Ezért szeretem Romániát

Miért kellene szeretni azt az országot, ahol másod- vagy harmadrendű állampolgárokként élünk, ahol arra köteleznek már az általános iskolában, hogy anyanyelvi szinten tanuljunk egy számunkra idegen nyelvet?

Miért érezzünk magunkénak egy olyan országot, amelyik csak akkor ölelné magához a nemzeti kisebbségeit, amikor már hírmondók sem maradtak belőlük, és különben is, mi közünk egy olyan országhoz, amely már egy jó évszázada a hőlégballonjából kidobandó ballasztjaként tekint ránk?

Még a közelmúltban is makacsul tartotta magát az a politikai és történelmi korszakokon átívelő, egyéni és kollektív tapasztalaton nyugvó meggyőződés, hogy a romániai magyaroknak összeszorított foggal és ököllel egy emberként kell küzdeni a megmaradásért, és ebben a küzdelemben legtöbbször alkunak helye nincs.

de az Isten megfizeti, csak magyar nőt vegyek feleségül. Igaz, ezt a jó tanácsot leginkább azok hangoztatták, akik valamilyen, ugyancsak szentségtörő módon megtanultak románul, vagy legalábbis elboldogultak az állam nyelvén Székelyföld határain túl is.

Tudvalevőleg a román nyelv elsajátításával szembeni ellenállás is a megmaradás egyik záloga volt, amit nagyon könnyen lehetett abszolválni a tömbmagyar vidékeken élők számára, hisz abban a környezetben az a maroknyi román ember is törte vagy beszélte a magyart. Minden korosztályban a legutáltabb tantárgy a román volt, és aki ennek ellenére jó szívvel tanulta, az jobban tette, ha ezt nem hangoztatta különösebben. Bármennyire is játékos Ion Creangă, mégsem éri meg a kiközösítést.

Küzdöttem tehát én is a magam módján a megmaradásomért, a megmaradásunkért, és ebben a tevékenységemben az sem akadályozott, hogy az egyik legjobb napközis, majd első osztályos társam Monica volt, akinek az édesanyját emlékeim szerint Ploieștiről helyezték ki a székely faluba román tanárnőnek. A település központjában árválkodó tömbházlakás második vagy harmadik emeletén laktak, sokat jártam hozzájuk. Arra már nem emlékszem, hogy milyen nyelven beszélgettünk, de bizonyára ragadt rám valami a románból is, Monicára meg a magyarból.

Aztán jött egy december. Édesapám már korábban behívót kapott Bukarestbe, akkor tanultam meg a concentra szót, mi pedig hárman – édesanyámmal és a húgommal – azon lamentáltunk, hogy többekhez hasonlóan leköltözzünk-e a pincébe a terroristák elől. Végül maradtunk, amit nagyra értékeltem, hisz az angyal hozott egy repülőgépet, kár lett volna, ha bezárt pincébe nem tudott volna lejönni az ajándékkal.

Izgalmas idők voltak. A szüleikből, nagyszüleikből áradó eufóriát átvették a gyerekek is. Hatévesen nem értettem, mire az addig soha nem tapasztalt népünnepély, de nem is nagyon töprengtem rajta, hisz édesapám hazajött a concentráról, és egy ideig el is felejtettem, hogy hetekkel korábban, amikor egyszer telefonon tudtunk beszélni vele az utca végi boltos jóvoltából, akkor úgy lőttek Bukarestben, hogy megszakadt a vonal.

Az iskola is újrakezdődött, ahol szintén örömmámorban úszott mindenki. Tényleg nagy volt a boldogság, hisz még a tanító nénik sem szidtak meg, ha kilyukasztottuk Ceaușescu szemeit, összefirkáltuk az arcát a tankönyvek első lapjain. Örültem nagyon, hogy ismét láthatom Monicát, azt hiszem, ezzel ő is így volt.

hogy megakadályozzák a terroristák bejövetelét Gyergyóba – máig nem értem, miért épp Udvarhely felől számítottak rájuk. Arról suttogtak felindultan, hogy azonnal indulni kell Vásárhelyre, mert lőnek a románok a magyarokra. Végül otthon maradtak, és bár még sokáig téma volt a vasárnapi ebédeken a Vásárhelyen történtek, ez a feszült helyzet is tovatűnt. Akárcsak Monica, akinek egyszer csak hűlt helyét találtam az iskolában.

Azt mondták, hazaköltöztek, mert valójában soha nem szerettek itt lenni. Eddig kötelező volt maradniuk, de már szabad világ van, mindenki odamegy, ahová szeretne. Ők tehát visszamentek valahová délre, én pedig meg voltam győződve róla, hogy szerették nálunk. Monica egész biztosan.

holott decemberben még egymást ölelték a románok és a magyarok a települések főterein. Én sem szerettem Romániát. Addig is tudtam, hogy az nem szeretni való, hisz mostohán bánt és bánik velünk, de akkor éreztem először személyesnek, közelinek ezt az egészen nem szeretemséget, amikor Románia elvette tőlem Monicát, a román barátnőmet.

Néha még az iskolából hazafelé menet fel-fel tekintettem a tömbház ablakára, aztán új barátokra tettem szert. 94-ben nagyon drukkoltam a román fociválogatottnak a világbajnokságon, és nagyon büszke voltam, hogy Selymes Tibor is kerettag. Volt ugyan némi zavar szeretem/ nem szeretem Romániát ügyben, de a foci jótékony homályt borított minderre.

