Ha nem korlátozzuk az iskolai mobilhasználatot, generációk élete múlhat rajta

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mi – a most nagyjából korai harmincas – generációnk volt az utolsó, aki okostelefon nélkül nőtt fel. Nem telefon nélkül, hiszen már sokunknak volt úgynevezett butatelefonja (vagy maroktelefonja, ahogy a korabeli, kissé német mintáról átvett fordítást használták a nálunk idősebbek). A hordozható CD-lejátszó és az elemes, később USB-s mp3-lejátszó mellett még emlékeztünk, tudtuk, mi volt a kazetofon vagy a floppy lemez. (A pagerek és a menedzserkalkulátorok már bőven kiestek az életünkből, és Kelet-Európában nem is lettek népszerűek, maximum néhány üzletember ismerhette őket.)

Akinek volt annyi pénze, és megtehette, hogy a kilencvenes évek végétől, kétezres évek elejétől beszerezzen egy asztali számítógépet (jókora katódsugárcsöves képernyővel és zúgó gépházzal, vaskos billentyűzettel) otthonra, az szerencsés volt.

A legelső mobiltelefonom egy zöldessárgán világító Sagem márkájú apró fekete készülék volt, gumi gombokkal, és azért volt rá szükség, hogy baj esetén tudjam az anyukámat tárcsázni, ha egy hétre táborba utaztam. Hosszú ideig megvolt ez a telefon, aztán valamikor, talán 2006-7 táján az unokatestvérem ideadta nekem az ő használt Nokiáját. Miért is mesélem el mindezt?

és már kisiskolás koromban felismertem a mobiltelefon forradalmát, amely alapjaiban változtatta meg a kommunikációt – hihetetlen volt látni, hogy létezik egy olyan világ, ahol kimegyünk az utcára, nem vagyunk otthon, és nincs kábel, mégis képesek vagyunk beszélgetni, szólni egymáshoz. Annak ellenére, hogy párhuzamosan ment a vezetékes telefonos kommunikáció, elsősorban az idősebbekkel. Fax? Mi az? Hát írj egy sms-t! Még most is érzem a gumigombok nyomogatását, ahogy a kellő betűt keresem. Akkor tanultam meg gyorsan írni bármilyen gombos felületen, hogy később az otthoni PC billentyűzetén száguldozzanak az ujjaim.

Az utóbbi időben a romániai és magyarországi sajtóban sűrűn olvashatunk azokról az intézkedésekről, amelyeket az iskolai okostelefonok használatára hoztak meg. A mostani példák nem egyedülállók: itt például van egy jó összefoglaló arról, hogy az Európai Unió milyen döntéseket hozott egyes országokban az okostelefon-használatra az oktatási intézményekben.

Magyarországon augusztus elején jelent meg az a kormányrendelet, amely a mobilok iskolai használatát tiltja meg – a gyerekek ugyan bevihetik az iskolába a telefonjaikat, de le kell adniuk az intézményben erre kijelölt helyen, a megfelelő megbízottnak. A telefonokat napközben zárt helyeken tartják, a nap végén pedig a tulajdonosaik visszakapják őket. Az intézkedésnek – várhatóan – nem mindenki örült. Egyébként van jó pár hátulütője, például hosszú időbe telik, mire leadják a diákok óra előtt, és a visszakapásuk is elhúzódik, így az órák rövidülhetnek meg, ami azt eredményezi, hogy korábban kell odaérni az iskolába – meg egyéb láncreakciók.

Ugyanakkor az iskolák a saját belső rendszabályzatuk értelmében hozhattak olyan döntéseket, amelyek alapján az iskolai telefonhasználat teljes korlátozását vezették be, ilyen volt például a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Főgimnázium (korábban Kollégium) is, de más iskolákban is volt erre példa, kisebb-nagyobb sikerrel. A dolog nyitja azonban mindig az volt, hogy a tiltáshoz,

amelyek a közös megegyezésen, az együttműködésen és a példamutatáson alapultak.

Ez lenne valójában a cél: a tiltás mint olyan rezisztenciát válthat ki azokban a gyerekekben és fiatalokban, akik már eleve úgy nőttek fel, hogy az okostelefon használata mindennapos volt a családban. A Z generáció több mint fele, és értelemszerűen az Alfa generáció is már ebbe az okostelefonos közegbe született bele, és csak a szüleiken múlott, hogy milyen mértékben kerültek kapcsolatba az okoseszközökkel.

