A nagyvárosi polgár és az időjárás

Kolozsvár egészen nyugati város már. Van okospadunk, okoskukánk, okosvécénk. Meg ötvenezres lélekszámú kiegészítő okosfalunk, Szászfenes. Okosmetrónk ugyan nincs, de az okosfúrók majd azt is megoldják.

De persze nem ettől lettünk igazán nyugatiak! Számos román állampolgár dolgozik az Egyesült Királyságban,

Meg írunk! A kolozsvári helyi sajtó hasznos kincsesbányái (sőt: gyöngyszemei!) előszeretettel operálnak hatásvadász címekkel és inspirálódnak Reddit-posztokból, maguk a megtestesült angolság: ha történik valami az atmoszférában, akkor tesznek arról, hogy mindenki tudjon róla.

Például esett az eső. („Esik az eső.” – írta James Joyce, aki a változatosság kedvéért nem brit volt, hanem ír.) Az emberek munkába menet, munkából jövet, ebéd közben, vacsora alatt, kertészkedés előtt, ágyban döglés után, a teraszon, a kanapén, az ágyon, az asztalnál lélegzetvisszafojtva lesik a Windyn, hogy éppen merre tart a szupercella. Ötvenbanis nagyságú-e a vihar, vagy egy régi, szétterült százezerlejesnyi-e a magyar-szerb viharsarokból érkező, hurrikánméretű ciklon, gyönyörű szivárványszínekben pompázva a képernyőn. A természet ereje lenyűgöző, és szerencsénk van, hogy van internet is hozzá.

Aztán lessük az AccuWeathert, a Google beépített appját, a MeteoBlue-t, a vremea.ido.ro-t, a ViewWeathert és a Facebookot. Jön a vihar, de hány fok van? Sőt: hány fok lesz, mi több, hány fok lesz holnap? És jó britek módjára meg is beszéljük, mert a természet törvényei és mozgásai lenyűgözőek, a klímaváltozás pedig úgy megcsesz, mintha fizetnék.

A brit kolozsváriak pedig az időjárásról beszélnek és írnak – kiszámíthatatlansága társadalmi mozgatórugó: ha beledöglünk a betonok közt lézengve a közel negyven fokba, akkor is, ha pedig a hidak alatt elönti a víz az utakat, akkor is. Arcunkról csorog a veríték, bőrünk nyálkásan ragad. Ha nem kapcsoljuk be a légkondit, megfulladunk, ha bekapcsoljuk, hideg lesz a lábunk és megfagyunk. Vagy tüsszögünk tőle.

Ha esik, ha fúj, ha süt, ha elbújik, azért van bizony a kolozsváriak (a britek!) életében egy jelenség, ami állandó és kiszámítható: az átható pataréti szeméttelep bűze, amely a nap két sebezhető pontján szokott alattomosan bekúszni a lakásokba, hajnalban és késő este, amikor mindenki vagy még, vagy már delíriumban fetreng valahol.

Megírja, hogy „a kolozsváriak nem tudják reggelente kinyitni az ablakot, hogy élvezzék a jó hűvös levegőt, mert a kísérteties szag kihozza őket a sodrukból!”. Aztán pár héttel később újból, csak másképp, hogyaszongya: „a Györgyfalvi negyedben dögszag van! – írja felháborodott olvasónk. Az elviselhetetlen szag minden bizonnyal a Patarét irányába mutat”. Majd pukedlizik egyet, és újabb hét elteltével nyugtázza: „A Borháncson kibírhatatlan bűz terjeng: csináljon már valaki valamit! Ha nem tesznek lépéseket, ki fog? Csodára várunk? Az ügyet fel kell terjeszteni!”.

És a nagyvárosi polgár hétről hétre megtudja, hogy Kolozsváron bűz van, mert hol az eső áztatja el a szeméttelepet, ahonnan előpárolog a szag, hol pedig a hőség perzseli hulladékainkat.

A viharok olyanok szoktak lenni, hogy egy város nagy részét lefedik, így az időjárásfetisiszta brit Kolozsvárt is többnyire telibe találja. Lenyűgöző felhőképződmények érkeznek, meghintik magukat, aztán tovább állnak jobb esetben. Régen is történt ilyen, hogy bokáig ért a víz az utcán, az autók szántották a pocsolyákat a forgalomban, caplattunk gumicsizmában, elázott cipőkkel, szakadt ernyőkkel.

A figyelmes emberünk, ha elvonult a vihar, rögtön munkához lát: a kíváncsi britkolozsváriak figyelmébe ajánlja, hogy ha esetleg nem tudnák, hol esett az eső és hogy néz ki az utca eső után, akkor tekintsék meg az interneten. Rögtön négyszer is!

Például: „a Corneliu Coposu utca szabályosan folyammá változott! Meglepett sofőr a forgalomban: egész egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most épp az úton tartózkodom, vagy egy folyóban gázolok”. Aztán: „VIDEÓVAL: a Máramaros utca újra úgy néz ki, mint egy tó! Egy kolozsvári polgár ironikusan: hal is van?” Majd később egy harmadik cikkben aznap: „Szászfenesen áll a víz! Egy kanálistető felpattant, a mocskos víz mindent elöntött”. És a negyedikben: FOTÓK. A kolozsvári sofőrök hajóskapitánynak érezhették magukat ma, a város utcái hajózhatóvá váltak a vihart követően”. Ha pedig holnap még egy vihar jönne, akkor arról is pont ugyanígy születne négy cikk, ha szivárvány is volna utána, akkor minimum öt.

Az időjárás így nem csak informális beszédtéma – jó kis brit small talk – vagy esetleg a közösségi médiában megosztott hirtelen képek témája, hanem maga is elönti, szétfújja és szétperzseli a retinánkat feleslegesen, s az egész nevetséges pótcselekvéssé válik a gyakorisága okán, semmint hogy valódi hírértéke lenne.

A nagyvárosi polgárt minden zavarja: a madarak zaja, a gyerekek visítása, az eső, a hó, a szél, a nap, a kanálistető kattogása, a forgalom, a szemét, a rovarok. Ami persze érthető: időnként zavarhatnak ezek a dolgok mindannyiunkat. (Az időjárás okozta gondok, balesetek, katasztrófák persze nem elbagatellizálandók.) Csak nem kell a bolhából elefántot robbantani, hírverést szervezni az esőnek, bűznek minden öt percben.

Most pedig megnézzük, merre tart épp egy vihar a Windyn.