Gyűlölni: nem út – magunk pusztítása. Király László Kossuth-díjas

Király László, Erdély szilajszelíd hangú költőóriása Kossuth-díjat kapott. Végre? Valahára? Nem tisztünk ezen rágódni. Ott lapul a tarsolyában. Jól van ez így.

Nem küzdött érte. Volt dolga elég. Írt. Kazalnyi, szekérderéknyi, erdőnyi, hegynyi vers, novella, regény, műfordítás hever a birtokán. Amely a mi birtokunk is. Mindannyiunké, akik magyarul olvasunk.

Álljon itt egy Király László-vers. Ezzel tisztelgünk előtte.

A hosszú költemény

Kezdődik a versek őszies vetkőzése.

Veszti díszét a szó, szél tovakapja.

Csak a pontosság fontos: így és így volt.

Csak az igazság, a bonthatatlan.

Hallszik tompán a költő hangja

egy időtlen történelmi tragédiából,

mely van is, nincs is, történik is, nem is,

de hangulata leng lomha bivaly-éjen.

Amikor nyílik az őszirózsa

a sóváradi öreg ház előtt,

pókhálós szürke napsütésben

jó ülni a lépcsőn egyedül.

Sokan álltak már, ültek e kövön:

lakodalmi nép, kihúzva magát,

veres tekintetű adószedők,

szomorú időben, másnaposan.

Esendő férfiak, lassan gondolkodók,

átgörög rajtuk idő, kényszerű hit;

nyúzott arcú fáradt milicisták

lövik a sötétet fenyegető éjen.

Sunyít a férfi zárt kapu mögött,

elhord otthonról mindent, kong a nagy ház.

Üres szekrény vicsorog végrehajtókra –

menedékünk: tettetett szegénység.

És mégis tudták: nincs jog gyűlöletre,

gyűlölni: nem út – magunk pusztítása.

Dörrenések között emberi szó hallszik;

a türelem: végső bölcsességünk.

Itt, a képen, fátyolban anyám;

apám: ifjú férj, feketében.

Násznagyok, násznép, tűnt muzsikák –

mért szomorú minden lakodalom?

Itt állnak mind az öröklétben,

istállók nehéz trágyaszaga száll,

mindent beborít, könnyet fakaszt,

nincs-lovak nincs-szénát ropogtatnak.

Énengem többé nem látsz, gyermekem,

orvoshoz nem megyek, meguntam már,

eleget éltem, s ott a helyem

jobbján az úrnak, bár fiaim pogányok.

A tárgyak pihennek, idejük lejárt;

késefa, tézsola, gyaka – nem is érted;

Tigris-kutyánk hátában fekete sörét –

vergődik hurkos sövény-kerítésen.

Bárányok puha gyerekkor-gyapja emlék;

vékonyka hangjuk ritka öröm, álom,

de kertünk fölött még széttépik juhaink

statisztikákban kiirtott farkasok.

Ki szedi össze a követ a földeken?

Ki javítja meg a beomló kutat?

Ki sulykol vígan a Küküllőben?

Ezt kérdezem – de nem válaszol senki.