A „mit kezdjünk a szélsőségesekkel?” kérdéstől a „mit kezdenek velünk a szélsőségesek?” kérdésig

A nyugati demokrácia eszméje azért kapja az egyre súlyosabb sebeket ezekben az időkben, mert egy fiktív emberképre épül. A demokratikus politikai közösség alapja az egyén, a választópolgár, aki a jogállam törvényei előtt és jogaiban is egyenlő. Aki, ha többséget alkot, képes felelősen és racionálisan dönteni a közösség sorsáról, és akinek alanyi jogon jár a választójog. Erre alapul ez az eszme.

Romániában a felelősen és racionálisan dönteni képes, választójoggal rendelkező autonóm egyénekből álló demokratikus politikai közösség úgy 40 százaléka úgy gondolja, hogy az ország legmagasabb közjogi tisztségébe Călin Georgescu, jelöltségének alkotmánybírósági elutasítása nyomán pedig egy mindenképpen az ő köreihez, világához, az őt támogató csoportosulások oldalához tartozó másik egyén a legalkalmasabb. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket szuverenistáknak, ahogy szoktuk.

És meg is érkeztünk.

Ezzel a tavaly november óta tartó történettel, ami a szemünk előtt zajlott és zajlik még továbbra is – Georgescu felemelkedése, futása és végül bukása – a felszínre került egy nagy dilemma, amivel eddig nem nagyon szembesült még Európa:

Mert világos, hogy a szuverenisták bűne az, hogy a demokratikus rendszer alapjait támadják. A világnézetileg semleges államot (ami szintén fikció, de nevezzük ideálnak), a politikai sokszínűséget, és általában mindazt, amit nyugati értékeknek szokás nevezni, ilyenek például a nyitottság, a tolerancia, a pluralizmus. Hogy ezt saját hatáskörben vagy külföldi megrendelésre teszik, nyilván fontos szempont ugyan, de itt most lényegtelen, a következménye ugyanaz.

Önmagában a jelenség nem újdonság a Nyugaton, az viszont igen, hogy itt most élőben zajlott (és zajlik továbbra is) a demokratikus rendszer tűzfalának penetrációs tesztelése, mégpedig olyan eszközök alkalmazásával, amelyek nem csak hogy nem rendszeridegenek, hanem egyenesen lényegi részei a politikai versenynek.

Georgescuék nem csináltak egyebet, mint hogy meggyőztek egy csomó embert, hogy mögéjük álljanak és támogassák őket. Annak megállapítása, hogy mennyire törvényes eszközökkel, látjuk, még folyik.

Jön egy párt vagy egy jelölt és meggyőzi az embereket, hogy rá szavazzanak. Ehhez pedig – törvényes keretek között, a demokratikus és jogállami játékszabályok értelmében – felhasznál anyagi eszközöket, hatékonynak tartott kommunikációs csatornákat és minden olyan üzenetet, amellyel megnyerheti az amúgy autonóm, felelős döntésre képes egyéneket.

Tudjuk, a választási kampány elvileg azt szolgálná, hogy a választópolgárok megismerjék: mit tenne a jelölt a következő négy évben, ha megválasztanák. Ez szép elképzelés, de a gyakorlatban azt látjuk, hogy a kampány az emberek manipulálását szolgálja: az a célja, hogy az embereket a szavazás napjára olyan mentális állapotba hozza, hogy azok a jelöltre szavazzanak.

Aztán két választás között a szavazópolgárnak igen korlátozottan van beleszólása abba, hogy négy év alatt mit tesz a párt vagy a jelölt, akire a szavazatát adta.

legfeljebb nem választják újra (ugye, ez az egyik szabályozó mechanizmus arra, hogy a jelölt többé-kevésbé teljesíthető dolgokat ígérjen, a gyakorlatban persze meglehetősen enyhe szabályozó ereje van).

Szóval ez a novembertől tartó folyamat röviden arról szól, hogy miként lehet saját eszközeivel meghekkelni a demokráciát, az Európai Unión belül pedig ez az első ilyen tényleges megvalósulása ennek a törekvésnek.

A nagy dilemma pedig a demokratikus rendszer szempontjából az, hogy engedjen-e indulni a választáson és nyerni is egy rendszerellenes jelöltet, megszegve ezzel saját alapelveit, vagy pedig akadályozza meg olyan eszközökkel, amelyek szintén szembemennek a saját alapelveivel?

De akkor is sérülnek ezek a szabályok, ha az önmagát demokratikusnak nevező rendszer nem demokratikus eszközökkel megakadályozza a rendszerellenesek győzelmét. Ez egy csiki-csuki patthelyzet, aminek látszólag nincs feloldása.

Csakhogy ezt az eddig csak elvileg létező dilemmát mégiscsak fel kell oldani valahogy, mivel a társadalmi-politikai berendezkedés elsősorban nem elméleti konstrukció, hanem az életünk kerete, a valóság. A valóságba pedig most bejelentkezett Călin Georgescu és a szuverenisták.

Az első lépés nyilván az, ami most történik: a törvényi és jogállami keretek között kezelni a dolgokat és ha bizonyítható, hogy Georgescu illegális eszközökkel kampányolt és manipulálta az embereket, akkor azon kívül, hogy kizárják a versenyből, még jogilag is felelősségre vonják.

