Tessék: ragasztószalaggal is lehet repülőgépet javítani…

Ezen az álmos nyár végi szombat délutánon az ügyeletes szerkesztő úgy döntött, igyekszik csupa pozitív, szívet melengető hírt közölni az Olvasókkal. Nem volt könnyű, mert ugye, a sajtó egy része a valóban szívszorongató kormányzati megszorításokkal, adóemelésekkel, sztrájkokkal, háborúval miegyébbel van tele. Hogy tudjon az Olvasó csak egy icipicit is örülni, így hét vége táján, ha csak ilyeneket olvas?

No, itt van egy olyan hír, ami valóban pozitív és reményt keltő. Az eset a London–Bákó (Bacău) repülőjáraton történt a minap. A helyszíni beszámolók szerint a gép tele volt román állampolgárokkal: akadt, aki a szabadságáról készült hazatérni, mások a Londonban élő, dolgozó rokonságot látogatták.

Na és – miután az egyik utas szerint vagy három órát várakoztatták őket a reptéren – a beszálláskor kiderült, hogy az egyik utastéri ablak elrepedt. Mármint korábban, valamikor. Tehát az utasok úgy szálltak be a gépbe, hogy az ablak repedt volt.

Értelemszerűen kitört a pánik, hiszen senki sem volt repülőmérnök, se kvízbajnok, hogy tudja, a nagy utasszállító gépek utasterének ablakai három rétegből állnak, a legbelső réteg repedései pedig gyakorlatilag veszélytelenek.

A probléma igazából az volt, hogy az utasok szerint a gép személyzete se nyugtatta meg őket. Ehelyett (egy tanúvallomás szerint) jött egy hölgy és egy sima (az utast idézve, „két lejes”) szalagragasztóval elfedte a repedést.

Nos, ennél azért többet kellene kommunikálni, akkor is, ha az utasok csak egyszerű halandók, akik nem vágják az aeronautikát. Viszont annál több horrorhírt olvasnak, néznek a telefonjaikon.

De a hír maga pozitív, nem? Szalagragasztóval megjavították a gépet és a kedves utasok haza tudtak röppenni. Kis (nagy) késéssel.

Kedves sofőrök! (Igen, most picit diszkrimináljuk jogsitlan lénytársainkat, ugyanis a múlt szenvedéseit és a jövő felhőtlen boldogságát ők képtelenek átérezni.) Emlékeznek még azokra a boldogtalan időkre, amikor az ember például megvett egy nyugatról behozott autót, és következett a kálvária: rendes hazai plökucákat, avagy rendszámtáblákat kellett tenni a kocsira. (Az egész procedúrát nem írjuk le, hosszú és borzalmas.) Az ilyen plökucás helyek valahogy mindig a Jóisten háta mögött vannak. És büdösek. És sokan állnak sorba. És hiába van előzetes időpontkérés, a helyszíni valóság mindig másképp néz ki. Az akadályok legyőzése után a sofőr tényleg úgy érzi magát, mint Reinhold Messner, amikor elsőként ért fel a Csomolungmára oxigénpalack nélkül.

No, és most jön a jó hír: a belügyminisztérium tájékoztatta a nagyérdemű sofőröket, hogy idén szeptember 17-étől nem kell többé sok hetes előzetes tréning a plökucák beszerzése előtt. Képzeljék el, a boldog 21. századi romániai autóvezető egy erre szolgáló internetes oldalon (ezen, de figyelem, csak szeptember 17. után!) el tudja intézni az egészet. És a rendszámtáblákat hazaviszi neki egy futár. Az ajtóig. Csak ki kell fizetni a szállítási költségeket. Hát nem csodálatosan jó hír ez?

A sztendáp (stand up comedy) vidám műfaj, alapvetően arra szolgál, hogy ezt a sajátos és mostanság igen divatos színpadi előadásformát néző emberek jókat nevessenek az előadó által előadott poénokon, és ne stresszeljenek egy kis ideig a közelgő téli villanyszámlák miatt.

A következő jó hír arról tájékoztatja az esetleg tudatlan közönséget, hogy adott esetben a polgármesteri hivatali ülések is remek sztendápként működnek. Tehát ha valaki lemarad egy színházi vagy kocsmabeli sztendápról, nyugodtan beülhet egy városházi ülésre, a szórakozás előbb-utóbb meglesz.

Mondjuk is a példát: régi barátunk, Jászvásár (Iași) polgármestere, Mihai Chirica úr egészen maratoni, hétórás hivatali ülést vezényelt le a pénteki szent napon. Na és történt, hogy az egyik tanácsos asszony az iránt érdeklődött, vajon szakszerűen vagdossák-e (trimmelik) a város fáit a polgármesteri hivatal szárnya alá tartozó vállalat munkásai, ugyanis az ilyen akciók után a fák úgy néznek ki, mintha megcsonkították volna őket.

Mire a derék polgármester elsütötte a nagy poént. Azt ajánlotta a tanácsos asszonynak, ágvágás iránti érdeklődés helyett inkább vegyen egy punga (műanyag zacskó) kaját és menjen, etesse meg a medvéket. Ezzel nyilván arra utalt a jó polgi, hogy a hölgy kábé annyira ért az ágvágáshoz, mint a medveetetők a vadállatokhoz való viszonyuláshoz. Ugye, milyen bájos humora van a polginak? (Meg is rótták érte, de kábé annyit ért, mint az a bizonyos borsó a falon.)

Na de itt nem állt meg a poéngyáros polgi (egy poén nem poén, tartja a sztendápos szakma állítólag). Egy másik tanácsos szóba kerítette a városi bicikliutak kihasználhatóságát és példaként saját magát fiát hozta fel: a tanácsos úr autózás helyett bringázik és motorozik, a fia meg rollerezik és biciklizik.

Perce se telt el, máris érkezett a polgármester újabb sistergő poénja, tessék megfogózni: azt ajánlotta a tanácsos úrnak, cigizzen és igyon kevesebbet, mert akkor a szerveit már fel lehet használni. Jaj! A poén megfejtése: az örökké alakuló szlengben a motorosokat (és újabban az elektromos rollereseket) szervdonoroknak csúfolják a gyakori és életveszélyes baleseteik okán.

Chirica úr később megmagyarázta poénját mondván, azért vágott oda a tanácsos úrnak, mert helytelenítette, hogy az a saját maga és a fia példájával hozakodott elő.

Ennyi jó hír olvastán máris szebb a hétvégénk, nem igaz?