Arisztokraták bukása és tündöklése

Csinta Samu, az Erdélyi Napló polgári hetilap főszerkesztője Erdély újranemesítői címmel írt könyvet hat olyan erdélyi nemesi famíliáról (Apor, Bethlen, Haller, Kálnoky, Mikes, Teleki), akik visszaszerezték birtokaik egy részét, és itthon kívánnak boldogulni a jövőben. A könyv a Heti Válasz Kiadónál jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel.

Készítettünk nemrég egy videóinterjút báró Bánffy Farkassal, akit arról kérdeztünk, mit jelent számára a hazafiság fogalma. Azt felelte, ez nagyon könnyen összefoglalható: neki a nagymamája azt mondta, hogy igazi keresztény magyar unokákat szeretne nevelni, és ő ugyanezt szeretné. Sokat foglalkoztál az erdélyi arisztokrata családokkal, mit gondolsz, az elnyomatás és – sokaknál – száműzetés évtizedeit hogyan tudta túlélni ez a fajta gondolkodásmód?

Amikor elkezdtem a témáról alaposabban gondolkodni, számomra is ez volt az alapvető kérdés: mi segített nekik a világ túlsó végén vagy egy már-már elképzelhetetlenül gerinctörő elnyomásban megtartani ezeket az értékeket, a valahová tartozás és valamiért való felelősségvállalás érzését, ami, függetlenül, hogy hol éltek, közös bennük.

Érdemes külön kezelni ezt a két pályát. Azokban a családokban, amelyek nem tudtak vagy nem akartak emigrálni, a gyerekek többnyire úgy nőttek fel, hogy a szülők igyekeztek eltemetni a múltat, nem beszéltek semmiről. Ha néha mégis szóba került a múlt, akkor is szinte megfélemlítés gyanánt mondták a gyerekeknek, hogy annak, amit itt hallottál, nem szabad kimennie a házból. Ezek a gyermekek, fiatalok ebben a kettősségben nőttek fel – később aztán óhatatlanul belebotlottak egy-egy családi fényképbe, emlékbe, történetbe.

Nem mindenki ugyanúgy élte meg a jogfosztottságot: Teleki Mihály, miután ’49-ben Gernyeszegről elhajtották, gettósították őket, egy életen keresztül fogatosként dolgozott. Mikor nyugdíjba ment, nyelvtanár lett, mert a többnyelvűség alapkövetelmény volt ezeknél a családoknál. És majdnem minden héten kilátogatott Gernyeszegre, nézelődött, beszélgetett, meg is fenyegették, hogy mit kelti ott a hangulatot, de neki mindig vissza kellett járni. A felesége viszont többé soha az életben nem tette be a lábát Gernyeszegre.

Akik pedig külföldön éltek, nagyon fontosnak tartották az egész miliőt, ami mögöttük maradt, és már-már erőltetetten ápolták ennek az emlékét. Így volt például a Kálnoky család: Kálnoky Tibor ebben a hangulatban nőtt fel, folyamatosan vonzotta vissza valami Erdélybe. Mikes Zsigmond 10 éves koráig Váradon élt, aztán disszidáltak Németországba, 16-17 évesen jöhetett vissza először. Akkor a nagymamájával, Bánffy Eszterrel, a nagynénjével, Mikes Borbálával és egy rokoni társasággal körbejárták Erdélyt, és akárhová mentek, bármelyik udvarházba, minden megelevenedett előttük. Mert a két idős asszony mindenre emlékezett, és mindent el is meséltek. Továbbélt bennük a múlt, és meg is mondták az unokáiknak: nektek ez a haza, ezek a kötelességeitek.

Mi az, ami téged személyesen a téma felé vonzott? Tudtommal nincsenek nemesi gyökereid...

