Demokráciavédelem mindörökké

Az időben távoli dolgokról, a történelmi hagyományokról kevesen feltételezik, hogy jelentős szerepet játszhatnak a jelen politikai folyamatainak alakításában. Jogos a kétely, hisz rögtön adja magát a kérdés, miként bizonyítható ennek az örökségnek a folytonossága.

Tovább fokozhatja a bizonytalanságot, hogy milyen szempontok alapján mutatunk rá egyik-másik történeti vonatkozásra, és mi az, amit mellőzünk. Az is kérdésként tehető fel, hogy az így azonosított párhuzamok milyen mértékben felszínesek, és egyáltalán összehasonlítható-e a mai közéletünk például a két világháború közötti időszak történéseivel.

A történelmi hagyományok befolyása nem mindig közvetlen vagy egyértelmű,

de bizonyos mentalitások, intézményi struktúrák és politikai reflexek még évtizedek, sőt évszázadok múltán is hatással lehetnek a jelen döntéseire és konfliktusaira. Éppen ezért az analógiák helyes használata inkább kritikai eszköz, ami a jelen tendenciáinak jobb megértését szolgálja, és nem megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a múlt szükségszerűen ismétli önmagát.

Mint látható, rendkívül körültekintően kell eljárnunk, amikor ilyesfajta gondolatkísérletre szánjuk el magunkat, hisz könnyen beleeshetünk a részrehajlás, az anakronizmus, a determináció, az előzetes prekoncepcióink kényszeres igazolásának csapdájába.

A román politikatörténetnek is megvannak a maga trendjei, mintázatai, amelyek történelmi korszakokon átnyúlva hatnak, és segítséget nyújthatnak a mai romániai valóság jobb megértéséhez. Ez esetben a két világháború közötti Románia szolgáltatja az összehasonlítási alapot, szem előtt tartva államformák különbözőségét, a másféle ideológiai primátust, annak a korabeli és mostani demokráciához való viszonyát, valamint az eltérő nemzetközi környezet.

A mai valóságunk legégetőbb kérdése, hogy mi lesz a kifutása a regnáló politikai elit által elkövetett decemberi palotaforradalomnak,

amely minden eddiginél jobban kidomborította a történelmi korszakokon átívelő román politikai rendszer sajátos karakterjegyeit. Azokra a vonásokra gondolok, amelyek korszaktól, ideológiai és politikai környezettől függetlenül hasonlítanak vagy ismétlődnek, és főként a politikai intézményekhez, az elitek magatartásához köthetők.

Politikai intézményeken olyan formális és informális szabályok, szervezetek és eljárásrendszerek értendők, amelyek meghatározzák a hatalomgyakorlás módját egy adott társadalomban. Ide tartoznak például az alkotmányos keretek, a kormányzati struktúrák (parlament, kormány, bíróságok), a választási rendszer, a politikai pártok, valamint az érdekcsoportok és a civil társadalom intézményei. Ezek az intézmények a garanciái a politikai folyamatok stabilitásának, szabályozzák a döntéshozatalt, közvetítenek az állam és a társadalom között.

Mivel a decemberi események legfőbb mozgatórugói a politikai elitnek a régi rend megőrzésére irányuló pánikreakciójából fakadtak, ezért érdemes visszatekinteni arra, hogy a múltban miként alakították ki és őrizték a dominanciájukat az elitek.

A két világháború közötti román politikai élet mindennek volt nevezhető, csak unalmasnak nem. Adott egy erőtől és önbizalomtól duzzadó, kétszeresére növekedett ország, amely úgy tekintett egységes nemzetállamként magára, hogy a nemzeti kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki.

Ez a sokszínűség már önmagában nagy kihívást jelentett a politika számára, amelynek a színpadáról az első világháború után köszönt le az előző korszak emblematikus alakulata, a Konzervatív Párt. A politikusainak egy hányada a világháborús hősnek számító Averescu marsall köré szerveződő pártban találta meg a számítását, ám korábbi befolyásukat végleg elvesztették. A korszak első felének vezető pártja a Nemzeti Liberális Párt volt, amely méltó ellenfelet kapott a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpártban.

Minden gyermekbetegsége és kezdetlegessége ellenére 1927-ig biztató jeleket mutatott az újonnan megszülető román demokrácia, amely felett Ferdinánd király őrködött. 1927-ben ugyanis meghalt a király és a múlt század ikonikus román politikusa, a minden szálat kezében tartó Ionel Brătianu is, aki halála előtt meggyőzte a királyt, hogy tagadja ki a fiát, a trónörökös Károly herceget, mivel mindketten azon a vélekedésen voltak, hogy az kicsapongó, meggondolatlan életvitele miatt nem méltó a trónra. A trón így a Károly fiára, az alig hatéves Mihályra szállt, aki mellé egy háromtagú régenstanácsot neveztek ki.

