Médiacsinálás a támogatásfüggés korában – ki adja a pénzt és mire?

Azok a legveszélyesebb idők, amikor a világ egyre több ember számára tűnik egyszerűnek és érthetőnek. Elég egy-két kardinális hittétel, aminek a keretei közé bele lehet gyömöszölni az égvilágon mindent, ami a világban, a politikában, a gazdaságban, a kultúrában és az egyéni élet szintjén történik. Olyan ez, mint amikor egy fából készült rudat erőből átkalapálunk egy fémlemez kör alakú nyílásán: a háromszögű, négyszögű, trapéz alakú, ovális farúdból is kerek lesz, amikor átmegy a lyukon. Mert átverjük rajta, az istenit neki, erőből, nagykalapáccsal.

Az az ember nem tudja, mibe kerül egy szerkesztőség fenntartása, működtetése, az egyedi és értékes tartalom előállítása és ennek az iránynak a hosszú éveken át történő stabil fenntartása. Úgy, hogy közben a hatékonynak és eredményesnek remélt üzleti tervek és stratégiák kivétel nélkül mindegyikéről egymás után bizonyosodik be alkalmazásuk során, után, hogy nem működnek. Kivétel nélkül egyik sem. Nem azért, mert önmagukban rosszak lennének, hanem mert egyszerűen erdélyi magyar kontextusban nem működnek.

Gyakran olvasom a közösségi médiában mostanában, amikor ismét válság van a sajtóban – az erdélyi magyar sajtóban mindig válság szokott lenni, ez életünk egyik kísérője –, hogy a média miért nem él meg a piacról ahelyett, hogy tartaná a markát támogatásért. Nos, ez egy szép és valóban jogos felvetés, de az a helyzet, hogy ma Erdélyben nem létezik egyetlen olyan sajtóorgánum sem, aki piaci alapon képes lenne akár egy hónapig is életben maradni.

Számtalanszor voltam tanúja egészen közelről annak, hogy mindenféle csodamenedzser, marketinges zseni és médiaszakember csillogó, villogó, áramvonalas és trendi elképzeléseiből hogyan épül fel egy papíron (vagy képernyőn) valóban impozáns építmény, ami aztán az alkalmazás során homokvárként dől össze. Ilyenkor a csodamenedzser, a marketinges zseni mindig zavartan elkotródik a sleppjével, az újságíró pedig, aki tényleg és közvetlenül előállítja azt a médiaterméket, ott marad magára a lapjával, a portáljával, a rovatával és a hozzá hasonlóan rojtos idegrendszerű kollégáival, hogy akkor hogyan tovább.

Aztán megérkezik az újabb menedzserzseni és kezdődik minden elölről, miközben mindenki tudja, hogy újabb kudarcos prosperitás-terv következik, aminek a végén megint ott maradnak egy szerkesztőség tagjai és karikás szemekkel néznek egymásra.

mégis volt és van néhány ember, aki ezt műveli. Egyéni, ideológiai, anyagi háttérszámítások nélkül is. Az emberi társadalomban vannak állandó, örök dolgok, amit semmilyen forradalmi vagy társadalommérnöki elképzelés sem tud soha megváltoztatni: mindig lesz egy közösségben tanító, orvos, pap, katona, tudós és hírvivő, magyarázó ember is, utóbbit néhány évtizede újságírónak nevezik. Akinek pontosan ez a feladata és belső indíttatása is: hírt adni a világ történéseiről, azokat lehetőleg érthetően elmagyarázni a többi embernek.

Erdélyben azonban soha nem léteztek, ma sem léteznek és a jövőben sem fognak létezni stabil és önálló lábakon álló, tőkeerős kiadóvállalatok, mint a nagyobb országokban. Ezek a nyugati kiadóvállalatok egyébként ma már szintén egzisztenciális problémákkal küszködnek a megváltozott információs, piaci, politikai stb. körülmények miatt, de ennek a részletes kibontása itt most túl messzire vezető mellékszál lenne.

Mégpedig nagy piac, sok millió potenciális médiafogyasztóval, akik megveszik a lapot, előfizetnek a tartalomra vagy összedobják a sok kis összeget támogatásra. Egy ilyen projekt jól működhet például az Egyesült Államokban, ahol, ha csak a lakosságot nézzük, 350 milliós a potenciális piac, ha pedig a világon angolul beszélő emberek számát is figyelembe vesszük, akkor milliárdos nagyságrendű.

Az erdélyi magyarok száma alig egymillió, ebből le kell vonni a klasszikus médiatartalmakat egyáltalán nem fogyasztók körét, de például a funkcionális analfabétákét (összromániai szinten a lakosság 45 százaléka), és a gyerekekét is. Vegyük ehhez hozzá az erdélyi magyar közösség átlagos vagyoni helyzetét, meg azt a körülményt is, hogy az erdélyi magyar média tartalmai klasszikusan és teljes mértékben ingyenesen hozzáférhetők (a pénzért megvehető nyomtatott újságok lényegében eltűntek, és amelyek még nem, azok a lapok sem az eladásokból élnek, messze nem).

a gyökeresen átalakult információfogyasztási szokásokat (felületesség, türelmetlenség, információtúltengés stb.) és megkapjuk az erdélyi média működtetésének vagy működtethetetlenségének kereteit.

Összehasonlításképpen: a magyarországi médiapiac az erdélyinek a tízszerese, a lakosság és a potenciálisan elérhető médiafogyasztók száma miatt. Egy tízfős erdélyi szerkesztőség pusztán a létszám alapján megfeleltethető egy százfős magyarországi szerkesztőségnek. Csakhogy egy tízfős szerkesztőség nagyságrendekkel kisebb médiát képes csinálni, mint egy százfős, ebben a vonatkozásban már nem működik az analógia.

