Az Uralkodó, a Trónkövetelő és a Történelem

A napsugarak rézsútosan estek be az ablakon, a fényárban úszó porszemcsék vidáman kavarogtak az aludel körül. A szublimáló edényben lévő kénoldat sárgán párállott, a kis kamrát fanyar illat lengte be. Három évtized is eltelt a látogatásuk óta. Ők hagyták örökül neki a négyrekeszes aludelt, a kemencét is az ők útmutatásai alapján készítette.

Nem csak az arany iránti olthatatlan vágy vezérelte, amikor a praktikáik megismerése ürügyén a házába hívta őket. Gabonakereskedése ontotta a hasznot, szolgái pontos számát a tiszttartója, ha tudta.

Jóval többet akart az aranynál, a teljes, örök hatalmat a Nép, az ország felett. Harminc év alatt bizonyossá vált, hogy a választott út az egyetlen, igaz és üdvös, ki kell tartani mellette. Sok hibát követett el, és talán a saját küldetésébe vetett hite is megingott egy ideje, de most, ezekben a vészterhes napokban fontosabb dolga is volt a vezeklésnél.

Súlyos csapást érte az országot a Trónkövetelő személyében, aki gyökerestől felforgatna mindent, amit eddig elértek. Nincs más dolguk, mint meggyőzni a Népet, hogy a közelgő cserépszavazáskor, a korábbival szemben, helyesen döntsön. A sáremberek azt kapták tőle, amire vágytak, mégis megdelejezték őket.

Hosszú ideje nem járt közéjük, hivatali, üzleti ügyeit hű szolgái és bizalmasai intézték. Félrehúzta a függönyt. Az agorára két hete rá sem lehetett ismerni. Az arcokra lázas izgalom telepedett, riadt tekintetetek sorjáznak, mintha a telhetetlen, emberi lelkek után sóvárgó Seol járna közöttük.

Eget rengető zaj szakította félbe a mélázását.

– Jó uram! Jó uram! – törte rá az ajtót a kedves szolgája. Arcvonásai eltorzultak, zihálva kapkodta a levegőt. Nyomában förtelmes bűz áradt, a kamra fehér falára sötét árnyék tornyosult.

– Tán daimónt láttál? – fürkészte tanácstalanul a torz ábrázatát.

– Uram, a piactéren tolonganak a szavazni akarók. Még soha nem voltak ennyien, és soha nem láttam ennyi ismeretlent.

A kinti zaj egyre erősödött.

– Minden áron meg kell győznünk őket, hogy mi vagyunk a valóság! Elejét kell venni ennek, mielőtt minden összedől. Azonnal hívd össze a testületet!

Senki sem hallott róla. Árnyékként tűnt fel. Inkább csak beszéltek róla. Zavaros, hagymázas, a józan észre magasról tevő szállóigéit szájról-szájra adták, követőtábora a fű alatt nőtt. Annak sem tűnt valóságosnak, aki látta. Semmibe révedő tekintete megszállottságot tükrözött, fenyegető mosolya, aggasztóan nyugodt hanghordozása csak tovább növelte a személyét övező misztikumot.

A kortesidőszak elején a legtöbben arcot sem tudtak társítani a nevéhez, egy volt az esélytelenek közül. Az emberek legmélyebb félelmeire alapozva hirdette, hogy ő a rendet megbontó erő, aki szétfeszíti a valóság kereteit. Egy lény, aki azt ígérte, hogy a korábbi renddel szemben nem eszközként, hanem partnerként tekint a Népre.

Nem kételkedett magában, hatalmas erők támogatták. Napszámra ömlöttek a vele kapcsolatos szóbeszédek, amelyek mindegyike újabb kérdést vetett fel és újabb ellentmondást szült

Egyesek azt állították, hogy ő valójában a múlt valamely rejtélyes alakja, mások szerint egy titkos társaság tagja, akinek célja a világ megdöntése. Egyesek arról beszéltek, hogy képes az emberek gondolataiba hatolni, míg mások attól tartottak, hogy maga a végítélet közeledik vele.

A legrosszabb talán mégis az volt, hogy senki sem tudta biztosan, mit is akar valójában. Egyik nap elérhetetlen volt, mint egy lidérc, a másik nap minden figyelem rá irányult. Minden próbálkozás arra, hogy valós információkat szerezzenek róla az agorán, meghiúsult, és egyre inkább egy elvont, megfoghatatlan entitásként kezdtek beszélni személyéről, aki nemcsak a politikai rendszert akarja elpusztítani, hanem mindent, ami a normális működéshez szükséges, miközben egy ellenséges állam kezére játssza az országot. Egyik nap arról beszélt, hogy egy új, megváltó rend fog születni, amelyben nincs szükség korifeusokra, máskor pedig összefüggéstelenül, de ugyanolyan magabiztosan abszurd képtelenségeket magyarázott.

