Sosem voltunk még ennyire szabadok, mégis visszasírjuk a diktatúrát

Végtelenül unom már, hogy folyton Ceaușescuról kell írni. Hogy nem lehet megszabadulni tőle (hogy is lehetne), mert ha megszabadulunk a gondolatától, akkor egyúttal elfelejtjük azt is, ami hozzá kapcsolódik. Hogy azoknak is teherként kell a hátukon cipelni őt, akik nem élték meg a korszakát, és az egész mocskos, véres, bűzlő koncot, amit életében vetett a nép elé, és amit rothadásnak ítélve hagyott maga után ebben az országban.

Valójában mégsem unom:

hosszúra nyúlt árnyék a forradalom utáni első évtized felett, amelyet élhettem, láthattam és tapasztalhattam.

Vannak azonban olyanok is – nem is kevesen, mint legutóbb kiderült –, akik döbbenetes módon visszasírják a kommunista diktátor korszakát különböző okokból.

Nem kis port kavart a minap előbb Remus Ștefureac, az INSCOP közvéleménykutatásokkal foglalkozó cég vezetőjének bejegyzése, amely még a véglegesített adatok és eredmények közzététele előtt látott napvilágot a közösségi médiában: az INSCOP-nak a romániai kommunizmus megítéléséről szóló legfrissebb felmérése szerint a megkérdezettek (1500 fős, telefonos mintavétel alapján) 48 százaléka gondolja úgy, hogy a kommunista rendszer alatt jobb volt az élet, és 55 százaléka véli úgy, hogy az a rendszer inkább jót tett Romániának.

Ez csak két szembeötlő adat. Vannak ezt árnyalók, de meredekebbek is, például: 68 százalékuk mondta azt, hogy elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy véleményt alkosson a kommunista időszakról, ugyanakkor

– olvashatjuk a Krónika összefoglalójában. Teljesen természetes, hogy felmerül a kérdés: ha a válaszadók többsége nem is élt a kommunizmusban, és csupán másodkézből hallott vagy szerzett más módon információt róla, akkor hogy a fenében gondolhatja azt, hogy az egész átkos diktatúra jobb volt, jót tett Romániának, sőt, 66 százalékuk szerint a Kárpátok Géniusza egy jó vezető volt? Úgy, hogy közben azt gondolja, hogy neki elegendő információja van erről az időszakról.

főleg azokéban, akik úgy nyilatkoznak erről a korszakról pozitívan, hogy soha a büdös életben nem kellett lapátoljanak orrvérzésig a Duna-csatornánál, nem kellett reggel négytől sorban álljanak tejért és nem kellett betiltott rádióadókat tekergetniük titokban a garázsban, attól félve, hogy elviszi őket a szeku. Nem kellett a diktátort ajnározó műsorokat nézniük és olvasniuk, dicsőítő himnuszokat énekelniük minden reggel az iskolában, nem fagytak meg a vonaton télen, nem igazoltatta őket a rendőr este tízkor az utcán. Nem kellett „válogatniuk” a boltok kínálatából, nem kellett sem a banánt, a narancsot vagy a szebeni szalámit rejtegetniük az osztálytárs és a tanárok elől a pad alatt.

Nem kellett attól félniük, hogy egy bizalmas információt majd a legjobb barátjuknak hitt beszervezett besúgó fog továbbítani az állambiztonságiaknak, vagy nem kellett megélniük, hogy semmi nem jár neki a nagy egyenlőségben, hacsak nem párttagok. Nem kellett pszichológiai átnevelésen keresztülmenniük, és nem kellett olyan kórházak termeiben feküdniük koszban és hidegben, amelyek alagsorában embereket kínoztak.

Nem kellett megtapasztalniuk, hogy alkotásaikat, művészeti produktumaikat, írásaikat keresztülvágja a cenzúra, nem nézhették végig, ahogy falvakat rombolnak szét, otthonokat dózerolnak le, öngyilkosságba hajszolják az otthonaiktól megfosztottakat, nem kellett ünnepi parádékon hajbókolniuk a dicsőséges vezetőnek és még sorolhatnám.