Semmilyen nemesi gyökereim nincsenek, és még a sznobéria sem vezérelt. Egyszerűen az történt, hogy a Kálnoky Tiborék gyermekei és az én gyermekeim osztálytársak lettek Sepsiszentgyörgyön. Szülőként, az iskolában elkezdtünk barátkozni, beszélgetni, s aztán egyre többször találkoztunk, együtt nyaraltunk, a gyermekek pedig jóformán együtt nőttek fel. Így módomban állt egyre több mindent észrevenni bennük, szimpatikus és kevésbé szimpatikus vonásokat egyaránt...

Ez utóbbiakra különösen kíváncsi lennék...

Kálnoky Tibor például a görög tengerparton kizárólag csukott félcipőben, zokniban járkált, mert egy gróf nem flangálhat csak úgy, strandpapucsban...

Gróf Kálnoky Tibor

Ez beleillik abba a képbe, amit a közember az arisztokratákról kialakított...

Igen, beleillik, mint ahogy az is, hogy a cannes-i gyermekkora tapasztalatait igyekezett mindannyiunknak átadni. A gyerekek például hősként ünnepelték, amikor a víz alól felbukkant a szabad kézzel fogott polippal. Az arisztokratákkal kapcsolatos népi sztereotípiák nyilván nem mind légből kapottak, ezeket a (közemberi szemmel nézve) különcségeket azonban felülírja az a nagyon stabil értékrend, amellyel rendelkezik a nemesek többsége. A kereszténység, az adott szó becsülete, ezek a már-már közhelyszerű értékek, vagy a család, mert hihetetlenül összetartóak, nagyon erősen táplálják a rokoni kapcsolatokat. Még azok is, akik itthon maradtak és némaságra voltak ítélve, ápolták a családi hagyományokat, pontosan ismerték a családfát, az anyai ág eredetét is, tudni kellett, ki volt az a gróf Mikes Mihályné, született Bánffy Eszter, mondjuk.

Amikor elkezdtem ismerkedni ezzel a világgal, eleinte nem jutott eszembe, hogy foglalkoznom kéne velük, aztán halmozódtak az élmények, gyűlt az anyag. És amikor eldöntöttem, hogy ezzel az anyaggal kezdek valamit, rá kellett jönnöm, nincs elegendő tudásom, hogy strukturáljam az információkat. Szükség volt egy idegenvezetőre, és ez magától értetődő módon Kálnoky Tibor lett. Nem volt azonban könnyű meggyőznöm, mert rengeteg rossz tapasztalata van: aki eddig érdeklődött az arisztokráciáról, az a szenzáció, a bulvár felől közelített a témához. Ezért tele vannak előítéletekkel.

A könyvben hat nemesi családdal – Kálnoky, Apor, Mikes, Haller, Bethlen, Teleki – ismerkedhetünk meg. Hogyan szelektáltál, és hogyan zajlott az anyaggyűjtés?

Nem tudományos igénnyel készültem, nem levéltáraztam, hanem elolvastam gyakorlatilag mindent, ami a kezembe került az erdélyi arisztokráciáról: szépirodalmat, dokumentumjellegű könyveket, albumokat, még a Bánffy-trilógiát is újraolvastam. Azon gondolkodtam, miként közelítsem meg a témát. Nem akartam megírni az ikszedik történelemkönyvet, családtörténetet vagy genealógiát sem. Az egyetlen célom az volt, hogy helyretegyek bizonyos dolgokat – tehát egyfajta ismeretterjesztő szándék vezérelt.

Bethlen-kastély, Keresd

Azok a családok érdekeltek, amelyek részben vagy egészben visszakapták a tulajdonukat, és nem vitték el nyugatra a pénzt felélni, hanem itt Erdélyben próbáltak letelepedni, valamit kezdeni vele. A kezdeti listám 15-20 családos volt, aztán ez – részben kiadói érdekeket is figyelembe véve – leszűkült hat családra. Azzal az elképzeléssel fogtam neki, hogy hagyjuk a múltat, és koncentráljunk csak a ’90 utáni helyzetre – de menet közben rá kellett jönnöm, hogy ha fontos számomra az a kötőanyag, amely ezeket a nemesi családokat összefűzi, akkor legalább ’49-ig, a gettósításokig, kitelepítésekig vissza kell mennem.

