Cirkuszi hazafiság, avagy a román nyelv nem alku tárgya

Valentin Popa oktatási miniszter lemondott. Az ok egy olyan rendelkezés beiktatása volt a 2018. augusztus 23-i 9 sz. kormányrendeletbe (KR), mely a nemzeti oktatásról szóló 1/2011. sz. törvény 263. cikkelyét módosítja. A nemzeti kisebbségi osztályokban zajló román nyelv- és irodalomoktatásról van szó. Az új KR szerint ezekben az osztályokban „a tanrendekben szereplő román nyelv- és irodalomórákat szakirányú felsőfokú végzettségű tanárok tartják”. Minthogy

ez az elvárás egyáltalán nem veszi figyelembe a konkrét helyzetek sokaságát

(például elképzelhető, hogy a kérdéses osztályban oktató tanító román nyelvi egyetemi tanulmányokban részesült) és közvetlen módon diszkriminációt okoz, azonnal elégedetlenséget váltott ki. Nemcsak a magyar tannyelvű osztályok tanítóiból, hanem a német és más tannyelvűekben oktatókból is. De a helyzet azonnal politikai természetűvé vált, amikor az RMDSZ a rendelkezés visszavonását és – természetesen – az oktatási miniszter leváltását követelte. Ami ma (szeptember 27-én – a szerk.) megtörtént.

Most viszont a történet egyáltalán nem komoly része következik. Mit mond a volt miniszter: elfogadhatatlan a román nyelv és irodalom oktatásával kapcsolatos jelenlegi helyzet. Éppen nemrég járt Hargita megyében és azt tapasztalta, hogy a diákok, még a gimnáziumiak sem értenek románul, még köszönni sem tudnak. (Ha kizárólag ez a miniszter tájékozódási forrása, akkor

felmerül a kérdés, vajon hány dolgot ismer csak így, hallomásból;

és elszörnyedek arra a gondolatra, hogy talán más döntéseket is hasonlóan megalapozott ítéletek alapján hozott meg).
Márpedig ő, Valentin Pop miniszter, az utóbbi 28 év első igazi hőse annak a harcnak, mely azért folyik, hogy az ilyenfajta iskolákban tanuló diákoknak legyen effektív esélyük Romániában élni és dolgozni. Ezért döntött az oktatási törvény szóban forgó módosításáról.

Most jutunk el a csúcsponthoz. Azt mondja a miniszter úr (azt sugallva, hogy ezentúl az örökkévalóságig idézni fogják majd ezeket a szavait): nem ért egyet azzal, hogy lemondtak erről az első ilyen jellegű próbálkozásról. Hiszen: „Úgy vélem, a román nyelv és Románia nem alku tárgya”. Igazi hazafi.

Csakhogy bohóchazafi.

Először is azért, mert a miniszter úr még hazafibb lett volna, ha ő maga is jobban megtanul románul. Gyanítom, hogy még nem felejtettük el, a miniszter úr miként vált nevetség tárgyává néhány hónappal ezelőtt a román nyelv lemészárlásával (itt van egy filmecske, mely felidézi nekünk néhány alakítását).

Másodsorban, ha ténylegesen tenni akart volna valamit ezen a téren, akkor jó lett volna, ha tudja: nem elégséges néhány adminisztratív lépés, sőt, ezek néha valósággal ellenjavalltak, és sokkal összetettebb és „bizonyítékokon alapuló” közpolitikákat kellett volna előkészítenie, ahogy azt az általa vezetett minisztérium néhány projektjének következtetései megállapították.

Felmerül bennem a kérdés, hogy

Popa miniszter úr ennyire gyenge teljesítménye után mit mondanak még azok,

akik aláírták a miniszteri kinevezését támogató híres levelet – az a néhány tucat rektor, Sorin Câmpeanuval és Mihnea Costoiuval az élen –, akik egy aranykorszak (a Ceauşescu-rendszer utolsó, a személyi kultuszt maximális fordulatszámra felpörgető utolsó korszaka – a szerk.) óta nem tapasztalt hevességgel nagyjából ezt írták: Popa úr „jól ismeri a rendszert, rendkívül pragmatikus és szerepvállaló, aki ismeri az egyetemi működési és finanszírozási mechanizmusokat, továbbá rendelkezik az európai és globális szintű tendenciákban lehorgonyzott stratégiai vízióval”.

Remélem, hogy ma nemcsak egy történelem által már elfelejtett minisztertől búcsúzunk, hanem a kilenc hónappal ezelőtti (amikor Popa urat miniszternek jelölték) szolgalelkűségtől és felelőtlenségtől is, aminek az a több tucat, a román felsőoktatási rendszerben vezető tisztségeket betöltő ember adta tanúbizonyságát.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.