Mindegy, csak egészség legyen!

Legyen szó családi eseményről, vallási ünnepről vagy egy sima vasárnapról, a legtöbb erdélyi ember számára ismerős életkép a roskadásig pakolt ebédlőasztal. A gazdag, lehetőleg jó sok felvágottat, szalonnát és egyéb hústermékeket magában foglaló előételt követi a bő leves, mert a sok létől és kevés belevalótól csak eltelni lehet, de jóllakni nem. A lakoma fénypontja a második, úri nevén a főétel, ami lényegében ugyanazt tartalmazza, mint az előétel és a leves, csak kicsit megbolondítva, más formában és állagban, némiképp eltérő ízvilággal.  

A desszert sem a könnyűségéről híres. Jó kézreálló, minél tömörebb, marad a megszokott, jól bevált ízvilágnál, nem kísérletezik mindenféle trendi összetevővel és megközelítéssel. A szertartás elengedhetetlen kelléke a minél erősebb pálinka, lehetőleg szilva, majd ízlés szerint bor vagy sör.

Sokan finnyáskodás nélkül, a sör-bor-pálinka szentháromságában pácolják a tekintélyes mennyiségű eledelt.   

Erősen ajánlott nem kivívni a konyha úrnőjének a haragját, és legalább két tételből tenni a tányárra, majd remegő gyomorral, visszafojtott lélegzettel reménykedni, hátha nem kérdezik meg:

A konyha urai általában nem ilyen érzékenyek az étekválasztásra, de pálinkából legalább három-négy pohárral töltenek, mert egy házigazda sem kockáztatja, hogy rossz hírét keltsék más társaságban.  

Az erdélyi ember az ünnepnapokon és a vasárnapokon túl sem hanyagolja el a hasát. Kínosan vigyáz arra, hogy kenyér és hús mindig kerüljön a tányérra, bár az utóbbi időben húzni kellett a költségvetésen az elszálló élelmiszerárak miatt.  

A hétköznapi és ünnepi étkezések elengedhetetlen kelléke a bekapcsolt televízió. Napszaktól és politikai helyzettől függően hírcsatorna, bulvártévé vagy sportműsor megy a háttérben. Hogy az éppen futó műsorokat reklámok szakítják meg, vagy a kereskedelmi hirdetések közé ékelődnek audiovizuális tartalmak, nézőpont- és tűréshatár kérdése, viszont mindkét esetben információkkal bombázzák a nézőket.  

Az erdélyi asztaltársaság arra fogékony tagjai állandóan fülelnek, és ha megvitatásra érdemes tudnivalók hangzanak el, erőteljes pisszegtetéssel intik csendre az egyre lármásabb beszélőket. A megosztó vagy éppen mindenkit összehozó témák száma a végtelenhez közelít, így meg sem kíséreljük felsorolni azokat, ezért az ebédlőasztalnál maradva

az étkezéssel, az egészséges táplálkozással kapcsolatos hírekre fókuszálunk.  

Amint elhangzik a televízióban az elhízás veszélyeire és a tudatos életmódváltásra figyelmeztető figyelemfelhívás, vagy megjelenik valaki, aki a napi rendszeres mozgás előnyeiről beszél, vagy a táplálkozás és a várható élettartam közötti összefüggésekről értekezve a minél változatosabb étrend mellett érvel, rögvest magukhoz ragadják a kezdeményezést azok a minden mikroközösségben megtalálható hangadók, akik a legtöbb témában kategorikusan megnyilvánulnak. Ilyenkor ájtatos csend ül a helyiségre és mindenki hallgatja a szentenciákat.  

Az asztaltársaság ilyenkor kettő vagy több frakcióra szakad attól függően, hogy hány tagú, vagy hogy fiatal felnőttek és/vagy tinédzserek is jelen vannak-e. A nagyhangú véleményvezér álláspontját többen is osztják, jellemzően a középkorú és az annál idősebb generációk képviselői, akik megélték azokat az időket, amikor nem volt mit aprítani a tejbe, vagy sokszor tej sem volt.

Az argumentációik középpontjában az a távolról sem ördögtől való gondolat áll, hogy gyerek- majd felnőttkorukban nélkülöztek eleget, találékonyságuktól és kreativitásuktól függött, mikor milyen betevő került az asztalra, így ma senki ne mondja meg nekik, mikor, mit és főleg, mennyit egyenek. A sorban állás és a jegyre adott élelmiszerek korszaka a múlté, salátát és murkot egyen a kecske meg a nyúl.  

A sokszor humorba csomagolt érvrendszeren többnyire mindenki őszintén vagy kínjában nevet.

Majd jellemzően egyes fiatal felnőttek és a tinédzserek a tudomány állításai és saját tapasztalataik alapján próbálnak finoman azzal replikázni, hogy a rendszerváltással nemcsak a politikai pluralizmus köszöntött be, hanem a modern, majd ultramodern étrend is, amelynek legfőbb jellemzője a gazdag minőségi és mennyiségi változatosság, a bőséges kalóriaforrásokhoz való korlátlan hozzáférés.  

Ha a társaság nyitottságot mutat a konstruktív párbeszédre, akkor elhangozhatnak olyan érvek is, hogy az évezredek során kifejlődött anyagcsere nem tudja a lépést tartani a mai étrenddel, hisz az alig százéves múltra tekint vissza. Az egykor jó szolgálatot tévő evolúció már képtelen tartani a környezet által diktált változást, és még mindig azt a genomprogramot futtatja, hogy bőséges táplálék esetén ildomos minél több energiát tárolni, kövéren van jó esélyünk a túlélésre és szaporodásra, hisz bármikor beüthet a zord idő. Az éhezés, a hideg, a mostoha körülmények és a fiziológiai stresszfaktorok elviselését, a túlélést lehetővé tévő, az energiát zsír formájában tárolni képes gének jelenleg kevésbé válnak a hasznunkra.  

Itt szokott fordulóponthoz érni a beszélgetés. A gyors és hatékony témalezáráshoz a feszültség csúcsra járatása szokott vezetni, amelynek a következő beköpések szoktak megágyazni:

vagy

A további eszkalálódást és az atomrobbanást végül a

felszólítás előzi meg. A szofisztikáltabb végkifejletet többnyire a frontok megmerevedése jelenti. Az érvek ütköztetése nem oldja a fel a konfliktust, de a kimondott szó elejét veszi a további indulatoknak és más téma mentén, békésebb mederben folyik a beszélgetés.  

A duruzsoló hangerőre állított tévében közben arról beszél a meghívott, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedések halálhoz, illetve súlyos szövődményekhez vezethetnek. Mivel a népesség nagy részét érinthetik ezek a betegségek, a megelőzésnek kiemelt jelentősége van.  

A nagy zsibongásban alig hallani, hogy megcsörren a telefon. Hevesen hadonásznak, hogy némítsa már le valaki a tévét, mert semmit nem hallani. 

Szedelőzködik a társaság, nyikorognak a székek, folyik a pusmogás.