Vegyük ki a képletből a korábbi vérszegény próbálkozásokat arra, hogy vállalkozók lássanak benne lehetőséget, és finanszírozzanak médiaorgánumokat (ma ilyen nagyon kevés van, korlátozott elérésű, kis helyi projektek). Vegyük ki a képletből a mára igencsak összezsugorodott reklámbevételeket, amelyek elenyésző részét képezik egy szerkesztőség és médiaprojekt működésének. De vegyük ki a képletből a közösségi, olvasói pénzfelajánlást, adakozást is, mert ebből sem lehet fenntartani egyetlen erdélyi médiaprojektet sem. Ugyanígy kivehetjük a külföldi alapítványi, kormányzati vagy egyéb pályázati bevételeket is, ezek sem elegendők még egy kis szerkesztőségnek sem, sokszereplős erdélyi magyar médiaszcéna működtetésére végképp alkalmatlan.

Romániai, erdélyi, magyarországi vagy más külföldi támogatás, ami nem piaci logika szerint működik: nem azért van, hogy anyagilag megtérüljön, hanem hogy egy médiaprojekt működjön. Sok erdélyi magyar szerkesztőség működött és működik ma is román állami pénzekből. Ezek egy része a magyar nyelvű állami közszolgálati média, tévé, rádió.

A többi szerkesztőségnek a romániai közpénzt – egyébként kis összegeket – az RMDSZ osztja szét a Communitas Alapítványon keresztül, nyílt pályázaton vagy közvetlenül. És sok erdélyi szerkesztőség működött sokáig, egyelőre nem tudni, meddig, magyar állami támogatásokból. Az utóbbi években aránytalanul és indokolatlanul nagy összegekből, legalábbis papíron (egyetlen használt Cadillac Escalade 6.2 V8 Sport Platinum terepjáró 50 ezer eurós árából a Főtér öt fős szerkesztősége hónapokig elműködik – az ehhez hasonlókért nincs bocsánat). Úgy, hogy egyetlen romániai magyar újságírót sem vet fel a pénz, a fizetésük a legjobb esetben is csak alulról súrolja a tisztességesnek nevezhető határt.

Nos, az én erdélyi magyar médiaműködtetési alaptételem az, hogy

Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az nem ismeri eléggé ezeket a viszonyokat.

Ez persze kiszolgáltatottságot jelenthet, mert az ilyen támogatások biztosításában elkerülhetetlenül benne van a politikai szereplő, aki pusztán amiatt, hogy ő folyósítja az egyébként közpénzt, hajlamos saját birtokaként kezelni azt a médiát, amely a pénzt kapja. De nem jelent ez szükségszerűen politikai alárendeltséget egy-egy szerkesztőség számára, bármennyire is próbálja ezt sok, az erdélyi magyar nyilvánosságban működő csőlátású politikai aktivista sulykolni (ráadásul vannak, akik épp a függetlenség és az objektivitás úton-útfélen hirdetett jelszava alatt művelnek kemény politikai, választási és politikai indíttatású ideológiai aktivizmust és propagandát).

ez a támogatások természetének fényében sajnos benne van a pakliban. De nem lehetetlen kezelni. Nem tudom, hogyan működnek más szerkesztőségek, de a Főtérnél működési alapszabály, hogy a tartalmat a szerkesztőség állítja elő, önállóan. Mint ahogy az is, hogy a felületünkön nincs párt- vagy politikai propaganda. Portálunk működésének eddigi több mint tizenkét éve alatt ezt az alapelvünket végig érvényesíteni tudtuk, igaz, ezt sértő elvárás sem fogalmazódott meg a fenntartói oldalról. Ezt persze sokan nem hajlandók elhinni – úgy viselkednek, mint a Ne nézz fel! című film szereplői –, pedig csak meg kellene nézni a tartalmainkat, amire nem hajlandók.

Ebben a támogatásos képletben persze mindvégig ott van a végső döntés horizontja: mennyire folyik bele a támogatás folyósítója a médiaprojekt munkájába, és meddig hajlandó elmenni az újságíró, mi az, ami egyénileg és erkölcsileg nem fér bele szakmája gyakorlásába, akkor sem, ha ennek a döntésnek egzisztenciális következményei lesznek. Magyarán: szembesülni kényszerül-e olyan helyzettel, amikor akkor is feláll és távozik, ha munka nélkül marad és kénytelen más megélhetés után nézni. Ezt a helyzetet kellene elkerülni a támogatás biztosítójának oldaláról is.

Például az az állapot, amibe a Fidesz-kormányzás alatt a magyar közmédia került, Erdélyben jóval nagyobb mentális károkat okozott, mint Magyarországon. Ráadásul úgy, hogy ennek közvetlen politikai, értsd: szavazatokra fordítható hatása meglehetősen kicsi volt, az erdélyi magyaroknak alig egyötöde szavazott egyáltalán a magyarországi választásokon.

A közpénzt folyósító politikai szereplőknek tudomásul kell venniük, hogy hosszú távon jóval nagyobb közösségi hasznot hoz, ha nem pártlapként tekintenek az elkerülhetetlenül támogatásokra szoruló médiára, erre például Erdélyben az RMDSZ-nek a Magyarországon látványosan elbukott Fidesz példája lehet beszédes. Ez a közösség ugyanis egyben a szavazói bázisa, amelytől az ő léte is függ. Ráadásul ma a közösségi médián keresztül jóval nagyobb tömeget el lehet érni, mint a hagyományos médiával, nincs létfontosságúan rászorulva egyetlen párt sem a médiára, amit hagyni kellene saját szabályai szerint működni.