Az egyre másra jelentkező politikai, gazdasági nehézségek hatására azonban a közvélemény és a politika alakítói is egyre inkább azon az állásponton voltak, hogy szükség van Károlyra, aki nem tétovázott. 1930 júniusában hazarepült, míg Iuliu Maniu miniszterelnök lemondott. A parlament elismerte Károlyt törvényes uralkodóként, aki immár II. Károlyként vonult be az ország történelmébe. Néhány nap múlva Iuliu Maniu ismét miniszterelnök lett.

A férfiak általános választójoga, az írástudók arányának növekedése és a középosztály bővülése fokozta a közéleti részvételi hajlandóságot. Egyre több politikai párt jelent meg, a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenki találhatott a maga számára megfelelőt.

A választói bázis rendkívül könnyen befolyásolható volt,

emiatt fordulhatott elő, hogy az egyik választáson önmagát túlnyerő párt a következő alkalommal alig szerzett szavazatot. A kormányzati nyomásgyakorlás és a mindent átható korrupció csak az egyik serpenyője a mérlegnek, a másikban az ösztönösen a hatalom oldalára álló szavazóbázis található.

A kormányválságokkal, gyakori kormányfőcserékkel tarkított, rendkívül színes és mozgalmas közélet 1937-ben bolydult fel addig példátlan módon, amikor nem a király által kijelölt miniszterelnök, Gheorghe Tătărescu nyerte meg a választásokat. Csupán a szavazatok 36 százalékát szerezte meg a törvényben előírt 40 százalék helyett, így bukta a parlamenti többséget.

Mai szemmel nézve működött a demokratikus váltógazdaság, azonban az ide vezető körülmények – a pártrendszer nagy fokú töredezettsége, a korrupciós botrányok sokasága, a hangsúlyos királyi önkény és korrupció, az erőszakos legionárius mozgalom – sokatmondók. Hiába volt papíron demokrácia, ha az országban nem volt gazdasági, társadalmi, politikai és jogrendszeri stabilitás.

Ezt az állapotot megrendítőnek találta az Osztrák-Magyar Monarchiában szocializálódott, nagy műveltségű Iuliu Maniu is, aki több alkalommal is nemet mondott a hatalomba való visszatérésre, mondván, hogy a román bizantinizmusban a politikai moralitás és a törvényesség minimumfeltételei is kérdésesek.

Mivel az első helyen végzett liberálisok nem tudtak szövetséget kötni riválisaikkal, a Nemzeti Parasztpárttal, sem a Vasgárda politikai szárnyával (Mindent a Hazáért Párt), ezért II. Károly király Octavian Goga költőt kérte fel kormányalakításra, annak ellenére, hogy pártja csak a negyedik helyen végzett, és nyíltan antiszemita programot képviselt.

A Goga-kormány alig másfél hónapot élt meg.

A miniszterelnök túlságosan is szoros kapcsolatot ápolt a szélsőjobbal, az országot erős nemzetközi bírálatok érték az antiszemita intézkedések miatti, amelyek pénzügyi válságot is okoztak, ezért a kormány 1938. február 10-én lemondott.

A kialakult válsághelyzetet kihasználva II. Károly a román ortodox pátriárkát, Miron Cristeát bízta meg egy nemzeti egységkormány megalakításával. Ezt követően királyi rendelettel ostromállapotot hirdetett ki, cenzúrát vezetett be (illetve megerősítette, ahol már működött), és felhatalmazta a hadsereget a közrend biztosítására. A február 27-én megszavaztatott új alkotmány a királyi diktatúra szentesítette, így az államhatalom az uralkodó kezében összpontosult.

A királynak jogában állt törvényeket kidolgozni, vétóval rendelkezett a parlamenttel szemben, a kormány pedig csak neki tartozott felelősséggel. Az új alkotmány bevezetését azzal indokolták, hogy a Goga-kormány lemondása utáni pártharcoktól megzavart közrendet csak így lehetett helyreállítani, holott a királyi diktatúrát kimondatlanul a Vasgárda felszámolása legitimálta.

Ezzel a lendülettel 1938. március 31-én betiltották a politikai pártokat, és egy koronatanácsot hoztak létre, amelynek tagjait a király nevezte ki. A közélet új alapokra helyezése céljából II. Károly létrehozta a Nemzeti Újjászületés Frontját, aminek a feladata a politikai élet erkölcsi megújítása lett volna. A kísérlet halva született, mivel az előző politikai osztályból származó tagjai továbbra sem tudtak úrrá lenni a sérelmeiken.

A politikusok többsége, néhány kivételtől eltekintve zokszó és különösebb erkölcsi aggály nélkül idomult a játszi könnyedséggel bevezetett egypártrendszerhez, és beszédes, hogy a jelentős befolyással, politikai súllyal rendelkező értelmiségi elit is önként, dalolva beállt a sorba dicsőíteni a rezsimet.