A smartphone-bumm körülbelül olyan 2010-11 táján érkezett el Romániába, az érintőképernyős telefonok futótűzként terjedtek el, de ez akkoriban még nem a túlnyomóan „okos”, felhasználóbarát és kifejezetten az ember pszichéjébe és viselkedésmintáiba gázoló, azt radikálisan átformáló tendenciák mentén zajlott.

Az később érkezett el, a sok szépre tervezett, könnyen használható, kecsegtető alkalmazással, amelyek olyan paraszociális viselkedésmintákat alakítottak ki nem csupán a fiatalok, hanem a felnőttek körében is,

Itt most nem az okostelefon és az applikációk hasznosságáról és gyorsaságáról, előnyeiről van szó – ez vitathatatlan, hiszen az egész jelenségnek, mint mindennek, van jó és rossz oldala, sőt, valójában nem élesen elkülöníthető a kettő, hanem egy nagy szürke zóna van.

Magamon is észrevettem az egyetemi éveim alatt, hogy jóval többet telefonozom, mint azelőtt, és most tudom igazán értékelni, hogy okostelefon nélkül nőttem fel, van tudomásom még az analóg világról, vissza tudok térni ebbe. De a kommunikációmat és a munkavégzésemet, az információszerzést (és annak gyorsaságát) nem tudnám elképzelni okostelefon nélkül.

– mint egy kis kiterjesztett, nyughatatlan agy, amely kívülről hozzám nőtt. És nem csak hozzám, hanem sok gyerekhez, fiatalhoz, akik magányosak, türelmetlenek, félősek, rettenetesen szoronganak és magukat ismeretlen és elérhetetlen személyekhez, virtuális valóságokhoz hasonlítják, sokan depresszióssá válnak.

Nagyon is történik, csak általában a fiatalokon és a gyerekeken vesszük észre előbb, ők ugyanis nem rendelkeznek megfelelő megküzdési módszerekkel, tehetetlenek sok mindennel szemben. Nekünk van már annyi tapasztalatunk, hogy megkeressük azokat a módszereket, amelyekkel a közösségimédia-dömpinget, a folyamatosan közvetített világot ki tudjuk kapcsolni legalább egy időre, vagy megszűrjük a tartalmakat. Különösen a természeti katasztrófákról, háborúkról, járványokról, pletykákról és celebdrámákról, illetve az állandó agresszív reklámozásról van itt szó. Sosem láttunk még ennyi háborút élesben közvetítve, ennyi önmagát felkínáló, magamutogató, sokszor nárcisztikus embert, ennyi hazug filtert és üres erényfitogtatást.

Félelem, testképzavar, önbizalomhiány, szorongás: vajon látta-e, hogy írtam? Miért nem válaszol? Miért van megint összeomolva a Facebook? Nem működik az Instagram! Hol a gyerekem, nem válaszol egy fél órája, biztos elütötte egy autó! Vajon azt az emojit hogy értette? Biztos elég kedves voltam vele? És lehetne sorolni.

Tény, hogy van a megváltozott életnek és a közösségimédia-használatnak egy újfajta etikettje, amelyet nagy mértékben a felhasználói felület formázott olyanná, amilyen. Kérdés, hogy az uralma alá hajt-e bennünket – az elménket, a gyakorlatainkat, a lelkünket, vagy mi leszünk azok, akik uralják ezeket?

Az iskolai telefonhasználat ellen és a mentális egészség mellett szól Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus legújabb könyve is, a The Anxious Generation, vagyis A szorongó generáció, amely átfogó képet nyújt arról, hogyan befolyásolta az elmúlt évtizedben az okoseszköz-használat a gyerekek agyműködését – tulajdonképpen áthuzalozta azt.

– nyilatkozta Haidt. Ő négy megoldást javasol ez ellen: középiskola előtt ne kapjanak okostelefont a gyerekek, 16 év alatt ne használhassák a közösségi médiát, ne engedélyezzék a telefonok bevitelét az iskolákban, a hangsúly pedig kerüljön a valós játékra és függetlenségre. Ez egybevág azokkal az intézkedésekkel is, amelyeket az EU-ban hoztak, és amelyek itt is, Magyarországon is érvényben vannak.

hanem abban, hogy általa a gyerekek mentális egészsége, a bátorságuk, az önállóságuk, a kíváncsiságuk alakuljon ki. Ha ebből pedig élmények formálódnak, akkor a tanulás is könnyebben megy, a pozitív láncreakció pedig motiváló lehet.

Lehet, hogy nem mi vagyunk a legpéldásabb felnőttek. Azt viszont – generációm nevében is – üdvözlendőnek tartom mindenhol, hogy az iskolai mobilhasználatot szigorúan korlátozzák, ha azt akarjuk, hogy a következő generációkra számítani lehessen