Ozzy Osbourne, a csótányok és az egyetemes kultúra

Ozzy Osbourne, élt 76 évet. Ő volt a Sötétség Hercege, a heavy metal egyik nagyapja. Egy angol őstehetség énekes, akinek semmivel és senkivel össze nem téveszthető hangját azonnal fel lehet ismerni.

Egy elképesztően zűrös életet élő birminghami tróger, aki minden elképzelhető és elképzelhetetlen hülyeséget megcsinált. Egy tűzrevaló, de csak szerethető, nagyra nőtt gyerek, aki ártatlanul és esetlenül végigtotyogott az életén.

Egy orvosi és biológiai csoda, aki képes volt hét és fél évtizedet élni, annak ellenére, hogy gyakorlatilag folyamatos vegyi hadjáratot folytatott a saját teste ellen, indusztriális mennyiségű alkohollal és az összes létező kábítószerrel, és emiatt soha egyetlen értelmes mondatot nem tudott elmondani. Aki a színpadon, koncert közben leharapta egy élő denevér fejét. Aki lepisilte az amerikaiak egyik szent helyét, az Alamót. Sorolhatnám, mert Ozzy életét egyáltalán nem nehéz botrányok, felháborító tettek és gesztusok folyamatos láncolataként látni.

De hát az átlagos erkölcsi és társadalmi normák már csak ilyenek. Indokoltan, mert a társadalom egy nap alatt omlana össze, ha mindenki úgy élne, mint John Michael Osbourne. Másrészt az átlagos erkölcsi és társadalmi normák teljes mértékben alkalmatlanok Ozzy figurájának és jelentőségének megértésére.

Manapság már hál’ istennek kiveszőben van az a korábbi álságos és szemforgató kulturális szemlélet, amely kínosan különválasztja az alkotást az alkotótól, szemérmesen figyelmen kívül hagyva a már említett átlagos erkölcsi és társadalmi normák közé nem illeszkedő magánemberi életformát, megnyilvánulásokat és esendőségeket. Emlékszünk, ugye, hogyan tanították az irodalmat, a történelmet, a művészettörténetet három-négy évtizeddel ezelőtt az iskolában? Csak jóval később értettük meg, hogy az író vagy költő azért írt épp olyan verset vagy regényt, mert depressziós, alkoholista vagy ópiumfogyasztó volt. Vagy egyszerűen csak volt vele valami, amit nem lehetett megmutatni az átlagos erkölcsi és társadalmi normák „szép” és „dicséretes” kategóriái között.

amikor úgy 1988-89-ben, 14 éves koromban először találkoztam vele. Épp akkor, amikor az esendőségek, gyarlóságok és élet nélküli írók és költők műveit tanították nekünk az iskolában. Egy másolt kazetta terjedt a társaságban, azon volt egy Ozzy-dal is, a Rock 'n' Roll Rebel. Különösebben nem jött be a dal, de megjegyeztem azt a fura, sivító énekhangot, amibe ott volt belepréselve az a csak Ozzyra jellemző fura őrültség.

Ozzynak lehet szigorúan csak a zenéjét nézni és abból megítélni, ki volt ő és mit tett életében. Csakhogy a tisztán esztétikai szempontok távolról sem elegendők az Ozzy-jelenség megértéséhez. Működhet ez a megközelítés az olyan alkotók esetében, akik „csak” zenélnek és a magánéletük egyéb részei nem tekinthetők az életmű részének (most hirtelen Sting vagy Phil Collins jut eszembe). De Ozzy nem egyszerű zenész, hanem annál sokkal több, a klasszikus rocksztár ősmintája, ikon, szimbólum, vagy ahogy tetszik. És az egyetemes emberi kultúra tagadhatatlanul fontos része.

1. A zenéje. Letett az asztalra kilenc, javarészt korszakalkotó nagylemezt a Black Sabbath-tal, tizenhármat pedig saját neve alatt, ezeket pedig megszámlálhatatlan alkalommal megturnéztatta és elvitte a közönségének. Továbbá mind a Black Sabbathban, mind szólókarrierje során saját néven is rocksztárnak számító, és/vagy kiváló, virtuóz zenészek vették körül, akik a rock- és metálzene esszenciáját tették Ozzy egyedi, azonnal felismerhető hangja és énekdallamai alá.

2. Az Ozzy-figura felépítése. Ozzy Osbourne valószínűleg eltűnt volna a süllyesztőben, miután 1979-ben kirúgták a Black Sabbathból, ha nincs a menedzsere, később felesége és három gyermekének anyja, Sharon, aki elindította, szervezte és 45 éven át kőkeményen kézben tartotta a karrierjét.

3. A személyisége. Ozzy vállaltan egy komplett őrült bohóc volt – a magánéletében is –, akinek a színpad volt az élete, a közönség szórakoztatásáért pedig mindent – értsd: tényleg mindent – hajlandó volt megtenni (és meg is tett).

(azt hitte, játékdenevér, amit egy rajongója feldobott neki a színpadra egy koncerten), San Antonióban lepisilte az amerikai történelem egyik ikonikus helyét, az Alamót, részegen és bedrogozva okozott megszámlálhatatlan botrányt és keltett megrökönyödést azok között, akik nem tudták mindezt megbocsátóan és nagylelkűen elnézni neki, az Ozzy-jelenséget jól érteni és az egész cirkuszi show-t, amit művelt, a helyén kezelni.

Lehet persze fanyalogni, utálkozni ezen, de az a helyzet, hogy a rockvilág Ozzy Osbourne-, Alice Cooper-, Gene Simmons- vagy akár Al Jourgensen-féle figurái – akik kivétel nélkül igen mélyről indultak és jutottak el a rockvilág csúcsaira – egész generációknak adtak életenergiát, reményt és örömöt.

