Felköszöntjük anyukát

Mint az elmúlt években mindig, március 8-a alkalmából idén is volt nőnapi ünnepély az iskolában. A tanító néni azt mondta, ezen a szép napon a nemzetközi nőket köszöntjük, különösen az anyákat, de ha van rá igény, a nagymamákat is szeretettel várjuk. Az apukák inkább az év végi szereplésre jöjjenek, mert most a nőké a főszerep, és kicsi is az osztálytermünk, év végén úgyis a nagyteremben lépünk fel.

Mi inkább nőnapon ünnepeljük az anyákat, nem anyák napján, ez egy olyan régi hagyomány nálunk Erdélyben, amit a szocializmus teremtett meg, ha jól értettem. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, de apuka, amikor erről beszélt, nevetgélt, és

a dolgozó nőket emlegette, akik a nejlonköpenyre márciuskát tűztek, és vezették a traktort a tavaszi szántóföldeken.

El is képzeltem nagymamát, amint vidáman döcög a Maros parti kukoricásban egy piros traktoron, csak azt nem láttam magam előtt, hogy bírt felmászni a vezetőülésbe. De aztán kiderült, hogy nagymama irodában dolgozott, nagytata vitte oda a zöld Daciával reggelenként, bár márciuskás nejlonköpenye neki is volt, abban építette a szocializmust, ami szerintem úgy hangzik, mintha egy nagy sötétkék mumus lenne, nálunk a családban legalábbis így beszélnek róla.

A tanító néni szerint a mai nők is rengeteget dolgoznak, ami nem könnyű, hanem nehéz, és a sok munkájuk és a sok nehézség ellenére gyerekeket szülnek, például minket, akik egész évben hálátlan kölkök vagyunk, csak ordibálunk, követelőzünk és nyomkodjuk a kütyüket, ezért kell cserébe március 8-án kis műsorunkkal és csokrainkkal felköszöntsük őket. Írt is a tanító néni az üzenőbe, hogy a meglepi virágra és a meglepi fotókra vigyünk be hetven lejt, lehetőleg holnap, mert akkor jön a fotós az osztályba, hogy szép felvételeket készítsen rólunk, amelyeket majd átadunk az ünnepélyen. Anyuka kipirult arccal sóhajtozott este kilenckor, amikor megmutattam neki az üzenetet, úgy tűnt tényleg meglepődött, mert nem volt készpénz otthon, azt mondta, hogy

ma nem lesz esti mese, mert apuka a kádban ül, ő pedig elautózik a bankautomatáig, hogy vegyen ki pénzt.

Amikor hazajött, nekifogott, hogy vasaljon nekem egy szép ruhát a fotózásra, én akkor még nem aludtam, vártam, hátha mégis lenne esti mese, ha befejezi. Ki is mentem a konyhába, hogy megkérdezzem, de eléggé megbántam, mert anyuka elkezdett idegesen szemrevételezni, észrevette, hogy hatalmasak a körmeim, és nekiállt levágni, hiába tiltakoztam, hogy a kezem nem is lesz rajta a képen. Ezután lemondóan megállapította, hogy szutykos a hajam, ha így tudja, megmoshattuk volna, de már mindegy, reggel fél órával hamarabb kelünk, befonja parkettfonásban, és megpróbál kicsinosítani, mert a fotóból a nagyszüleim is kapnak majd, és kiteszik a vitrinbe.

Sajnos azt a beírást, amelyben a tanító néni azt üzente, hogy hóvirágjelmezben fogjuk köszönteni az anyukákat, elfelejtettem ekkor megmutatni, mert az előző oldalon volt az üzenőben, még régebb írtuk be, s igazság szerint a versemet is csak két nappal az ünnepély előtt fedeztem fel a táskám alján, mert mi ezeket a verseket mindig olyan keskenyre vágott papírokon kapjuk. Amikor megkértem apukát, hogy tanuljuk meg, hogy anyuka csak majd élesben hallja, kiderült ez a jelmez dolog is, és elég nagy ijedtség lett belőle. De megoldottuk. Az ismeretlen költő verséből ugyanis azt tudhattuk meg, hogy a kis hóvirág fehér, és zöld a szára, és bár bólogat, valamint a földet nézi, nem szomorú, hiszen jön a tavasz, ami köztudomásúlag vidám dolog. A szerző a következtetést is leírta, miszerint nem kell a látszatra adni, hanem mindarra, ami mögötte van, példa rá az ártatlan hóvirág rövid, de fontos szerepe a kikeletben, valamint a dolgos kezű édesanyák köszöntésében.

Most már nem is tudom szó szerint idézni a költeményt, de apuka azt olvasta ki belőle, hogy nem kell adnunk a külsőségekre, így a jelmezem egyszerűsége mögött ott leszek én, mint valódi érték, szüleimnek szeme fénye, ahogy fogalmazott.

Így gyakorlatilag egy zöld szár lettem, szerencsére volt egy kicsit kinőtt zöld nadrágom,

és egy zöld pólóm (a cipő nem számít, nem látszik az osztálytársaim gyűrűjében), apuka pedig kartonból egy kicsiny, kinyílt szirmú hóvirágot fabrikált a fejemre (bár a virág típusában nem voltunk biztosak, de apuka szerint senki nem viszi majd magával a növényhatározót), anyuka pertligumit varrt hozzá, hogy megálljon a kobakomon.

Sajnos nagyon nehéz volt a jelmezt elszállítani az iskolába, mert pont jött ez az országos sárga szélriasztás, összevissza gyűrődött a karton, ahogy vittem a kezemben, de szerintem nem is látszott olyan nagyon. Anyuka szerint gyönyörű voltam, annyira csodált, hogy el is felejtett lefényképezni, reméljük, a tanító néni készített pár fotót rólam is. Anyuka meghatottan könnyezett, gondolom amiatt, hogy anya és nő, mert egyébként a költeményen és a jelmezen elég sokat nevetett otthon.

Az, hogy szimmogott, nem is volt annyira ciki, mint az, amikor a tanító néni megkérte az anyukákat, hogy az alvó hóvirágocskákat, azaz minket, minden anya szólítson a csak otthon ismeretes becenevén, amitől az adott hóvirágocska majd életre kel.

Hát én majdnem elsüllyedtem, amikor az anyám hangosan kimondta, hogy Malacarc,

ahogyan kiskoromban szólítottak odahaza viccesen. Sajnos más becenevem sohasem volt, nálunk az az életelv (anyuka később így magyarázta), hogy mindenkit a rendes nevén szólítanak a megfelelő személyiségfejlődés érdekében. Ezek után alig jutott eszembe a költemény, izgultam, hogy így fog holnaptól hívni az osztály, szerencsére egy hét távlatából azt mondhatom, megúsztam.

A fotó anyuka szerint jól sikerült, szerintem borzasztó, de majd én nem nézegetem. Igaz, egy hete ott van a kocsiban, mert az ünnepély után anyuka sürgősen átadott fényképestől apukának, aki a suli előtt várakozott az autóval. Anyuka ugyanis rohant a munkahelyi nőnapra, ahol, mint utólag elmesélte, kapatos férfimunkatársai egy szál cserepes jácinttal köszöntötték a nőket, a buli egyéb költségeit a kollegináknak is be kellett fizetniük. Na, de illett elmenni, hiszen miattuk, nőkért gyűlt össze a társaság, és aznap csökkentett munkaidőben dolgozhattak az irodában a csajok. Rá következő héten egy-egy órával tovább maradtak, szinte észre sem vették, s bepótolták.