Ahogy közeledett a második cserépszavazás napja, az agora egyre inkább megőrült. Fokozatos rettegés uralkodott el, hogy mi történik, ha száműzik az Uralkodót, de még inkább: mi várható, ha a Trónkövetelő nyer.

– Egyáltalán, hogyan jutottunk ide?! Hogyan lesz vége? Miként teremtjük újra a biztonságos mikrokozmoszt ebben a már elfeledettnek hitt mostoha és veszélyekkel teli világban? – zúgott végig a pánik a piactéren.

– Szavazzatok rám! Nálam van a megoldás az egzisztenciális félelmeitekre, az élet alapvető bizonytalanságaira. Én meg tudom szelídíteni a lelketekben megbújó szörnyetegeket! – hirdette a víz jegyben született Trónkövetelő.

Egy nappal a választás előtt mindenki érezte, hogy hatalmas vihar közeleg. Mindenki rettegett az ismeretlenbe ugrástól. A félelem és a jelöltek ellentmondásos ígéretei mindenkit összezavartak, és már nem volt semmi, amit ne lehetett volna megkérdőjelezni.

Mindig jóleső érzés magam mögött hagyni az árnyak birodalmát, a búskomor sóhajok pállott, dohos helyét és megmártózni az emberek világába. Az idők kezdete óta lenyűgöz, hányan és hányféle módon próbáltak kijátszani. Leginkább azok keltik fel érdeklődésemet, akik erejük teljében képesek a szemembe nevetni.

Én, az örök megfigyelő már mindent tapasztaltam, nem tudnak újat mutatni. Láttam a hősöket, a trónbitorlókat, a megváltókat, az önjelölt prófétákat, a szenvedő, névnélküli tömegeket. Láttam, ahogy a hatalomért küzdők vérrel és hazugságokkal festik meg az idő vásznát, mintha abban reménykednének, hogy én majd elfelejtem, amit tettek.

De nem felejtek. Nem felejtem a szavakat, amelyekkel meggyőzték a tömegeket, és nem felejtem a tetteket, amelyekkel azok bizalmát elárulták.

Most ismét itt állnak. Az egyikük az ismert világ, a rend, a jólét és a megszokás ígéretével kapaszkodik a hatalom székébe. A másik árnyék, ígéret és rejtély, aki a káosz kelyhét emeli az emberek elé, és azt súgja, hogy az általa képviselt illúzió a biztos.

Mindketten félnek. Félnek tőlem, mert tudják, hogy a döntés pillanatában nem lesz helye többé sem ígéreteknek, sem magyarázatoknak.

Ezekkel a gondolatokkal fordultam be az agorára. Fokozott figyelemmel követtem az eseményeket, mivel harminc éve nem volt itt semmiféle izgalom.

Miközben figyelem őket, a város lüktetését hallom. A piacokon, a szűk utcákon, a kávézókban és a palotákban mindenütt ugyanaz a nyugtalanság vibrál. Az emberek suttognak, vitatkoznak, és mindannyian érzik, hogy az előttük álló döntés nemcsak a holnapjukat, de az egész jövőjüket meghatározza. Egyetlen szavazat, egyetlen választás, és én leszek az, aki az eseményeket sorba rendezi, hogy a jövő nemzedékei majd ítélkezzenek felettük.

Nem ítélkezem. Nem állok egyik oldalon sem. Csak figyelek, és elraktározom, amit látok.

Ha az Uralkodó győz, az emberek a megkönnyebbülés pillanatában nem fogják tudni, hogy a régi renddel együtt a régi hibák is tovább élnek. Ha a Trónkövetelő ökle emelkedik a magasba, a tömegek vakon ugranak majd az ismeretlenbe, és csak később értik meg, hogy a káosz, amit magukra hoztak, sokkal nagyobb árat követel, mint amire számítottak. Mindkét út az enyém, mindkettő az idők folyamába vész.

De most csak a pillanat van. Egy agora lélegzik, egy ország figyel, és egy világ vár. Az ítélet az embereké, akik döntenek. Én csak figyelek, és emlékezem, mert tudom, hogy ami ma történik, az holnap már legenda lesz, és az én soraim között keresik majd az igazságot. De a történetek, amelyeket feljegyzek, sosem lesznek teljesek, mert a tollamat mindig a győztesek vezetik.

A feldúlt Trónkövetelő perceken belül rám talált. Az arcára kiülő iszonyatba magam is beleborzongtam. Többé már nem volt kételyem vele kapcsolatban.

– Nem állt szándékomban rád ijeszteni – erőltettem nyugalmat magamra. Csupán furcsállottam, hogy itt talállak. Úgy volt, hogy csak vasárnap találkozunk, a cserépszavazáson. Szegődj útitársamul! Beszélgessünk!

Palástomat ernyedt vállaira terítem, majd az agorának búcsút intve a városkapu felé vesszük az irányt.