Közel száz órányi beszélgetés gyűlt össze, de már eredetileg abban gondolkodtam – talán újságírói rutinból is –, hogy ezek nem a szó szoros értelmében vett interjúk lesznek, hanem részben oral history, részben általam újrafogalmazott szöveg.

Az egész folyamat mennyi ideig tartott?

Alig több mint egy év, tavaly januárban kezdtem el. Februárban volt az első beszélgetésem Torján, az öreg Apor báróval, nagyon hideg volt, ültünk egy leírhatatlanul lepusztult kicsi lyukban. Ő agrármérnökként dolgozott, megszokta.

Említetted, hogy a nemesek iránti érdeklődésnek van egyfajta szenzációjellege, az arisztokrácia bulvártémává vált. Miért alakult így?

Szerintem azért, mert túl vagyunk 50-60 éven, amikor arisztokratát legfeljebb filmekben láttunk, személyesen nem nagyon találkoztunk velük, következésképp inkább csak elképzeltük azt a miliőt – bálteremmel, díszes ruhákkal –, amelyben élhetnek. Ezek az emberek nem jönnek velünk szembe az utcán, pedig sokan közülük részei voltak a környezetünknek, csak igyekeztek nagyon jól elbújni, saját jól felfogott érdekükben. Amikor viszont felbukkantak, úgy csodálkoztunk rájuk, mintha egy kosztümös filmből léptek volna ki. Ezt a képet táplálták az anekdoták, az Arisztid és Tasziló-viccek meg hasonlók, és ez a kép nyilván torz, bár nem teljes mértékben.

Az arisztokratákat kívülről tényleg könnyű különcnek látni, ezt én is tapasztaltam. Csak a külsőségeknél maradva: a nemesek többsége még otthon, saját családi és baráti környezetében sem öltözködik egy bizonyos szinten alul, ez része az imázsuknak, de ennek az imázsnak tartalma, tartása van. A bulvárszereplés viszont legtöbbjüket taszítja: nem lételemük a közszereplés, éppen azért, mert az irántuk megnyilvánuló érdeklődést ritkán érezték mélyrehatónak. Ezt még Kálnoky Tiboron is észleltem, pedig egyrészt jó viszonyban vagyunk, másrészt ő elég mediatizált személyiség, a Károly herceggel és a brit uralkodóházzal fenntartott kapcsolatai miatt.

Van egy olyan mondat a könyvben, hogy a 'nemesek köztünk élnek, de nem velünk'. Ez mit jelent a mindennapokban, hogyan sikerült beilleszkedniük azokba a közösségekbe, ahová a restitúció következtében visszatértek?

Ez változó. Nyilván azoknak volt nehezebb beilleszkedni, akik egy másik társadalomból, más országból, más kultúrkörből érkeztek. Amikor megjelentek, gyanakvás kísérte őket, hogy most jönnek és mindent elvesznek, mert az emberek tudták a nagyszüleiktől, hogy mely földek tartoztak régen a grófi uradalomhoz. Valóban sok mindent visszaigényeltek, de amit nem sikerült, azt elkezdték visszavásárolni. Na ez már szimpatikusabb volt az embereknek. Voltak, akik piaci áron eladták, mert amúgy sem volt sok késztetésük (vagy pénzük) a mezőgazdálkodásra, voltak viszont olyan, vadkapitalizmuson edződött emberek, akik azt mondták, hogy ha kell a föld a grófnak, akkor a bőrt is lehúzom róla. Az ilyenekkel általában nem kötöttek üzletet, és ki is írták a potenciális munkatársak, ügyfelek köréből.