Majd egy időre lekerült ez a kérdés a napirendemről, fel kellett fedeznem a világomat. Ez évek múltán visszavezetett a kiindulóponthoz, és világosan értettem a megmaradásért való küzdelem hajtásai és vadhajtásai közötti sokszor árnyalatnyi különbségeket. Ebbe a revelációba érkezett meg Sabin Gherman Miért nem szeretem Romániát? című hírhedt kiáltványa. Az 1998-ban publikált szöveggel évekkel később találkoztam, kellő pillanatban, hogy azonosuljak mindazzal amiről Gherman írt.

a Dâmbovița-parti mentalitást, a történelemhamisító heroizálást, azt a Romániát és annak a szinonimáit, amelyekből a szerzőnek is elege lett. Imponáló volt, ahogy Erdélyre tekintett, hogy komolyabbnak, elegánsabbnak, fegyelmezettebbnek, szervezettebbnek látta a térséget annak magyar, osztrák, német múltja miatt. Különösen tetszett, hogy szerinte Európa valahol Brassó környékén ér véget, hisz azt visszhangozta, amit gyerekkoromban hallottam. Igaz, akkor Magyarország ért véget Brassónál.

A székelyföldi utak bűnrosszak voltak, Kolozsvárra is kész kálvária volt eljutni közúton, ezért csatlakoztam én is Gherman panaszaihoz, hogy Bukarest több pénzt kap, mint egész Erdély, a Regátban jobb utak és sokkal több beruházások van. Egyvalamiben azonos szinten vagyunk, a korrupció általános. Végül Gherman a magyarveszélyt és a föderalizálás elleni hisztériát üresnek tartotta, szerinte a valódi ellenség a saját, napról napra élő, lopkodó, átkozódó mentalitás, ami 1918 után azt eredményezte, hogy csak szegényebb lett az ország. Egyszeriben összeállt a kép, ilyen szépen eddig senki nem fogalmazta meg, így tehát nekem is elegem lett Romániából, Erdélyemet akartam.

Akárcsak az EU-csatlakozás, amelyet emlékeim szerint nem követett különösebb társadalmi eufória, a fiatalabb generációk különösebb felhajtás nélkül emelték kalapjukat és szétszéledtek a nyugati szélrózsa minden irányába. Egy évtized múlva már túl voltunk a háztáji mezőgazdaságok alkonyán is, mára pedig alig maradt valami abból a Romániából, amelyre egykor ráeszméltem.

Egy nagyon fontos jellemző még jelen van, ami csak akkor érhető tetten, ha erdélyi magyarként időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük Romániát, a mellettünk élő román embereket, azt, hogy a problémáink jelentős része egy tőről fakad. Arra gondolok, hogy ebben a válságos helyzetekben is magát otthonosan érző országban minden történelmi, politikai és társadalmi nyűg és determináltság ellenére dereng valami könnyedség, ami korszakoktól függetlenül áthatja a mindennapokat.

Ez a játékosság meghatározza az élet dolgaihoz való hozzáállást, ezért az élet minden területén tetten érhető, ezt szeretem Romániában. Ha valaki most kezdene ismerkedni a román emberekkel, a román valóságra jellemező játékossággal, akkor kezdje a román humorral, abban minden megtalálható zanzásítva. Ez a fajta játékosság a székely humorban is felfedezhető, de mégsem ugyanaz, hisz annak a mélyén ott sejlik a tragikum.

Ezzel is magyarázható, hogy ebben az országban tényleg lehetséges a fából vaskarika, még ha sok időbe is telik. Legtöbbször az egyenes úton is vannak kanyarok, de valahogy célt ér az elképzelés, a szándék, legyen az individuális, vagy kollektív, magán vagy állami. Ez az attitűd teszi lehetővé az élet materiális szükségletein való bizonyos mértékű túllépést, és ad egy olyan szabadságérzetet, ami első látásra paradox.

Ez nem azt jelenti, hogy ha nincs kenyér a románok asztalán, akkor nevetve halnak éhen. A játékosság sok esetben új perspektívákat nyithat és ösztönzi a megoldáskeresést. Talán ezzel magyarázható a román panaszkultúra milyensége is, hisz bármilyen ramaty állapotú aktuálisan az ország, az állampolgári panaszokba a legritkábban vegyül fatalizmus és világvége hangulat.

Egybefüggő autópályán például azóta sem utazhatunk Budapest és Marosvásárhely között, de érzékelhetően jelentős változás történt ezen a téren. Elmondható, hogy számottevően javult a közutak állapota, a semmibe vezető sztrádaszakaszok is belátható időn belül egymásba érnek. Általánosságban elmondható, hogy jobban élünk, mint harminc éve, és ugyan a központosításból tapodtat sem engedett a román állam, mára Erdélyben lakni igencsak kívánatossá vált. Még a székelyek is elkezdtek románul tanulni, és nemcsak azok, akik Kolozsvárra mennek egyetemre, hanem az otthon maradtak is.

Románia joggal bírálható sok mindenért ma is, de számunkra, erdélyi magyarok számára a puszta önvédelmi reflexeken túl létkérdés, hogy a megmaradásért folytatott küzdelem mellett megkíséreljük megérteni ennek az országnak a mélyebb lényegét és belső működését. Ekkor sok egyéb mellett az is kiderülhet, hogy a román nép inkább a történelem túlélésében jeleskedett, semmint a történelem alakításában.

Tette mindezt végig azzal a fenti attitűddel. Felettébb örvendetes lenne, ha ezt a beállítódást, viszonyulást megpróbálnánk elsajátítani tőlük, vagy legalábbis ráérezni az ízére. Mostanra pedig, amikor úgy tűnik, hogy a romániai románok és magyarok jó eséllyel túlélték a közös, gyakran egymás ellenében fújó történelmi viharaikat, megpróbálhatnának aktív alakítói is lenni a közös jelenüknek és jövőjüknek.