Fadrusz János titka

Fadrusz Jánosról általában ezt szoktuk tudni: nagy magyar szobrász volt, főműve a kolozsvári Mátyás szoborcsoport, amelyet 1902. október 12-én avattak fel, és hogy nem élte túl sokkal az avatást: 1903. október 25-én elhunyt.

Azt már kevesebben szoktuk tudni, hogy Fadrusz élete összefonódott a rovásírással, ami elég sok bajt okozott neki. Azt szintén kevesen szoktuk tudni, hogy Mandics György nagy rajongója és tanulmányozója a rovásírásnak. Na és

hogy találkozik Fadrusz, a rovásírás és Mandics a boncasztalon?

Ez derült ki vasárnap délután a Bulgakov Kávéház nyitott teraszán, ahol az író feltárta a titkot.

Eszerint Fadrusz János 1902-ben találkozott a rovásírással, mégpedig kalandos módon. Ekkor a szobrász már széles körben ismert művész. Elfogadták a Mátyás-szoborcsoportra vonatkozó pályázatát, de nyert egy másikat is: Zilahon ő készíthette el Wesselényi szobrát. Szóval minden jól ment. Fadrusz annyira lelkes volt a zilahi siker miatt (ezt a pályázatát fogadták el ugyanis először), hogy tett a városnak egy visszautasíthatatlan ajánlatot: készít nekik egy másik szobrot is, suhogó ingyen. Tuhutum (később Töhötöm) vajda szobráról van szó, akit Anonymus krónikája említ, mint Erdély elfoglalóját.

Na de volt egy kis baj, nevezetesen az, hogy Mátyás királlyal ellentétben, akiről azért készült néhány portré, Tuhutum vajda, ha tetszik, „arctalan” volt. Sebaj, gondolta Fadrusz, akkor nem is ábrázolja a vajdát. Viszont elkészíti annak a turulnak a szobrát, amely a seregnek utat mutatott. Na de valamit írni is szeretett volna a szobor talapzatára, Anonymus Tuhutumról szóló passzusát azonban gyengének találta.

Kapta tehát magát, meglátogatta Budapesten Király Pál professzort és megkérdezte tőle, van-e valamilyen szöveg erről a Tuhutumról. Persze, hogy van, jelentette ki a professzor, méghozzá a Karacsay-kódexben. No és ebben a kódexben figyelt fel Fadrusz a rovásírásos jelekre. És eldöntötte, hogy rovásírással fogja felírni az ominózus szobor talapzatára a Karacsay-kódex Tuhutumra vonatkozó énekeit. 

Igen ám, csak kőbe róni sokkal nehezebb, mint fába. De ez sem képezett akadályt, ugyanis Fadrusz tudott két Temesvár környéki parasztembert, nevezett Tar Mihályt és fiát, Istvánt, akik ismerték a rovásírás csínját-bínját. 

És a szavakat tettek követték: Fadrusz elkészítette a zilahi turulszobrot, 1902. szeptember 22-én felavatták…

és szeptember 23-án kirobbant a botrány.

Cikkek százai jelentek meg a magyar sajtóban a szobor ellen, illetve mellette. Megszólalt a Magyar Tudományos Akadémia is, és egyáltalán mindenki, aki számított. Hogy mi volt a megavita oka? A hivatalos álláspont szerint a Karacsay-kódex hamisítvány volt. Másrészt azt sem hitte el senki, hogy valaki rendesen tudott volna róni (értsd, rovásírni). Szóval, az a felirat egy borzalmas kontár munka, abcúg, le vele! Közben pedig fergeteges iramban közeledett a Mátyás-szoborcsoport felavatásának időpontja.

És akkor most nyissunk egy zárójelet,

mert az élet sohasem olyan egyszerű, mint gondolnánk. 1902. augusztus 18-án Ferenc József császár betöltötte 72. életévét. Röviddel utána, szeptember 19-én Kossuth Lajos születésének 100. évfordulójára került sor. Sejthető, hogy Magyarországon mekkora Kossuth-őrület tört ki a centenárium kapcsán. Viszont a felséges császárról alig írtak a lapok.

Ferenc József többé-kevésbé érthető módon megsértődött a magyarokra. És lemondta a Mátyás-szoborcsoport felavatása alkalmából tervezett kolozsvári útját. De nem csak ő, József Károly főherceg is. Végül József Ágost főherceg utazott Kolozsvárra, a szoboravatásra. Az állomáson rézfúvós zenekar fogadta a nagyurat. De nem ám a kolozsvári. Az előrelátó városvezetés Prágából hozatott zenészeket, nehogy véletlenül a Kossuth-nótát kezdjék el húzni a hazaiak a nagy Kossuth-lázban. Na de amint fújni kezdtek a vendégzenészek, felbukkant egy olyan 150 főnyi diákcsapat, és tele torokkal dalolni kezdte a Kossuth-nótát. Az előrelátó városvezetés azonban erre is számított: vezényszóra

előugrattak a mellékutcákból a külön erre a célra odahívott moráviai (vagyis nem magyar) huszárok,

és ereszd, neki a diákoknak. Mire a tömegből előugrott egy úriember és kiabálni kezdett a huszároknak. Azok nem értették, mit mond, ezért őt is elkardlapozták rendesen, majd akit elkaphattak, bevitték szépen a hűvösre. Az akadályok elhárítása után a főherceg megtekintette a szobrot, aztán a szállására hajtott.