A Mikes-kastély romjai Magyarcsesztvén

Akibe több empátia és felismerőkészség szorult az arisztokraták közül, aránylag hamar eltanulta a viselkedési formákat, és felismerte, hogy nem árt jóban lenni a helyi elöljárókkal – ha velük ki tudtak alakítani egyfajta modus vivendit, abból mindkét fél profitált. A helyi emberek is sok esetben fenntartásokkal kezelték a visszatelepülő arisztokratákat, ha velük sikerült megtalálni az emberi hangot, esetleg munkát adni nekik, megvásárolni a terményeiket, adakozni lokális projektekre, akkor a közösség befogadta őket. Van, akinek sikerült, és van, akinek nem.

Ez azért fontos kérdés, mert ezek az emberek nekünk tulajdonképpen adósaink. A nemesi családok ennek a nemzetnek főispánokat, kormányzókat, minisztereket, államtitkárokat, mecénásokat adtak, és alapkövetelmény volt számukra az uradalmaikon élő közösségről való gondoskodás. Most, mikor visszajöttek, egyfajta elegáns idegenként, testidegen lényként mozogtak abban a közösségben, amely gyökeresen megváltozott azóta. Ha szeretnék felvállalni azt a társadalmi szerepet, amit őseik gyakoroltak, akkor meg kell találniuk a beilleszkedés módozatait, nyitniuk kell a társadalom felé.

A közgondolkodásban gyakran felbukkan egyfajta nosztalgikus hozzáállás, a nemességet sokan ellentétbe állítják a mai, korruptnak, önzőnek, vízió nélkülinek tekintett politikai elittel. Mennyire látod megalapozottnak ezt?

Van ebben nosztalgia, de egy olyan világ iránt, amit a mai emberek nem ismernek, mert nem is ismerhetnek. Viszont ismerik a mostanit, és annál csak jobb lehet. A grófot és a polgármestert –  hogy nevesítsük a két szimbolikus politikai-közéleti pozíciót – azért sem mérik azonos mércével, mert az utóbbi valamilyen szinten közülük származik. Ismerik őket, ezért nehezebben szereznek tekintélyt előttük. A nemeseket csak az öregek elbeszéléseiből, regéiből ismerik, nem jártak velük egy óvodába, iskolába, munkahelyre. Ez olyan helyzeti előny, amellyel a nemeseknek meg kell tanulniuk élni.

Mi lehet a szerepe az arisztokráciának Erdély megváltozott társadalmi viszonyai között?

Inkább arról beszélnék, hogy melyek az én elvárásaim. Ezekkel az elvárásokkal szembesítettem is mindenkit. A legtöbb visszatelepült arisztokrata tudatosította magában, hogy hosszú távon nem tud úgy élni, hogy van egy birtoka, azon elgazdálkodik és kész. Miközben a tradíció és az elkötelezettség mindegyikükkel azt mondatja, hogy az örökséget meg kell őrizni, helyre kell állítani, alig van olyan intézményi struktúra, amely segít fenntartani, felújítani ezt az örökséget. Az a hatalmas föld- és erdőháttér, amely ezeknek a birtokoknak a fenntartását lehetővé tette és szolgálta, csak Apor báró esetében került vissza, mert ő 98 százalékát visszaszerezte annak, ami a családé volt – de ő nagyon erős kivétel.

A szerző gróf Mikes Zsigmonddal

Ha egy kormány saját jól felfogott érdekében rendelkezésükre bocsátaná – nem nyakló nélkül, hanem például pályázatok útján, átláthatóan, számonkérhetően – azt a nem kevés pénzt, amiből ezt a helyreállítási munkát elvégezhetnék, sokat segítene ezeknek az embereknek a betagozódásban. A társadalomnak pedig azért lenne érdeke ez a fajta integráció, mert a rokoni lánc, az arisztokrata kapcsolati háló, amivel rendelkeznek, Los Angelestől Vlagyivosztokig tart, és ezt vétek lenne nem kihasználni egy országnak. Az igazi erejük ebben rejlik.

A beszélgetést készítette: Papp Attila Zsolt

Címlapkép: Csinta Samu beszélget báró Apor Csabával. Fotók: Köntés Ernő