A gyász nem megoldandó probléma, hanem tragédia, amelyhez irgalomra van szükség

Családi beszélgetések alkalmával fogalmazódott meg bennem többször is, hogy november tényleg – sztereotipikusan – az elmúlás hónapja. Az utolsó levelek is lehullnak, csórén meredeznek a kórók, ágak, köd, latyak, sötétség, begubózás. És elég sok a temetés is. Mintha gyakrabban vinné el az embereket a túlvilágra az ősz vége. (És a tavasz eleje is, de az már egy másik történet.)

A minap temetésen kellett részt vennem. A Házsongárd kápolnájának előterében állt a sok összegyűlt ember, hogy végső útjára kísérje az elhunytat és megadja számára a végtisztességet. Ahogy az a késő őszi temetéseken lenni szokott, az emberek a nagykabátjukba burkolózva álldogáltak, szemléltek, figyeltek, próbálták elkapni a lelkész beszédének kihangosítatlan foszlányait – néhány, a kegyelemhez közelebb vivő mondattöredéket.

A halál mellett közben zajlott az élet: a szemközti épületnél javítottak valamit, hegesztés zaja hallatszott, fúrásé, faragásé, ami időnként elnyomta a köztes lét bizonytalanságait, egy-egy idős ember sóhaját, vagy a felcsendülő zsoltár valamelyik sorát.

Amikor épp nem hallottam semmit – egyébként sok más embertársammal együtt –,

Ki többé, ki kevésbé, de mind együtt. Hallgatás és éneklés, csend és harmónia egy olyan pillanatban, amikor a hozzátartozók érzelmei között csak a káosz és a kiszámíthatatlanság, az elmúlás rettenetes súlya lehetett. Egyedül érezni magunkat a sok ember között, beléjük kapaszkodni, hogy megtartsanak.

Aztán a következő pillanatban egyszerre szólalt meg zsoltár és a szomszédos hegesztés, s a magasztosság elkeveredett a hétköznapival. Olyan ez, mint amikor a gyászoló embernek valami oda nem illőt mondunk,

Sokszor hisszük, hogy a másik fájdalma megoldható. A fájdalom viszont nem olyasmi, ami az (instant) megoldhatóság kategóriájába esik, mivel a fájdalom mindig helyet keres magának, és azt kéri, adjunk teret neki, hordozója – a gyászoló – pedig azt, hogy tartsuk meg őt, adjunk támaszt neki.

Csakhogy ez nem mindig könnyű. És bizony elbukhatunk, mert sokszor nem tudunk mit kezdeni a nehéz érzéseinkkel, és értetlenül állunk előttük, amikor az élet annak rendje és módja szerint próbára tesz. Az ilyen próbák lehetnek jó alkalmak arra, hogy magunkról és az érzelmi világunkról, a hozzáállásunkról tanuljunk valamit, s ne teljen el úgy az élet, hogy sosem tapasztaltuk meg, milyen a valódi együttérzés, a segítségnyújtás, valaminek a feldolgozása.

A halál és a fájdalom jelenléte az elhunythoz legközelebb állókat kizsigereli, s ahogy egyre tágul az ismeretségi kör, úgy oszlik meg a gyászban való osztozás is, kinek több, kinek kevesebb. A fájdalom érzése viszont nem egy megoldandó probléma, hiszen teljesen normális dolog, az viszont már nem mindegy, hogyan viseljük el, vagy milyen segítséget adunk ebben másoknak.

A legfontosabb a jelenlét: érezze a gyászoló, hogy nincs egyedül. Talán ez mindennél fontosabb – társas lények vagyunk, kell a megtartó közeg, az összezárás, hogy a gyász elviselhető legyen, s Pilinszky János szavaival élve ne megoldandó problémának nézzük a dolgokat, hanem tragédiának, amelyhez irgalomra van szükség.

Természetesen egy haláleset kapcsán az érzéseken túlmenően érkezhetnek megoldandó problémák is, az viszont teljesen más. Őszinte részvétünk kinyilvánítását követően mi emberek azért hajlamosak vagyunk meggondolatlanul is fogalmazni – arra hivatkozunk egy ateistának, hogy az illetőt az Isten szólította magához, vagy az értelmetlen és tragikus hirtelenségű halál kapcsán azt mondjuk, ennek így kellett történnie, netán meg volt ez előre írva.

Néhány sztereotípia sem hiába honosodott meg a közbeszédben: például az, hogy az idő minden sebet begyógyít. Emögött az általánosítás mögött inkább az húzódik meg,

bár vannak sebek, amelyek sajnos nem gyógyulnak be. Ezért nem biztos, hogy az idő önmagában elég – valaminek az elviseléséhez elkell a segítség, a jelenlét, a támogatás, s ha szükség van rá, a professzionális tanácsadás, lelkigondozás.

Egy gyászoló ember számára a szerette távozása nem mindig jelenti azt, hogy az illető „jobb helyre került”, vagy „jobb életre szenderült” – kontextustól, a szenvedés mennyiségétől is függ ez, és csak olyankor érdemes hasonlókra hivatkozni, ha azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a másik fél is hisz ebben (legyen az a megváltás ígérete, a túlvilági boldogság, vagy más transzcendens fogalom).

A megerősítésben talán az a legfontosabb szerintem, ha

és biztosítjuk felőle, hogy számíthat ránk. Sokszor pedig egy ölelés, őszinte tekintet többet ér minden szónál. S akkor nem nyomja el belül a hegesztés mindennapi zaja a zsoltár hangjának kegyelmét.