felvilágosodni. Hogy nem olvas elég Kantot, Marxot vagy Platónt. Hogy nem absztrahál eleget. A nép, az alja.
Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van. Profán és felületes gondolat, ugye? Aztán csak azt figyeltem, hogy a három jelölt milyen furán szégyenkezve, a helyzet közvetlenségétől láthatóan irritáltan csodálkozott rá, hogy „jéééé, itt vita van, mellettem áll egy másik ember, aki éppen megpróbál engem szívatni, valahogy vissza kellene vágni, jajistenem, hogy nézzek a szemébe, ez annyira gáz, miről is van szó?”.
Ezek ugyanazok a jelöltek, akik a „kampányban” egyik helyszínről a másikra viharzanak a csapatukkal, konvojokkal, beállnak a díszletbe és miután az asszisztensek megigazítják a hajukat, a ruhájukat, belemondanak pár sablonos mondatot a saját médiastábjuk kameráiba, majd rohannak tovább. A helyszínen véletlenül megjelenő néhány választópolgár (a jelölt „egyszerű emberek között van”, ahh!) meg csak pislog, hogy akkor ez mi is volt. Majd pár perc múlva viszontlátja az instáján az éppen távozott jelöltet, amint égszínkék vagy őzbarna (tudjuk, ártatlan kismacska-) szemében az őszinteség könnyeivel szerelmet vall neki, a választópolgárnak.
Elég abszurd dolgok ezek, nem?
Márpedig a jelöltek közül valaki mindenképpen megnyeri az elnökválasztást. Melyikük győzelméhez fogunk hozzájárulni vasárnap? Vajon elég lesz a döntéshez annyi, hogy „gané pészédé”, „mocskos udemeráj”, „mind dögöljetek meg” és hogy belecsatornázom a pillanatnyi vagy egy, két, három évtizedes frusztrációimat és sérelmeimet abba az egyetlen VOTAT-pecsétbe és kárörvendő faszagyerekként rányomom valami politikai szerepjátékot toló üres hologram alakra, büntetésképpen? Csak hogy mutassam meg nekik?
Vagy próbáljak meg felelősen hozzáállni és a legjobb igyekezetemmel kiválasztani a legjobb jelöltet? De hogyan? Kinek higgyek, az Insta-pörgetésben megfáradt szememnek, a jelöltet ölelgető pártelnöknek, a közösségi vezetőnek, a tévének, az internetnek, a szomszédnak, a kommentelőnek? Az égszínkék vagy az őzbarna jelölti tekinteteknek? Vagy nézzek még elnökjelölti vitákat, ahol az egyik szereplő szakállas közhelyeket sorol, a másik mintha egy kitaposott strandpapucsban kiabálna a piacon, a harmadik maga elé nézve nyökög-nyekereg zavartan, a negyedik el sem jön, az ötödik meg eljön, de el is megy?
Hejj, nem lennék a helyünkben vasárnap…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Videókapcsolatot létesítve beszélgetett egymással pénteken Emmanuel Macron francia elnök Nicuşor Dan bukaresti főpolgármesterrel, akit támogatásáról biztosított a vasárnapi romániai államfőválasztáson.
Két közvélemény-kutatás eredményei is megjelentek kedden, izgalmas eredményeket mutatnak. Szatmár megyében a csomagtartóból árultak 1,5 millió euró értékű műkincseket, amik egy franciaországi múzeumból tűntek el.
Egy anyamedve és két bocs sétált péntek reggel Nyárádtő utcáin, mielőtt a gyerekek iskolába indultak volna. A lakosságot Ro-Alert üzenetben riasztották az esetről.
A belföldi szavazóhelyiségek megnyitásával vasárnap megkezdődött a romániai elnökválasztás második fordulója, amelyen a voksolásra jogosult mintegy 19 millió nagykorú állampolgár eldöntheti, ki lesz az ország következő elnöke.
Ismét közösen szavazott George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) jelöltje Călin Georgescu volt független elnökjelölttel Mogoșoaia-n.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.