Így csinál egy igazi rocksztár Bukarestben és Budapesten

A bukaresti koncertről Szántai János, a budapestiről Papp Attila Zsolt kollégánk írt helyszíni élmény-halmány-beszámolót. Tessék:

Első felvonás: A rockmágus Miccsországban

Amikor – jóval korábban, február tájékán – megtudtam, hogy Nick Cave a román és a magyar fővárosban is fellép, két nap különbséggel, és eldöntöttem, hogy én ezt bizony megnézem magamnak ezt az arcot, rövid töprengés után Bukarest mellett döntöttem. Egyrészt azért, mert valamikor a kilencvenes évek első felében már majdnem láttam egy Cave-koncertet Budapesten. Azért csak majdnem, mert – heves, vérnősző idők voltak azok – elszórtam az ajándékba kapott jegypénzt. És higgyék el, akkoriban sokáig lehetett szórni annyi pénzt a szórakoztatóipar perembolygóin. Másrészt, Budapesten irtó sokszor voltam, Bukarestben viszont (ja, az is egy másik ország, így a vágy szülte legenda) 21 éve nem.

Bud… izé, Bukarest, a román főváros udvariasan fogadott. Se bozgorozók, se szemét, se terjengő balkániság. Úgy tűnik, a Gondviselés eltakarította őket az útból. (A svábbogarakat viszont nem. A koncert után együtt korzóztunk velük. És nem tudom, kik voltak többen, emberek vagy bogarak.) Igaz, a koncerthelyszín (Romexpo) közelében volt a szállás, ahol inkább Brâncoveanu-stílusú lakóházak, egyetemi kampuszok és fallikus irodaépületek vannak. Ja, és miccs. Miccs minden mennyiségben: In Mici We Trust. Maga a koncert a Romexpo egyik parkolójában zajlott, két ilyen irodafütykös (akinek a hajdani ikertornyok jutnak eszébe róluk, nem téved sokat) előterében.

A helyszín (Fotó: Szántai János)

Díszlet: színpad, old school fények, a háttérben óriási vászon, rajta időnként változó színek, illetve nagy ritkán egy-egy nyomasztóan belassított vagy ismétlődő mozgóképsor. 

A vászon előtt: egy remek zenészekből álló banda. A Bad Seeds. Olyan is akad közöttük, aki 1985 óta tolja a muzsikát a zenekarban, amely 1983-ban alakult. De mind válogatott „cigánylegények”. Akik boszorkányosan eljátszanak mindent, amit…

… a banda előtt, alatt, mögött, fölött, mindenütt jelen levő rockmágus, Nick Cave elképzel, megír, összekever a nagy rakenroll-üstben. És máris szikra pattan, olthatatlan. Füst: nincs. Konfetti: nincs. Felfújható óriás gumilények: nincsenek. Egzotikus látványelemek: nincsenek. Semmi mű-anyag nincs. De nem is kell: zene van. Iszonyatos bűverejű, simogató-marcangoló, lelket csókoló-ostorozó zene.

Bevallom, kicsit fáztam ettől a koncerttől. Bő 35 éve ismerkedem Nick Cave fónikus mágiájával. A Birthday Party-tól a Grinderman felállásig mindent meghallgattam. És hát ez az ember 61 éves lesz idén szeptemberben. És biza van egy ilyen szirupos-balladás perszónája is – ezt talán a Where the Wild Roses Grow című sláger illusztrálja a legjobban –, amit, tehetség ide, respekt oda, ki nem állhatok. És 2003-ban kilépett a zenekarból az egyik „leggonoszabb mag” (Bad Seeds = Rossz/Gonosz Magok), Blixa Bargeld, nem mellesleg az Einstürzende Neubauten nevű őrült-indusztriál rockbanda vezére. Aki azért jelentősen hozzájárult a Nick Cave-féle boszorkánykonyha szadomazochisztikus hangzásvilágához. És a két utolsó album olyan… szelídecske. Na, hát ezért.

Fotó: Rockstage (Facebook)

Ehhez képest egy rocksztár lépett a színpadra. Csak úgy besétált, hányavetin felvett fekete öltönyben (hajszálra, mint egy nyolcvanas évekbeli strici, igaz, a korábban az arcán éktelenkedő rémületes bajuszt időközben lekaparta), és belemorgott a mikrofonba. És onnan nem volt megállás. Őszintén, azok a lágyabb, búgó nóták is kellettek. Főleg azért, hogy az öt-hatezer ember, aki ott állt a színpad előtt, kicsit magához térjen a rockmágia bűvöletéből. Mert amit ez az ember a hangjával, no meg a háta mögül ömlő brutális hangorkánnal csinál, az kövön követ, tüdőben levegőt, szívben dobbanást nem hagy maga után. Szerencsére nem csak balladákat hallottunk. Hanem azt a föld gyomrából, vihar zsigereiből érkező rockdelíriumot is, ami miatt – én legalábbis – a mai napig nem tudok ellenállni Nick Cave mágiájának. Hogy közben mit csinált a színpadon – mert idétlenkedett is eleget, főleg a közönséggel – nem érdekelt. Hogy voltak üres járatok (nem sok, és szintén a közönséggel való interakció miatt), az sem érdekelt. Hogy a végén felrángatott (gyakran szó szerint) vagy ötven embert a színpadra, úgymond, az interaktivitás csimborasszójaként, az meg pláne nem érdekelt. (Elképzelem, hogy a biztonságiakat annál inkább.) Ja, azt díjaztam, amikor hirtelen beszólt a népnek, hogy: Kapcsoljátok ki a telefonjaitokat! Mert, ugye, nem mindenkire hat a mágia. Vannak a nagyon hülyék. Azokra nem.

