Azért, hogy a a közmegyezésre való törekvés helyét átvették az alternatív világmagyarázatok, sok mindenki hibáztatható, de a szociális médiákat működtető gigavállalatok bizonyosan dobogós helyen állnak.
Vágjunk a sűrűjébe: azt, hogy a hivatalban lévő amerikai elnököt sorozatban tiltották le a közösségi oldalak, illetve a vele szimpatizáló – vagy valamilyen módon hozzá köthető – felületeket a tech-óriáscégek különböző módszerekkel ellehetetlenítik, törlik, kiveszik a nyilvánosság vérkeringéséből, alapvetően kétféle reakciót váltott ki az internet népében és a világ közvéleményében. Az egyik a bősz vagy egyenesen kárörvendő helyeslésé: ideje volt, a káros nézeteket nem lehet tolerálni, a szólásszabadságnak is vannak korlátai (a háborítatlanul twitterező iráni ajatollah lájkolja ezt); a másik (ide tartoznak egyes közmondásosan visszafogott európai politikusok és véleményvezérek is), hogy mindez a szólásszabadság indokolatlan korlátozása a Big Tech-világ túlhatalma által.
Az első állásponttal nem foglalkozunk, mert aki azt gondolja, hogy az „ellenség” ellen bármilyen eszköz bevethető, hiszen az par excellence rossz, tehát nem érdemel kíméletet, azt úgysem lehet meggyőzni, és az erre a töprengő szösszenetre is kígyót-békát fog kiáltani. Az utóbbi reakció azonban megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mégpedig azért, mert azt hiszem, hogy azoknak, akik a szólásszabadság lábbal tiprásáról, cenzúráról, orwelli módszerekről beszélnek, nagyrészt igazuk van ugyan, mégis félreértik ennek az egész folyamatnak a természetét, illetve kontextusát.
Orwell disztópiájában az ún. post truth korszak meglepően sok jellemzője felismerhető, de az állampolgárok totális ellenőrzésének vágya, az újbeszél vagy duplagondol mint az állami manipuláció eszközei mégiscsak a klasszikus diktatúrák eszköztárába tartoznak és egy olyan objektív valóságra utalnak, amely némi erőfeszítéssel kihámozható a totalitárius nyelvpolitika lózungjai mögül. A hagyományos értelemben vett cenzúra a nyíltan zsarnoki rendszerek jellemzője maradt, az agresszív propaganda pedig az autoriter kormányzatok játékszere a hatalom megtartása érdekében, de mindezek a mai világban már nem versenyképes alternatívák.
Mire gondolok? A szabad szólást nem azért találták ki, hogy az ember egymagában vagy a nyilvánosságtól elzárkózva gyakorolja; természetesen annak a joga, hogy bárki szabadon kifejthesse a világ dolgairól alkotott véleményét, önmagában is védendő, de közösségi használatban nyeri el az értelmét. Akkor is szabadon szólhatunk, ha egy barlangban motyogunk magunk elé, egyedül vagy legfeljebb olyanokkal körülvéve, akik mindenben helyeslik a mondandónkat – de a szólásszabadság alapvető értelme mégis az, hogy a társadalmi interakciók, a szabad viták terepe, a közjóról való beszéd előfeltétele legyen.
Azért, hogy a közjó fogalma elszivárgott az egyre szélsőségesebben polarizált álláspontok törésvonalaiban, hogy a józan ész és a közmegyezésre való törekvés helyét átvették az egymással versengő alternatív világmagyarázatok, amelyek között jóformán semmilyen átjárás nincsen, sok mindenki hibáztatható, de a szociális médiák és az azokat működtető gigavállalatok bizonyosan dobogós helyen állnak közöttük. Aki többé-kevésbé rendszeresen használja ezeket a platformokat, és emlékszik az internet elterjedésének őskorára, saját – mondanánk, hogy húsba vágó, ha nem lenne paradoxon – tapasztalatként élhette meg, hogyan lehetetlenült el a jó szándékú, szabad vita lehetősége az évek során, és hogyan váltunk szinte észrevétlenül kezdetleges és suta, de mégiscsak a közjóért folytatott párbeszédek résztvevőiből virtuális barlanglakókká, akik saját bólogató környezetüknek motyogják a vélt igazságokat, egyébként szabadon.
A saját területükön monopóliumhelyzetet élvező szociális médiák és tech-platformok átláthatatlan algoritmusai és titokzatos moderátor-őrangyalai
amelyek nem bosszantanak fel túlságosan (kivéve azokat, akik kifejezetten szeretnek életvitelszerűen bosszankodni és felháborodni, mert az ő kívánalmaik is bele vannak kalkulálva a rendszerbe), mindig a megfelelő vélemény, a megfelelő életbölcsesség, a megfelelő cukiság, a megfelelő hirdetés – és ezáltal természetesen nem idegenítenek el bennünket a további használatuktól.
Míg végül egymással alig érintkező – ez is milyen elkoptatott terminus már – visszhangkamrákban találtuk magunkat, ahol gyakorolhatjuk ugyan a szólásszabadságunkat, de nemigen van kinek, mert elfelejtettük a közös nyelvet, amelyen szabadon szólni érdemes lenne. Mit tud ehhez képest elérni a hagyományos, állami cenzúra?
És miután – egyes kurrens nyelv- és médiafilozófiai teóriákkal összhangban – darabokra tördelték a valóságot, tevékenyen hozzájárultak párhuzamos univerzumok kialakításához, a virtuális térben megteremtve az izoláció és a társadalmi távolságtartás feltételeit, jóval a koronavírus-járvány előtt, segítve a szólásszabadság fogalmának (és főként: gyakorlatának) kiüresedését, mindezt, paradox módon, a „nyílt internet” eszméjének paravánja mögött, most váratlan fordulattal és meglehetős képmutatással a hamis igazságok ellen indítottak harcot, mintegy szembefordulva saját művükkel.
Ami, ezek szerint, mégis létezik.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
… a Román Nemzeti Banknak két milliárd euróba került eddig Simion mester győzelme… és a napi politikai káoszon túl: annyi drogot kapcsoltak le Nagyváradon, hogy attól egy T-Rex is kifeküdne.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
A magyar kormány semmilyen elszigetelést, retorziót nem támogat Romániával szemben – jelentette ki pénteken Orbán Viktor.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.