De mi van akkor, ha nincs elegendő vagy közvetlen bizonyíték Georgescu ellen, a kizárásáról pedig kiderül, hogy nem jogállami, hanem politikai szempontok alapján történt? Hogy lehet ezt megmagyarázni a demokratikus és jogállami elvekkel összhangban? Ha a törvényszegés nem bizonyítható egyértelműen és minden kétséget kizáróan, akkor a jogállamiság sérül. Mivel ezzel zöld utat kap egy olyan gyakorlat, amit a jövőben nem elvi, hanem politikai szempontok alapján lehet alkalmazni tetszőleges jelölt ellen.

És ugye, itt most nem olyan kisebb jelenségről van szó, mint például egy műkedvelő anarchista csoport, amely rendszerellenes ugyan, de ártalmatlan, mert soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy ténylegesen veszélyeztesse, megingassa a rendszert. Hanem az államfői tisztségről, amely Romániában a legmagasabb közjogi méltóság.

A kérdés az tehát – és ezért fontos, precedensteremtő mozzanat európai viszonylatban a romániai elnökválasztás, nem véletlenül figyelik erősen több országból is a romániai helyzetet –, hogy ezt a dilemmát hogyan sikerül feloldani.

Még egyszer: a rendszerellenes szereplők megjelenése és létezése nem újdonság Európában, ám a romániai helyzet az első olyan fejlemény, amelynek eredménye az lehet, hogy egy deklaráltan rendszerellenes szereplő a legmagasabb tisztségbe kerül és húzza maga után a rendszerellenes erőket is.

Ezért figyelték Németországból a romániai helyzetet az ottani választások előtt, ezért figyelik Lengyelországból, ahol szintén májusban tartják az elnökválasztást, és ezért figyelik Brüsszelből is. Mert hogy ez az a pillanat, amikor a „mihez kezd az ország a szélsőségesekkel?” kérdés helyét átveszi egy másik: „vajon mit kezdenek az országgal a szélsőségesek?”

A másik fontos vonatkozás Georgescu és a romániai szuverenisták megerősödése kapcsán a szavazói bázissal kapcsolatos. Én úgy érzem, hogy amikor erről a bázisról beszélünk, hajlamosak vagyunk túldefiniálni és valamilyen jól körülhatárolható, mondjuk úgy, klasszikus politikai közösségként beszélni róla. Pedig – és ennek már a George Simion, Diana Șoșoacă, az AUR és a többi szuverenista erő megjelenése óta bőven vannak jelei –, Georgescu támogatói igencsak amorf és kezdetlegesen artikulált közösséget alkotnak. De alkotnak.

– ezen kívül nem igazán lehetne meghatározni valamilyen konkrét politikai vagy ideológiai vezérelvet, ami alapján ez a támogatói bázis visszahódítható lenne. Ez nem klasszikus politikai közösség, hanem egy már-már szektaszerű szavazói bázis, amit Georgescu és Simionék a legegyszerűbb populista üzenetekkel és diskurzussal alakítottak ki, és amit – látjuk –, a hagyományos pártok éppen elveszítenek.

De ne feledjük, a választási folyamatból nemrég kizárt Georgescut legutóbb 40 százalékra mérték, vagyis az ország választópolgárainak közel a feléről van szó. És abban a hitben sem érdemes áltatni magunkat, hogy Georgescu kizárásával ez a tömeg megszűnik, feloldódik és visszatérünk a „régi jó világba”, mert ennek egyelőre nem látszanak jelei, sőt.

És ez a másik nagy és fájdalmas, de felismerni szükséges fejlemény: a rendszerellenes szavazók arányának növekedése a hagyományos pártok bázisának, vagyis a demokratikus politikai közösség rovására. Az autonóm, racionális, mérlegelni és felelősen dönteni képes választópolgár ideáljának rovására.

Mi várható? Hogy a hagyományos politikai szereplők – értsd: az önmagukat Európa-pártiként meghatározó alakulatok és establishementek – erőből lenyomják a szuverenistákat? Éppen erre történik kísérlet most Romániában, a választási hatóság, az alkotmánybíróság éppen ezt próbálja.

akik annak a jelenleg 40 százaléknyi választópolgári bázisnak az élére állnak.

Vagy idomuljanak a klasszikus pártok a kialakult új helyzethez? Hogyan szólítsák meg klasszikus, mérsékelt, demokratikus, toleráns, európai stb. üzenetekkel azokat az embereket, akik épp a klasszikus, mérsékelt, demokratikus, toleráns, európai stb. üzenetek elől menekültek Simionék, Georgescuék karjaiba? Még abszurdabb lehetőség: legyenek ők is populisták?

Itt ismételném meg az első mondatomat:

Egy olyan fikcióra, amely mögül most bújik elő mindaz, amit eddig elnyomott: az irracionálist, az ösztönit és a következetlent.

És akkor nem beszéltünk mindennek a helyzetnek a kiegészítő körülményeiről: a geopolitikai átrendeződésekről, az oroszokról és az amerikaiakról, a konzumerizmusról, a digitális információs nyomasztásról.

Hát innen lesz szép felállni. Ha sikerül…