De aki valóban odatette magát a színpad elé, azt bizony megsemmisítette és újraélesztette a zene. A rakenroll. Amiért ez a Nick Cave nevű ember él. És hát, így érdemes élni valamiért. Csak így.

Második felvonás: Nick Cave szenvedett, meghalt, majd feltámadt a budapesti színpadon

„Most megtudom, miért rajong egy rakás ismerősöm Nick Cave-ért” – viccelődik a biztonsági őr, amikor elfoglaljuk helyeinket a Papp László Budapest Sportaréna lelátóján. Mert ülünk, hiszen ez nem afféle „ugrálós zene”, főleg az utóbbi néhány albumot figyelembe véve, és különösen a talán minden eddiginél sötétebb és „halálosabb” Skeleton Tree-t, amelynek a dalai bizonyára a koncert gerincét képezik majd. Hát éppenséggel tévedtek már ennél nagyobbat is a világtörténelemben, de aki azt gondolná/mondaná, hogy Nick Cave az a sötét zakót és pantallót viselő, idősödő ausztrál énekes (eddig stimmel), aki melankolikus balladákat dörmög egy zongoránál ülve, az, hogy úgy mondjuk, messze nem bontja ki az igazság minden részletét.

Budapesti fotók: Bende Csaba (Facebook)

A kezdés persze ezt az előérzetet erősíti: a Jesus Alone szárnyaszegett angyalok zuhanásától visszhangzó világába csöppenünk, de ezzel egyelőre vége is a melankóliának. És az új daloknak is: meglepően sok régi nóta hangzik fel, úgy értem, tényleg régi, a Bad Seeds nyolcvanas évekbeli korszakából, olyanok, mint az első lemez címadó dala, a From Her to Eternity vagy a Tupelo, majd a kilencvenes évekből a Do You Love Me? vagy a Loverman, és persze az olyan kihagyhatatlan, éterien lebegő balladák is, mint a The Ship Song vagy az Into My Arms – igazi keresztmetszetét kapjuk tehát a teljes életműnek.

A kezdeti, fájdalmasan lassú dallamok átváltanak vad pörgésbe, Nick Cave hol a rockprédikátor, hol a rocksámán szerepét ölti magára, csak nézünk, mint a moziban, hogy ez a nyakigláb ausztrál úgy dobálja a végtagjait, mintha ki akarná hajítani a közönség közé, mint szebb napokat látott metálzenekarok a dobverőt. Most látszik, mekkora karizmája van ennek az embernek, hogy milyen óriás ő, amint megnő a színpadon, egymaga betölti a teret, és bekebelezi az Aréna – mi tagadás, telt háznak éppen nem nevezhető, de annál lelkesebb – közönségét. 

Hiszen kinek jutna eszébe rajta kívül, hogy pont az egyik legszebb, prófétikus-biblikus hangulatú rock-költemény, a The Weeping Song alatt vonuljon be a tömegbe, hogy aztán valahol a küzdőtér közepén kiemelkedve játssza el – anélkül, hogy különösebben szaporítaná a szót – a cirkuszi porondmestert, más-más okokból, de megőrjítve ezzel a rajongókat és a biztonságiakat; vagy a lassú és tragikus Jubilee Street katartikus, záró taktusainál pörgesse fel a bulit annyira, hogy beleremeg a sportaréna…

Nick Cave szenved, meghal és feltámad, majd újra szenved, újra meghal és újra feltámad a színpadon bő két órán keresztül, úgy, hogy képtelenség másra figyelni, mintha minden, még Warren Ellis szakálla és hegedűje is, az egész zenekarral, beleolvadna a háttér sötétségébe, csak ez a nyakigláb ausztrál rockpróféta látszik, lebernyegként lebegő sötét zakójában, fehér ingében, fura, fekete frizurájával – olyan ez az ember „élőben” is, mintha fekete-fehér kivetítőkön át néznénk, ő maga is fekete-fehérben létezik, dörmög és üvölt, és szántja fel az arénát, és bolyong a halál árnyékának völgyében.

És ezzel a lendülettel tereli fel a közönség első sorait a zenekar elé, hogy együtt énekeljék a Stagger Lee-t, percek alatt megtelik a színpad csápoló, boldog rajongókkal – és valószínűleg ekkor történik a baj, amiből a nézőtéren alig érzékelni valamit, csak akkor kezd világossá válni, hogy történt valami, amikor Nick Cave a Push the Sky Away végén bejelenti, hogy vége a koncertnek, good night Budapest, see you next time, mert egy lány lezuhant a színpadról, és egyáltalán nincs jó állapotban.

A tömeg csalódottan oszolni kezd, már az előcsarnokban járunk, amikor meghalljuk a visszahívó hangot: a mentősök szerint a lánynak nem történt komolyabb baja, jöhet a várva várt ráadás, csak az erősítőket kell visszadugni, és beledübörög az éjszakába a City of Refuge. Ezúttal a küzdőteret újra elárasztó közönségre és az ingujjra vetkőző Nick Cave-re egyaránt igaz a mondás, hogy úgy megy, mintha jönne. És aztán az álomszerű Rings of Saturn után tényleg megy, és elnézve a hátát, ahogy levonul a színpadról, az jut eszembe, hogy Nick Cave olyan, mint a Girl in Amber háttérkivetítőjén a kimerevített lány, aki a tenger felé tart, háttal nekünk. Mindig arccal a tengernek, egy kimerevített képen.

És a lassan kiürülő teremben mintha még mindig ott visszhangozna a kérdés a záródalból:

„Are you still here?”