Már az abszurditás sem a régi… vagy mégis?

Egyre nehezebb hátradőlni és csak röhögni az abszurditáson. Mert egyre inkább az alapvető és magától értetődő emberi igényeinket kezdik ki némely történések, változások. Pedig nekünk itt Kelet-Európában aztán volt időnk hozzászokni az abszurditáshoz, annak minden humorával és ötletességével együtt. Mondhatni: sufnituning volt az életünk. Ahogy az internet mondaná: if it works, it ain’t stupid (ha működik, nem hülyeség).

Csakhogy a hülyeség is működik. Ez is egy közhely, ahogy az is, hogy a változáshoz hozzászokik az ember – a kérdés inkább az, hogy hozzá kell-e szoknunk egyes jelenségekhez vagy sem, megengedjük-e magunknak azt, hogy mindent futni hagyunk. Kétségtelenül kényelmesebb így, és van, amikor hasznosabb, mert eggyel kevesebb fejfájás és bonyodalom. Csakhogy ez egy csapdahelyzet: ha futni hagyjuk, nem oldódik meg, ha megpróbáljuk megoldani, sem biztos, hogy sikerül. Azért, mert van, amit nem nekünk kell megoldanunk, még akkor sem, ha a fejünkben már rég megoldottuk.

Nemrég Erdély ötcsillagos városának, Kolozsvárnak a központjában volt alkalmam megvásárolni egy faék egyszerűségű tejeskávét egy igen népszerű, elitnek számító kávéházláncban,

Ezért meg kell kérdezni, hogy mennyi kávé és tej lesz benne aránylag, nehogy véletlenül csökkentett koffeintartalmú mozambiki, dinoszaurusz-ürülékkel dúsított, a Vatikán által háromszor megszentelt, konfitált narancshéjjal megszórt, pattintott kőkorszaki frekvenciákkal megbuzerált borsótejes italt nyomjanak a kezembe.

Szóval megkérdeztem a barista fiútól, hogy ott abban mi van pontosan. Elmondta, kértem, aztán szólt, hogy ott jobbra átvehetem a kávémat. És akkor a következő párbeszéd méltóztatott megvalósulni köztünk, mivel a műanyag tetők és keverőpálcikák között automatikusan a cukrot kerestem:

– Ne haragudj, nem találom a cukrot.

– Nincsen se cukor, se méz.

Gondoltam, ez is megint valami önkényes szabály, hogy mit tudom én, élvezzék az emberek a pörkölt kávé ízét, ne egyenek annyi édeset, ízlelgessék az ők nagyszabású kreálmányaikat… jártam már meg máshol, hogy rám szóltak, hogy előbb kóstoljam meg, és azután döntsek, kell-e bele még valami.

– Megkérdezhetem, hogy mi az oka, hogy nincs se ez, se más? Valami logisztikai probléma lehet? – szóltam naivan, mert hát megértőnek lenni alapvető árucikkek hiánya esetén roppant hasznos.

– Nem kaptunk.

Megittam a kávémat tejjel, nem volt rossz

Na de a turistacsalogató, fejlettnyugatmajmoló, PNRR-pénzekből kistafírungozott Boc-planétán, annak is a közepén egy tizenhat lejes kávéhoz szombat este ne lehessen cukrot kérni igen abszurd. Lévén, hogy a kedves baristának vagy az üzletvezetőnek ilyenkor csupán

A másik kedvencem, amikor az ember elmegy a bankba egy köteg készpénzzel, mert valamit szeretne kezdeni vele – szinte teljesen mindegy, mit – és akkor a kedves hölgy azt mondja, hogy

Értik, a bankban nem foglalkoznak pénzzel. Az csak úgy van, hogy legyen.

Szintén a szuperszonikus városközpont egyik legfrekventáltabb áruházláncában, ahol meleg ételt is lehet vásárolni a hentespult mellett, sokszor hosszú perceket kell álldogálni, ameddig valakinek eszébe jut, hogy odadugja az orrát és megkérdezze, hogy mégis mit merészelek parancsolni. Van nekik egy ügyes kis csengőjük is, aminek megnyomásával elvileg

Legutóbb (de korábban többször is) azzal szembesülhettek a kedves vásárlók, hogy a csengő ki volt kapcsolva, nehogy zavarja a kiszolgáló személyzetet (akit azért alkalmaztak, hogy ezt a tisztségét betöltse).

Ugyanezen személyzettípusokkal (főleg fiatalabbakkal) többször is lehetett tapasztalni a következő jelenetet, tetszőlegesen kiválasztott termékekkel:

– Szia, kérek szépen két szeletet abból a meggyes tortából.

Tesz-vesz, fölnéz:

– Melyikből, a meggyesből?

– Igen.

– És mennyit, kettőt?

– Igen, kettőt.

Hát, elnézést, hogy bemerészkedtem a boltba és lélegezni mertem. (Mert nem arról volt szó, hogy végtelen hosszúságú tömeget kell nagy hangzavarban egy embernek sorban kiszolgálnia mind a három kezével és öt fülével.)

Most mégis mindenki úgy gondolja, az teljesen oké, hogy hangosan tiktokozunk, youtubeozunk meg egyebezünk mindenki füle hallatára.

Az utcán sem tudunk közlekedni: nem állunk félre, amikor leszállnak az emberek valamiről. Hárman-négyen szédelgünk a járdán, hogy egyik felől se lehessen kikerülni, csak átugrani. Süketen és vakon duvadunk szembe olyan szinten, hogy

vagy a sofőrsulik nyithatnak járókelő-kurzust is, mert a hét év otthonról teljességgel hiányzik.

Végül pedig a teljesség igénye nélkül: internetes fórumokon sem lehet sokáig ellenni anélkül, hogy valaki ne kezdene el fölényeskedni vagy teleszennyezni a tanácsot kérő sorai alatt a beszélgetést. Sőt, szórakoztató témájú és formátumú, abszolút nem politikai vonatkozású videók és más tartalmak alatt jön törvényszerűen a hozzászólás:

Ezek mind ilyenek...

Kicsivel lennebb: bezzeg a Tóth-Rácz többet sikkasztott el!

Még lennebb: a Kövesi-Rákosi kormány alatt ilyesmi nem fordulhatott elő!

Vagy: a Kovács-Szabó-Molnár-vezetés abban hasonlít a Kövesi-Rákosira, hogy itt megpróbálják eltussolni, hogy…!

Emberek, ne váljunk kalapáccsá, mert tényleg minden szögnek fog tűnni.