Milyen Boc-relikviát rejt a síppal-dobbal-dákoromániával megnyitott, majd bezárt kolozsvári lapidárium?

Az egész egy semmiség, mondhatná akárki. A hazai magyar napisajtó nagyjából el is ment a történet mellett. Pedig súlyos dolog történt. Nem hagyom a végére: világosan kiderült, milyen ideológiai rokonság van Gheorghe Funar és Emil Boc között. Sőt, megkockáztatom: a Funar nevű ember egy fokkal egyenesebb, mint a Boc nevű ember. Előbbi ugyanis sose mondta (én legalábbis nem emlékszem rá), hogy puszi, magyar tesók, imádlak benneteket, én, a multikulti kolozsvári bíró!

És akkor tessék, vázolom a történetet. A helyi román és magyar sajtó október második felében hozta a hírt, miszerint 30 év után megnyílik az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum középkori és kora újkori kőtára. Amelynek anyagát a 19. század közepe táján kezdték gyűjteni az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársai. A gyűjteményt jóval később,

1913-ban Pósta Béla régész, az Érem- és Régiségtár igazgató ura helyezte el a Bástya utca sarkán levő Petrichevich-Horváth házban

(ahol egyébként – mint érdekességet említem – tudtommal az első magyar szalonregény szerzője, Petrichevich-Horváth Lázár is született, 1807-ben). A hírek szerint a gyűjtemény 603 darabot számlál, csuda értékes, csudaszép. És hát megnyitják, október 30-án, írta az újság. Méghozzá nem is akárhogy: Kolozsvár multikulturális, igazi européer polgármestere, továbbá a munkaügyiből művelődési miniszterré vedlett Raluca Turcan jelenlétében. Hurrá, lapozzunk, gondoltam. Majd megnézem magamnak a kőtárat, miután lejár a cirkusz.

Hát, lapoztunk. De közben történt egy apróság. A síppal-dobbal, polgármesterrel, miniszter asszonnyal megnyitott lapidáriumot másnap bezárták. Ezt se verte senki nagydobra, érthető módon. A múzeum honlapján megjelent egy irtó izzadságszagú magyarázkodás magyarázat, mint a viccben: Kedves hülyék (a szöveg alapján mellesleg tényleg hülyének nézték, nézik a népet) közönség, van egy jó meg egy rossz hírünk. A jó hír az volt, hogy hurrá, a múzeum középkori éjszakájának nevezett eseményt megtartják. A rossz meg az, hogy az egy nappal korábban megnyitott kőtárat bezárják. Mégpedig azért, mert bizonyos múzeumi berendezések meghibásodtak. És amíg azokat a bizonyos berendezéseket meg nem javítják, addig nem is nyitják ki. De várjunk csak, mert még van valami: hosszabb távon, írják a múzeum írástudói (mert hosszabb táv is van, a berendezések megjavításán túl), szóval hosszabb távon felmerültek bizonyos lehetőségek, melynek eredményeképpen

a középkori és kora újkori kőtárat kiegészítik a római kőtárral,

na és akkor lesz igazán jó, meg szép, meg kerek egész… de ahhoz először ki kell bővíteni a kiállítóteret, kedves hülyék közönség, ami, nos, nem tudni, mennyi időbe telik. Tehát a berendezések megjavításán túl is zárva marad a lapidárium. Hogy meddig? Nos, majd megmondják a múzeumisták, mikor jön el a megfelelő pillanat. Ha az ember figyelmesen elolvassa a szövegtákolmányt, rögtön feltűnik neki a mindenfelé kilógó lólábak sokasága. De hát ki olvas el egy ilyen szöveget? Kábé senki.

Aztán november 11-én megjelent egy véleménycikk a Contributors oldalon. T. Szabó Csaba történész írta és kemény dolgokat fogalmazott meg benne. A megnyitón felszólaló multikulti kolozsvári bíró, Emil Boc szinte hat perces beszédet mondott, melynek jó része a román etnogenetikai trauma egyáltalán nem spontán megnyilatkozása volt. Megnéztem a felvételt. Mit mondjak… értem a teremben ülő magyar és román (és ki tudja, miféle egyéb) emberek arcára fagyott döbbenetet. A bevezető blablát követően (volt abban Iorga, Ioan-Aurel Pop, Erdély mint muzikális szó stb.) jött a lényeg: a románok évezredek óta itt élnek Erdélyben.

