Piskolti Ödön, avagy egy városnap története

Piskolti Ödön szombat hajnalban kimászott a sírgödörből és nagyot nyújtózott. Megropogtatta a csontjait, leporolta a kalapját, megigazította a foszlásnak indult zsinóros díszmagyarját, aztán helyére tette a mázsás sírfedőt.

A meredélyről ritka kilátás nyílt a bábolnai útra. Félő volt, hogy a Malató magasabb fenyőfái kilyukasztják a csordultig telt, súlyos esőfelhőket, de Piskolti Ödönnek már nem kellett attól tartania, hogy bőrig ázik. A földöntúli nyugalomtól eltelve, hosszasan nézte a ráérősen kanyargó Szamost, majd szórakozottan kisétált a temetőkapun.

A hajdani Borsos utcából lett Thököly utca legújabb nevét – strada Traian – látva elmosolyodott. Valami azt súgta, lesz itt még látnivaló. Valami azt súgta, lesz itt még látnivaló. Egy sírlakótól elsőre nem elvárható mozgékonysággal szedte a lábait lefelé a lankán. A nehéz fellegeket tovafújta a szél.

A karcsú tornyát borító bádoglemezeken ezüstbe váltottak a napsugarak, a külső falak vakítóan szikráztak. Sokkal mutatósabb, mint az én időmben – tűnődött a néhai városlakó, akit a templom tiszteletese temetett. A nagy háború frontja által vészesen megközelített kisváros polgárai sokáig emlegették, hogy a halottaskocsit húzó csődörök megbokrosodtak a menekülők keltette kavarodásban.

Piskolti Ödönt világéletében lenyűgözte szülővárosa múltja. Amint tehette, a régi könyveket bújta, a régi öregeket faggatta, de azt sosem gondolta volna, hogy a végzetes szélütése után kerül igaz barátságba a templom utolsó római katolikus plébánosával, Litterati Ágostonnal, akivel – jobb dolguk úgysem lévén – naphosszat beszélgettek az egykorvolt időkről. Szerette volna, ha a pap vele tart a vásárnapi látványosságra, de értette a távolmaradása indokait.

– zökkentette ki a merengésből Piskolti Ödönt a piactérről érkező óriási hangzavar, amit sehová nem tudott tenni, de legalább értette a szövegét. Olvasmányaiból tudta, hogy jó háromszáz éve a városi tanács előzetes hadnagyi engedélyhez kötötte a jövevények letelepedését, majd további végzéseket is hozott, de úgy alakult, hogy hiába a szigorú törvények, rendelkezések, határozatok, azokat nem hajtották végre.

Gyerekkorában Szedlacsekék, Kereszturyék, Borzásiék, Enyedyék, Henczék és Gecséék lakták az egykori Malom, a későbbi Kazinczy utca számára kedves fertályát. Aztán egy éjszaka a tőszomszédjukban lakó Hencz Piroska felakasztotta magát a Piskolti Ödön kedvenc diófájára.

Az összeszaladt szomszédság azt rebesgette, hogy Piroskát a bethleni tiszttartóval folytatott beteljesületlen viszonya vitte romlásba. Volt, aki azt is tudni vélte, hogy előző nap a férje, Hencz Gáspár Bethlenbe utazott, de azt csak később tudták meg, hogy párbajra hívta a tiszttartót.

Azt beszélték, hogy amikor meghallotta, mi történt Piroskával, kútba ugrott. A rezzenéstelen arcú, mindig komor Hencz Gáspárt nem viselték meg a történtek. Néhány év múlva eladta a Malom utcai lakást, a hozzá tartozó telket, és a jól értesültek szerint az Adria hajótársaság egyik gőzösének a fedélzetén kivándorolt New Yorkba.

A Hencz házba a Toderean család költözött be, akiknek öt gyermekük volt. A legidősebb, Remus egyidős volt Piskolti Ödönnel, aki egy nyár alatt megtanult románul. A szomszédságból barátság lett, amit a nagy történelmi viharok sem kezdtek ki.

Piskolti Ödön mielőtt a piactér ferences rendi templomához közel álló színpad felé vette volna az irányt, rövid kitérőt tett. Itt Hendlerék, Rozencweigék, ott Gottliebék, Rosenbergék és Tischlerék, a zsinagóga körül Grószék és Nebermanék laktak. A környező utcákban hajtotta a teheneket a kis asztalosinas Ábrahám Adolf, akit később Randolph L. Braham néven ismert meg a világ.

A mór stílusú zsinagóga monumentalitása ugyanúgy lenyűgözte Piskolti Ödönt, mint amikor először megpillantotta. Elsétált az imaház előtt, és a közeli piactér felől fújó szél hiába görgette maga előtt az erőteljesen szaggató, szikár dallamokat – Du hast mich gefragt und ich hab nichts gesagt –, a deportáltak emlékműve előtti tér egykedvű némaságba burkolózott.

– tért vissza a jelenbe Piskolti Ödön. A piactéri sokaságba, a hangzavarba egy pillanatra beleszédült, pedig járt ő már korábban a budapesti ünnepi könyvhéten, sőt, a párizsi világkiállításon, de még a kolozsvári nagyvásárokat is rendszeresen látogatta. Roskadásig pakolt étkezőasztalok, patakokban folyó sör, körhinta, és ki tudja még milyen csicsás, fülsiketítő ringlispílek.

Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrát – kürtőskalács. Lépett volna közelebb a sütődorongokat bámulatos ügyességgel forgató, tyúkosan font hajú, mosolygós leányhoz, amikor életerős krákogás ütötte meg a fülét, majd valami nyúlósat érzett a sarokcsontja alatt. Tapasztalt ő már ennél különbet is az idők mélyén, de azért megnézte magának a tagbaszakadt, vaskos aranynyakláncokat viselő, csattogó papucsokat hordó, vidáman böfögő atyafiakat.

Piskolti Ödönnek sok újat nem tudtak mondani, ügyet sem vetett rájuk. A Hencz ház már rég nem volt meg, saját szülőházán nagybetűkkel írta: Încălțăminte second-hand la kilogram.

Kedvére való volt elvegyülni a tömegben, szórakoztatta, hogy nem látják. Református létére ezért is vetett majdnem keresztet, amikor megállt előtte egy réveteg tekintetű, cifra rokolyájú, karján csecsemőt tartó fiatal cigányasszony. Mélyen a szemüregeibe nézett, és a markát nyújtva pénzt kért Piskolti Ödöntől, aki gyámoltalanul jelezte, szívesen adna, de egy vasa sincs. Adjon az Isten annyit neked, amennyit te adtál nekem – hagyták faképnél.

A közjáték nem zavarta meg Piskolti Ödönt. Leült egy padra, és figyelte a forgatagot. Időnként magyar szót is hallott. Román társaságban azonnal anyanyelvi románra váltottak a családtagok, zavartalanul folytatva a társalgást. Piskolti Ödön földi ideje alatt a magyarság, a románság és a zsidóság töltötte meg élettel a városka mindennapjait. Mára Hendlerék, Rozencweigék, Gottliebék, Rosenbergék, Tischlerék, Grószék és Nebermanék emléke is eltűnt. Szedlacsekék, Kereszturyék, Borzásiék, Enyedyék, Henczék, Gecséék és a többiek jócskán megfogyatkozva, de számolnak a jövővel a Malató alatt.

Elnehezedett bordái között átsütött a tűző délutáni nap. Sietve elhagyta a piacteret, de még mielőtt felhágott volna a magaslatra, útba ejtette a Szajka patakot. Süldő gyermekként tucatszámra fogta ki a kárászokat. A mederben alig csordogált a víz, a medret benőtte a sáté. Ezzel még úgy ahogy megbékélt volna, de a szemetet látva a patakparttól is elment a kedve.

Felnézett a Kakashegyre, amelynek a Kodori völgy felőli részén jelölték ki régen a betelepült románság temetőjét. Vajon Remus is lejár néha a városba? – töprengett Piskolti Ödön. Az egykori színház előtt eszébe jutott, hogy jó 200 éve Kolozsvár, Debrecen és Marosvásárhely után itt mutatták be negyedikként a Hamletet magyar nyelven. Ezzel még Pestet is megelőzték.

A nosztalgia nem vezet sehová – csapta magát nyakszirtcsonton Piskolti Ödön. Ekkor vette észre, hogy egy hirdetőtábla mellett áll. A román nyelvű plakát a dési városnapokat hirdette. Fellép többek között a Vunk, Delia, Andrei Bănuță, Adda, Florian Rus, Calinacho, Anda Dumitru és Székely Pál. Világos, a hetivásár helyett a városnapokra időzítette a látogatást. Betűzte a részletes programot, és nem tudta kiűzni a fejéből a gondolatot –

A Malatóra menet virágcsokrokat szorongató aranylakodalmas nyugdíjasok mellett haladt el. A járdán két kisgyermek csintalankodott, a szülei és a nagymamájuk nem győzte csitítani őket. A három év körüli kisebbik gyermek megdelejezve nézett a süteményes tállal magabiztosan lépkedő asszony után.

– Anya, torta! – maradt abba a rakoncátlankodás.

Kisvártatva az asszony visszafordult. Leguggolt a kisfiúk elé, süteménnyel kínálva őket. A pirospozsgás arcokon földöntúli öröm ragyogott. Értette a kisfiam szavait? – kérdezte románul az édesanya.

– Din dar se face rai – köszönt el mosolyogva az asszony.

A lenyugvó nap sugarai Szamosújvárt simogatták, amikor Piskolti Ödön belépett a temető kapuján. Még egyszer visszanézett a Kodori völgy lankáira, a Nagyrétre, a Rózsahegy laposára, a Gyertyános tájékára, a Kakashegyre, a Bakóra, az egykori Barátok szigetére és a Bungurra.

A pitymallati ereje tovatűnt, alig tudta elmozdítani a sírfedőt. A szürkületben otthonosan tátongott a kőbe zárt sötétség. A létezés tévedés, de ha már így alakult, próbálom méltósággal elviselni a botrányát – mászott le a gödörbe.

– Etelka! Cseréljünk helyet egy időre – szólt oda a feleségének Piskolti Ödön, majd helyére billentette a gránitlapot.

Knock, knock, knockin’ on heaven’s door – nyomta el a református templom harangját a piactérről felszűrődő rekedt énekhang.