Megtért egy nagyon nagy költő oda, ahonnan igazából el se ment

A 12. Kolozsvári Magyar Napokon. Ennyi volna a hír. A többi jelen sorok szerzőjének margójegyzetsora.

Ott van a költő fémbe öntött képe, Kolozsvár egyik kellős közepén, a Sétatér melletti ház falán, ahol lakott. (Nem mellesleg, Kolozsi Tibor munkája az egyik legszebb emléktábla, amelyet valaha láttam... ha már így hozta a sors.)

Nagyon helyes. Ez a túlélők dolga. Hogy emlékezzenek. Ez lenne a kincses város dolga is. De nem, nem Kolozsvár állíttatta a táblát. A város egyelőre amnéziás.

Jelen voltak: sokan. Egyrészt azok, akik Szőcs Géza verseit szavalták, megzenésített verseit énekelték, megemlékező beszédeket mondtak.

Másrészt azok, akiknek ott kellett lenniük. Inthettek a költőnek, aki megtért oda, ahonnan igazából el se ment.

A bejáratnál műsorfüzetet és kitűzőt osztogattak. A kitűzőn Szőcs Géza, szájában – ej, haj, jatagánom! – vörös rózsával. Az ember elmosolyodhat a kitűző láttán, ám aztán… tényleg, Szőcs Géza bárhova kitűzhető – ablakpárkányra, templomtoronyra, hegytetőre, országházra –, például zászlóként. Amely, míg áll, biztos pont az ide-oda rángatott határok hullámzása közben: addig követhető a jó irány.

Ha szabadna ajánlanom: sétáljanak arra, a Sétatér melletti ház felé, és ha megpillantják a költő arcát azon a téglafalon, esetleg olvassák el, például ezt (itt):

Vár egy leány a múlt században,

az ablaknál áll és így beszél:

Ha én volnék a névmás,

és ő volna a név!

Ha mássalhangzó volna,

és én volnék a más,

ha ő volna a szem

és én a látomás!

Ha ő volna a szív

és én a dobogás!

Ha mássalhangzó volna,

ha ő volna a g,

én azt szeretném, bárcsak

lehetnék én az é;

vagy ő volna, mondjuk, a v,

így lehet-

én így lehet-

nék az

övé.