Boc úr felmondta a dáko-román kontinuitás alapleckéjét: egyszer voltak a dákok, aztán voltak a rómaiak, aztán a dáko-románok, aztán a románok,

aztán a magyarok, a székelyek, a szlávok… nem, pardon, a szlávok, a magyarok, a székelyek, a szászok, na de ezek persze idejöttek, nem itt voltak, tetszik érteni, ugye? Mindenféle népek uralták a románokat. De egy, csak egy állandó dolog volt ezen a tájon. Na mi? Hát, amit 1918-ban ratifikáltak. És egy böszme logikai bakugrással következett a szentencia: azt ratifikálták, hogy bármiféle történelemtől függetlenül, ennek a területnek a többségi lakossága a román volt. Ja, és az egyesülés nem volt a nagyhatalmak ajándéka, egy teljesen normális dolog volt, inherens román vágy vált valóra, mert hát, érti mindenki, ugye, a románok évezredek óta itt vannak, és többségben. Ezt a Ioan-Aurel Pop, Gheorghe Funar, George Simion, Ștefan Pascu, Constantin Daicoviciu és az összes szájhabzó vérnackó által méltán irigyelhető szöveget természetesen a nagy európai közösülésbe ágyazta az álmultikulti városvezér. És felhangzott a taps, és öröm volt és boldogság.

Na de a román sajtóban elkezdték feszegetni az egész bezárás-dolgot (lásd itt meg itt), azon túl, hogy nekimentek T. Szabó Csabának. Hogy a kőtárat tulajdonképpen

azért zárták be, mert a középkori és kora újkori tárgyak közt nem volt román darab.

Ami érthető (sajnos vagy nem sajnos, ez volt akkoriban), ugyanis a középkorban és a kora újkorban román közösséget, ha tetszik, kizárták a városokból, a várfalon kívülre. Tehát a városi leletek közt nem is lehet román. Mert nem voltak románok, akik a városokban köveket faragtak, véstek volna. Na, az igazi multikulturalitás éppen ott kezdődött volna, ha ezt a történelmi tényt Boc városbíró elfogadta volna. Akkor az volt a városi kultúra. Ma meg az, amit a városban látunk. Akkor is voltak jó dolgok, rosszak, ma is. Na de nem ez történt. Hanem az, hogy a polgármester bezáratta a lapidáriumot. Amíg a rómait hozzá nem csapják. Mert akkor már egyensúlyban lesz a mindenféle együtt élő nemzetiségi, illetve a „román” elem. Megkérdeztem három ismerősöm (neveket hadd ne mondjak), egybehangzóan és egymástól függetlenül ugyanezt mondták.

Na és akkor:

ha egy városvezető bezárat egy múzeumot, kiállítást, mert nem tetszik neki, hogy abszolút hitelesen ábrázol egy korszakot,

de jaj, nem tartalmaz román elemeket, az nem egyéb, mint diktatórikus rendelkezés. Emlékszem, volt még egy ilyen polgármestere Kolozsvárnak. Viszont korábban említettem, hogy Funar úr egyenesebb vérnackó volt, mint manapság Boc úr. Ő ugyanis nem tagadta, hogy utálja a magyarokat. Ez tiszta ügy: tudjuk, hogy az ellenség utál, tehát nem fogjuk ölelgetni. Ez a Boc nevű ember viszont úton-útfélen szajkózza, mennyire multikulturális. Jelek voltak már korábban is, bőségesen. Például ott a Kolozsvár-címer körüli vita. Ugye, Kolozsvárnak van egy szép, régi címere. Aztán Funar úr csináltatott egy másikat, amelyben tényleg hangsúlyosan jelen van a dáko-római-román elem. És ezt a címert Boc úr a mai napig nem hajlandó elmozdítani. Aztán ott van a rém ronda, szintén Funar-korszaki Avram Iancu-szobor körüli vita, no meg a kolozsvári kétnyelvű városnévtáblák pikáns és röhejes ügye. Ám a lapidárium-eset ezeknél súlyosabb. A polgármester bezáratott egy kiállítást. Nacionál-alapon. Bizonyítani nyilván nem fogom tudni. De ha tetszik, nyílt titok ez. És igen, felvethető, hogy ha ez így megtörténhetett, akkor ismét megtörténhet. És ez enyhén szólva nem növeli a román városvezetés iránti bizalmam. Persze, demokráciában élünk, mondhatja erre akárki. Van sajtó, van szólás- és véleményszabadság… na de az is van, hogy egyik Funar követi a másikat a polgármesteri székben. Csak éppen más maszkot viselnek.