Odabent a fegyházban közben kiderült, hogy a kiabáló úriember Nessi Pál országgyűlési képviselő. Na, ennek már a fele sem volt tréfa. A karhatalom azonnal elengedte a képviselő urat, de lányos zavarában még a diákokat is. Akik viszont azonnal elmentek tüntetni. Kolozsvár notabilitásai természetesen meghúzták magukat, mert kellemetlen volt a helyzet. Az egyik szállodához érve a diákok

skandálni kezdték Bartha Miklós országgyűlési képviselő és Jókai Mór nevét,

akikről tudták, hogy épp ott tartózkodnak. Az akkor 77 éves Jókai persze kiment hozzájuk és beszédet is mondott, aztán Bartha is csatlakozott hozzá. Ily módon a zavargás, mondhatni, happy enddel ért véget. Másnap rendben lezajlott a szoboravatás, amikor kitüntetéseket is osztottak. Fadrusz János furcsa módon vaskeresztet kapott, míg mások ezüstöt, aranyat meg gyémántot. Zárójel ezennel bezárva.

Ám a rovásírás-botrány nem akart csitulni. Merthogy Fadruszban is volt lópor elég:

kijelentette, hogy az Ómagyar Mária-siralom, az egyik első nyelvemlék egy kontár munkája.

Erre a Magyar Tudományos Akadémia nagyon dühös lett. Létrejött egy bizottság, amely, úgymond, kivizsgálta a Karacsay-kódex hitelességének ügyét. A vizsgálat fölött azonban ma is ott lebeg a gyanú árnyéka, ugyanis sehol semmi nyoma nincs neki. Feltételezhető tehát, hogy a bizottság nem végezte el a vizsgálatot, csupán ama pár ének elolvasása alapján ítélt.

Az egyik érv közismert: a Karacsay-kódexben szerepel az „ártmány” (valami, ami árt) szó. A kódex hamissága mellett érvelők azt mondták, hogy ez a szó Vörösmarty Mihály találmánya volt, és a Zalán futása című eposzába írta bele. Igen ám, de a Nyelvújítási szótárban az állt, hogy az ominózus szót a népnyelvben már azelőtt is használták. Vagyis a szót Vörösmarty csak az irodalmi nyelvbe vezette be.

Az Akadémia a rovásírásba is alaposan belekötött. Álláspontjuk szerint nem volt bizonyítható, hogy a temesvári rovásírók örökségül kapták a tudást vagy lopták valahonnan. Bizonyítékokat kértek tehát. Viszont ügyesen elsikkasztották a rovásírás hitelességét bizonyító „leleteket”.

Az ítélet: a Karacsay-kódex hamis, a rovásírás pedig nem hiteles.

Fadrusz János természetesen nem értett egyet a bizottság döntésével. Megalakult egy másik bizottság is, ahova magát Fadruszt is behívták, amennyiben elfogadja az első bizottság döntését. Ám a szobrász nem volt hajlandó erre. Az elkövetkező fél évben egy Szilágyi Áron nevű református pap járt hozzá, akit azzal bíztak meg, térítse jobb belátásra a szobrászt. Ám Fadrusz hajthatatlan maradt.

Ezek után történt, hogy Fadrusz tuberkulózist kapott. Az Akadémia persze elküldte hozzá a többnyire német orvosokat, ám a szobrász állapota folyamatosan romlott, és október 25-én elhunyt. Röviddel a szobrász halála után az Akadémia kiadott egy hivatalos nyilatkozatot, miszerint olyan, hogy rovásírás nem volt, nincs és nem is lesz. Azt állították, hogy ez a bizottság egyöntetű véleménye. Ám a jegyzőkönyv szerint két ember nem írta alá a nyilatkozatot: a halott Fadrusz és Szilágyi Áron, aki minden tisztségéről lemondott és visszavonult a közéletből.

Arról Mandics György nem beszélt, hogy mi lett a turulszobor talapzatára vésett rovásokkal. De lehet, nem is kell. Lehet, hogy elég, ha elcsodálkozunk a múlt titokzatos és labirintikus szerkezetén. Még akkor is, ha esetleg nem egészen így történt.