A tavaly december óta tartó eseménysort nézve, az elnökválasztás érvénytelenítése, majd az első forduló nyertesének, és az újonnan kiírt választás fő esélyesének, Călin Georgescunak a versenyből való kizárása körüli politikai és jogi manőverek kiötlői cinkosan kacsintanak vissza a két világháború közötti időszak döntéshozóira, akik elsősorban

A politikai elit nem riadt vissza a precedens nélküli lépésektől sem, ha a dominanciájának a megőrzése a tét, miközben a választók egyre nagyobb része szkeptikusan szemléli a demokratikus keretek közé erőszakolt hatalmi játszmákat, amelyekben az intézmények szerepe eszközként, semmint független garanciaként jelenik meg.

A múlt század húszas-harmincas éveinek politikacsinálási receptjei ihlette folyamat nemcsak a tömegdemokrácián alapuló politikai rendszer legitimitását ássa alá, hanem tovább erodálja a választói bizalmat. Sok egyéb mellett ennek az a veszélye, hogy a választók egyre nagyobb számban fogják feltenni a kérdést a politikai elitnek címezve:

A demokratikus választások korábban a rendszer stabilitását biztosították, és mint olyan, a tömegdemokráciát irányító politikai elitek fő legitimációs eszköze volt. Ha azonban a választási eredmények példátlan módon nem az elitek dominanciáját erősítik, akkor működésbe lép a védekező mechanizmus, ami a választási rendszer funkcióival ellentétes hatást vált ki: instabil politikai rendszert, a választási rendszer, mint intézmény kiüresedését. Végső soron azt eredményezi, hogy a tömegek magukat kezdik el képviselni a nyilvánosság minden fórumain, a közösségi médiától az utcáig.

Romániában, ahol a hagyománya van az instabil kormányzásnak, ahol a bukott kormányfők számának lassan csak a ChatGPT a megmondhatója, még inkább riasztó a helyzet, hisz már nem csak, vagy nem főleg a kormánypárt-ellenzék törésvonal létezik, hanem a mindenkori kormány-nép dimenzió is, hisz a választók már nem hisznek egy megfontolt, előrelátó és tervezni tudó kormányban.

Semmi jel nem mutat arra, hogy Călin Georgescunak a jelöltek listájáról való végleges törlése óta a régi rend képviselőit foglalkoztatná a december óta permanensen létező káosz, mint ahogy a politikai tekintély és az abból fakadó konszolidált kormányzás is mellékes, hisz tisztában vannak azzal, hogy minden a májusi megismételt elnökválasztáson múlik.

A II. Károly rendszerének logikáját idéző, a pártmentesítés jegyében fogant 2024-es Nemzeti Újjászületés Frontjának jelöltje Crin Antonescu, akinek a győzelme a politikai elit önvédelmi reflexeinek csalóka diadalát, a rendszer illuzórikus legitimációt jelentené, miközben a választói akarat egyre inkább csak díszletként szolgálna a politikai elit önreprodukciójához.

és azóta is folyamatosan növekszik. Egyelőre puhább eszközök használatával, technokrata nyelvezettel és EU-s retorika mentén zajlik mindez, de a logika nem változott: a politikai pluralizmus leépítése, a választói akarat kiüresítése, és a teljhatalom megszilárdítása.

Egyre nyíltabban hivatkoznak a rendszerstabilitás szükségességére, a rendkívüli helyzetre, a külső fenyegetésekre. Elég, ha szintézis gyanánt elolvassuk az ideiglenes államfő, Ilie Bolojan múlt heti nyilatkozatát.

A közvélemény-kutatásokban Crin Antonescu stabilan a negyedik helyen áll. Ha ez a tendencia marad, az ismét működésben léptetheti az önvédelmi reflexeket és/vagy pánikot, aminek a jeleit már látjuk, hisz sorra kerülnek elő az esélyesebb jelöltekkel kapcsolatos bombasztikus leleplezések, míg Antonescu viselt dolgairól hallgatnak a múzsák.

A dolgok jelen állása szerint ismét lépni kell. Azt nem tudni, hogy mi zajlik a döntéshozói fejekben, de a legegyszerűbb megoldásból kiindulva érdemes lenne oroszdrón-veszélyre hivatkozva szükségállapotot bevezetni, úgy választásokat sem lehet tartani. Az országnak van elnöke, még ha ideiglenes is, előbb várjuk meg a drónzivataros időszak elmúltát, amit a kedvező közvélemény-kutatási adatok jelezhetnek.

A másik kipróbált opció a decemberi mesterterv, eltakarítani az útból a Crin Antonescu előtt álló három jelöltet, és akkor megnyílik az út a nyílt és szabad választások előtt. Míg a harmadik lehetőséget csak szentségtörésként említem: mi lenne, ha hagynák szavazni és választani az istenadta népet.

Bármi is történjen, remélem, hogy közben fellapozzák a 80-90 évvel ezelőtt sajtót is, ahol a sok megfontolásra érdemes mondat mellett az alábbiak is olvashatók:

Az új korszakalkotó elem

Az előbbit Constantin Argetoianu többszörös miniszter és miniszterelnök mondta, míg az utóbbit Nae Ionescu, a korszak jelentős filozófusa. Mindkettőjükben közös, hogy támogatták a királyi diktatúrát.