A bátorságnak természetesnek kellene maradnia – a kolozsvári magyarverés margójára

Amikor Kolozsváron a buszon ülök, magam is többnyire gondolataimba merülve zötykölődöm a kék mintás üléseken. Az okostelefon-korszak beköszöntével meg már – mint majdnem mindannyian, akiknek a kezében épp nem fityeg egy „punga” – én is a készüléket bámulom, vagy bekapcsolom a Spotify-t, beteszek valami dörgedelmes zenét, és pislogok kifelé az ablakon.

De olykor csend lesz. Akkor körülnézek, főleg, ha a külső zajokat kizáró fülhallgató mögé azért beszüremkednek beszédfoszlányok, a beszédfoszlányokhoz pedig emberek társulnak, a buborék pedig kipukkan.

a fokozottan individualista generációk képviselőinek ez már természetes – nincs értelme hazudni magunknak. Nyitott füllel és szemmel járni a városban manapság már mást jelent. Időnként azért pofán csap a nagy büdös valóság, és nem pattan vissza a buborékról.

Tegnap hazafelé menet a buszon a velem átellenben ülő középkorú nő éppen telefonált – magyarul, részletekbe menően. Szavaiból – bár a gondolatfonalat nem tudtam teljesen felgöngyölíteni, meg nem is az én dolgom – az derült ki, hogy valami fontos dolgot próbált elintézni. Kisvártatva a hátam mögött ülő fiatal pasas felállt és előretolakodott, majd

azaz: na nézzünk csak oda, milyen szépen beszél ez az asszony. És hát persze, nézzünk csak oda: magyarul beszél, ahhoz pedig semmi más nem dukál, csak a gúny, és a puszta tény megnevezése, ha úgy tetszik: valóságának élénkebbé tétele, cselekedetének etnikai színezetet adva.

A 2022-es népszámlálási adatok szerint Kolozsvár körülbelül 11 százaléka magyar ajkú, ez 33 ezer főt jelent, ami jelentős csökkenés a 2002-es 19 és a 2011-es 16 százalékos arányhoz képest.

Kisvárosnyi magyar él a kincses városban.

Ez a kis, majdhogynem jelentéktelennek tűnő buszozós eset közvetlenül azután történt, hogy a napokban magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszélt az utcán, egy focimeccsről hazafelé tartva. A 19 éves CFR-drukker megsebesült, miután U-szurkolók arcon dobták egy üveggel. A bántalmazott fiatal a nagybátyja szerint a barátjával haladt a Szamos partján, nem volt náluk semmilyen CFR-relikvia, és magyarul beszéltek, amikor rájuk támadtak. Sikerült elmenekülniük, de az U-szurkolók utolérték őket, akkor dobták rájuk az üveget. A megsérült fiatalnak eltörött és felszakadt az orra, a sürgősségi osztályon össze kellett varrni a sebet.

Noha az incidens a kolozsvári két ősellenség focicsapat, a CFR és az Universitatea „U” Cluj mérkőzése utáni huligánakció része, ahol más, nem magyar fiatalokat és kiskorúakat is bántalmaztak (csak mert egyik vagy másik csapat szurkolói voltak), a magyar fiatal ellen intézett támadás az etnikai felhangok miatt emelkedik ki. Annak ellenére, hogy a kolozsvári rendőrség közleményében még úgy áll, eddig nem találtak arra bizonyítékot, hogy etnikai indíttatású lett volna a támadás. (Hogyan is lehetett volna, hiszen a térfigyelő kamerák felvételei hangot nem rögzítenek.)

A hatóságok szemet hunynak a fociultrák, főleg az Universitatea ultráinak garázdálkodásai felett. Ezek igen látványos megnyilvánulások, a megsebesített srácról terjedő kórházi képekkel együtt,  ilyenkor pedig mindenki felhördül.

Az eset a kolozsvári diákságot is mozgósította, a diákszervezetek – a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), a Kolozs Megyei Diáktanács (KMDT), valamint a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) – békés megmozdulást szervezett a Sétatéren, amelynek célja, hogy a parkon keresztül a Kolozsvár Arénához vonulva arra hívják fel a figyelmet:

a kisebbségre irányuló támadások mindig is jelen voltak, hol takaréklángon, hol nyílt tűzzel. Úgy fedi el, hogy közben nap mint nap szembesülünk azzal, hogy emlékeztetnek, melyik országban élünk, így a felnagyított esetek azt a látszatot kelthetik, hogy csupán időnként történhetnek ilyesmik, nincs itt semmi látnivaló (meg hát jól is áll Romániának az EU-ban, ha megtartja a tolerancia látszatát). De meg is mutatja a dolgok természetét: elég, ha az ember megszólal, máris érkezhet a saller. Vagy csak egy sima beszólás, gúnyos megjegyzés. Az is szúr, akár az üvegszilánk.

Ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar gyerekek, fiatalok nem szívesen tanulnak meg románul. Csak az marad meg, ami rájuk ragad, ami szükséges, az alapvető boldoguláshoz szükséges szókincs, meg amit megtanulnak az iskolában – hacsak nem olyan mikrokörnyezetben nőnek fel, ahol elfogadják őket, vagy egyszerűen nem érdekli a társaikat az, hogy ki milyen nemzetiségű. (Ameddig románul folyik a beszélgetés – legyen az pragmatikus okokból vagy sem.) Ha megszólalnak, és a román nyelvtudásuk nem megfelelő, könnyen a szégyen és a félelem szélmalomharcával találják szembe magukat.

Amióta Kollár Árpád vajdasági költő szabadversszerű gondolatfolyama (Trianon az nem egy ház) megjelent válaszként Krasznahorkai László írónak a közelmúltban közreadott interjújára, azóta forog a fejemben ez a két mondata:

Legyen Trianon akár egy ház vagy egy szimbóluma valaminek, az örökös határtapasztalatok végigkísérnek minden korban. A játszótéren, amikor nem jut eszünkbe egy román szó. Vagy az iskolában, felelés közben. De a hivatalban sem, otthon sem, a megszólalás kényszerébe csavarodottan ülünk – aztán időnként feloldja az, hogy román poénokon röhögünk önfeledten. 

Ha minden a nevetésen múlna, nem itt tartanánk, hogy az elszalajtott román szélsőjobboldali pártok (és vérnackó sejtjeik, ultrák) hatására most egyre többen érzik úgy, hogy nyilvánosan beszólogathatnak, gúnyos megjegyzéseket tehetnek vagy megtámadhatnak. Mi pedig gondolkodunk, hogy megszólaljunk-e a Georgescu-videókat nézegető taxisofőr mellett, megpróbáljuk-e elmagyarázni kézzel-lábbal a hivatalban, hogy melyik papírra van éppen szükségünk, esetleg kicsit hangosabban beszéljünk telefonon a buszon, vagy elengedjük-e gyerekeinket focimeccsre.

A bátorságnak természetesnek kell maradnia, ha ezután is meg akarunk szólalni nyilvánosan magyarul – bárhogy, és bármikor. Mert a buborék előbb-utóbb kipukkan.