Ennek ellenére a megkérdezettek többsége (80 százalék) úgy gondolja, hogy a kommunista időszakban kisebb volt a szabadság mértéke, és körülbelül ugyanennyien tudtak arról is, hogy román állampolgárok százezreit ölték vagy kínozták meg a kommunista börtönökben.

Ștefureacék és a Kommunizmus Bűneit és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (ICCMER), amellyel közösen végezték a felmérést, nem csupán megdöbbentőnek és aggasztónak találták a felmérés eredményeit, hanem egyenesen nemzetbiztonsági kockázatúnak.

– mondta az intézet elnöke, Daniel Șandru.

– még maga Lenin is azt mondta (nyilván a saját ideológiai konstrukciójából), hogy a forradalom utáni első nap a legfontosabb, mert a forradalom utáni élet az, ami meghatározza majd az emberek mindennapjait, nem az esemény nagysága.

Paradox módon találó az egész. Tudjuk, hogy Romániában a fejekben csak részben történt rendszerváltás, és a forradalom utáni napok, hetek, hónapok történései, majd az utána következő évtizedek sem voltak képesek tartós és maradandó változást eredményezni (lásd például a legújabb generációk megnyilvánulásait).

Az elvesztett fiatalság iránti nosztalgia, a hamis biztonságérzet iránti igény, az utólag szelídnek tűnő kontroll, a fentről gondoskodó állam és az erős kezű vezető vágyképe

– egy magára hagyott, bizonytalanságban élő, megnyomorított, történelmi traumák által a végtelenségig megzavart (és ezért kollektív érzelmiintelligencia-deficites) népről van szó. Amelyet a hirtelen felívelő, laissez-faire kapitalista berendezkedés és uniós felzárkóztatás révén mintha loholni hagytak volna a semmiben.

nincsen kiforrott, véleményformáló értelmiség, nincsenek megfelelő példaképek (lásd az ingadozást a vasgárdista és nacionálkommunista vezetők idealizálása között), akkor vajon miért is megdöbbentő, hogy azok a felmérés eredményei, amik?

Nicușor Dan államfő reakciója is ezt példázza, mely szerint

valamint a korrupció, az átláthatóság hiánya, a nem betartott ígéretek, amelyek az igazságtalanság érzését erősítették meg, és megrengették az emberek bizalmát a jelenben és a jövőben.

A közösségi médiában zajló dezinformáció csak egy része ennek.

Az újabb generációk számára is megragadhatatlan ez a fogalom – csupán annyi jön át, hogy „azt csinálok, amit akarok, és ennek nincsenek következményei”, „jogaim vannak” (de kötelezettségeim nincsenek, vagy alig vannak), „európai állampolgár vagyok” stb.

Az elhibázott emlékezetpolitika, az elszámoltatás hiánya, az örökös megúszás és evickélés juttatta ezt a társadalmat oda, ahol van: a történelmi mocsok rétegeibe kellene leásni ahhoz, hogy valami gyökérképződmény nyomaira bukkanhassunk.

Nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal. Minden nehézség és probléma ellenére sosem éltünk még ennyire jól, mint most, mégis úgy tűnik,

Nem a jelenlegi politikai-gazdasági rendszer apológiája ez, hanem egy szilárd és tudható, megismerhető viszonyítási alap, amely szerint soha és semmilyen körülmények között nem lehetett jobb az, ami 1989 előtt volt Romániában (az iparosítás meg kiépülés, a munkahelyek konstans megléte és az analfabetizmus felszámolása ellenére), ha emberek százezreinek vére és erőszakos indoktrináció tapad hozzá.

Nekünk, és főleg annak a 65,2 százalék válaszadónak, aki nem élt a kommunizmus alatt, vagy csak kisgyerekként élt akkor, van a legnagyobb felelősségünk ebben. Hogy elhitették velünk a forradalmi delírium utáni fetrengésben, hogy bármi lehet belőlünk, és aztán ez lett belőlünk: passzivitásba fulladt, a szabadságukkal kezdeni mit nem tudó felnőttek, akik idealizmusba menekülnek.

Szégyelljük magunkat.