Nem átlagos jelenség, épp úgy, mint a kultúra megannyi más kiemelkedő jelensége sem, Szókratésztól Michelangelón, Goethén és Mozarton át Nietzschéig, Picassóig.

Vagy Elvisig, Freddie Mercury-ig, Jim Morrisonig, Kurt Cobainig, Amy Winehouse-ig és Chris Cornellig, akik fiatalon belehaltak az életmódjukba. Ozzy élt 76 évet. A hasonló toxikológiai körülmények között élő Lemmy 70 évig bírta. Egy dolog közös ezekben az emberekben: valami rendkívülit csináltak. Prométheuszként ellopták a tüzet az istenektől és az embereknek adták, ikaroszi kíváncsisággal és lázadással túl közel repültek a Naphoz – persze hogy tragikus lett a sorsuk. (Bár azért vannak kivételek is: a 81 éves Mick Jagger és Keith Richards, a 83 éves Paul McCartney, vagy a 92 éves Willie Nelson még él és aktív.)

belehaltak a saját életükbe, de megmutatták a milliónyi „átlagembernek” a szabadság, a lázadás, az önmagadért és a többiekért kiállás és az összetartozás erejét. Mégpedig átélhető formában. Nem azt üzenték, hogy „élj úgy, ahogy én és akkor szabad leszel”, hanem „azért csinálom, akkor is, ha belehalok, hogy neked ne kelljen, és átélhesd a varázst”. Ennek a varázsnak csak a sztár felőli oldala a hírhedt szex, drogok és rock 'n' roll – a közönség, a rajongók milliói ezt nem tudják utánuk csinálni, különben vége lenne a világnak. Nos, ez a rocksztár helye és szerepe a világunkban, hogy megadja valami olyasminek az átélési lehetőségét, amit egyébként egyénileg nem lenne lehetséges. Minden művészé ez, ugye.

Nagyon jól tudja ezt a rocksztárok közönsége is, aki elmegy megnézni a koncerteket és meghallgatja a lemezeket. Ebben az alapvetésben gyökerezik maga a rock- és metálzene is, ha a lényegét nézzük a külsőségeken túl: felszabadító élményt, energiát és katarzist nyújtani a befogadónak, segíteni örülni a szépnek és jónak, túlélni és elrendezni a kellemetlent és a rosszat, társa lenni a hallgatónak vagy nézőnek az örömben és bánatban, a napsütésben és a sötétségben. Viszonylag rendszeresen járok rock- és metálkoncertekre és ezt látom a közönség arcán. (Rockkoncertre egyébként manapság túlnyomórészt a középnemzedék jár.)

Az, hogy Ozzynak milyen különleges státusza volt és van továbbra is a zene világában, mi sem mutatja jobban, hogy

Pedig mindenki tudta, hogy a remegő, csoszogó, beszélni is alig tudó emberi ronccsá leromlott Ozzy 76 éves, hogy igen beteg (a több évtizedes alkoholos-drogos múltja mellett Parkinson-kórban szenvedett és súlyos gerincproblémái is voltak), orvosi szempontból tehát nem lehetett meglepetés a halála.

Mégis nagy a megrendülés, ennek pedig az az oka, hogy Ozzy nem egyszerűen csak egy a rocksztárok közül, hanem egy állandónak tűnő viszonyítási pont volt a rockvilágban. Nem olyan, mint a fiatalon meghalt sztárok, a gyorsan felívelő, majd igen gyorsan elégő üstökösök (Hendrix, Morrison, Joplin, Cobain, Winehouse). Hanem inkább mint Jagger, Richards és McCartney. Az állócsillagok, akik még mindig a vállukon tartják az egész 60 éve létező, rockzenének nevezett, gyönyörű-mocskos miskulanciát.

a benne megfogalmazódó aggodalom pedig túlmutat a rockzenén, mivel több generáció életérzése, átélt vagy csak átélni remélt szabadsága és szabadságvágya, örömei és bánatai, reménye és végső soron élete az, ami visszaköszön általa. Hogy voltak egyszer ’60-as, ’70-es, ’80-as évek, amikor ezek a generációk fiatalok voltak, amikor lázadtak, amikor szerettek, megvadultak és lenyugodtak, majd megpróbálták átadni a gyerekeiknek is azoknak az éveknek a szellemiségét, aminek erősen meghatározó eleme volt a zene.

Van egy sokat idézett mondás a rockvilágban, miszerint

Aztán a mondást Sharon kiterjesztette Ozzyra is. Ozzy most elment, Richards még itt van. De ha ő is egyszer csak úgy dönt, hogy a mennyei zenekarban pengeti tovább a Jumpin’ Jack Flasht, ugye nem csak a csótányok maradnak?

Ozzy rocksztárként élt és rocksztárként is ment el. Bő két héttel azután halt meg, hogy utoljára lépett (vagyis inkább ült) színpadra az utolsó, gigantikusra koreografált fellépésén az angliai Birminghamben, ahonnan a Black Sabbath-tal elindult a világhírnév felé. A búcsúkoncert előtt – amit több millióan láttak a helyszínen és az internetes közvetítésen keresztül – Ozzy pontosan tudta, hogy ez lesz a legutolsó nyilvános szereplése, mondta is a felkészülés során, hogy „ott fogok meghalni a színpadon”. Hát majdnem sikerült.

Ozzy Osbourne, élt 76 évet. Ő volt a Sötétség Hercege. Ozzy, koccints egyet Lemmyvel és Dióval odafenn, addig mi itt megpróbálunk valahogy nem csak a csótányokkal maradni.