„Jön a Kara söre?” – Avagy mi volt ez a szamárság a Bulgakovban?

„Jó estét kívánok… illetve még délután van. Jön a Kara söre?!” – így kezdődött.

Boros Lóránd mondta ezt, az est házigazdája. Az esemény címe pedig: Szamarak Költői-díjátadó Bréda Ferenc Őszamárságának, Horváth Benji s André Ferenc IGE-húzóknak. Én se tudtam, pontosan mi a bánat ez, gondoltam, becsöppenek, hogy lássam, mit vesz le egy átlag irodalomkedvelő, amikor csak úgy becsöppen egy átlag erdmagyar irodalmi estre, bocsánat, délutánra a Bulgakovba.

Ez az az irodalmas hely Kolozsváron, ott ivott már a Faludy is.

Mondjuk annyira tájékozatlan azért minden igyekezetem ellenére sem tudtam lenni, mint az az úriember, aki állítólag azért jött el az eseményre, mert ő úgy gondolta a cím alapján,

hogy konkrétan a szamártenyésztésről lesz szó.

Bizonyos értelemben arról is volt szó, de kötve hiszem, hogy az úriember túlságosan hasznos tanácsokkal távozott volna.

Szóval, amit eddig az átlag irodalomkedvelő levett: jön a Kara söre, átadnak valami díjat, ennek az egésznek van valami köze a szamarakhoz, de nem olyan szorosan, amint azt a szamártenyésztő bácsi szerette volna.

Ez eddig nem sok.

Aztán nagy nehezen ki lehet azért silabizálni, hogy a szamarak költői kifejezés Tolnai Ottó szerbiai magyar írótól, költőtől származik. Kertai Csenger Mindig kivirágzik című verseskötete előszavába írta bele, amelyben a kötet anyagának naiv, tiszta egyszerűségén örvendezik, majd így kezd el elmélkedni: „Nem tudom, milyen a viszony, van-e valamiféle átjárás Claudel és Francis Jammes (kit Ottlik is szeretett), meg például Juan Ramón Jimenéz, hogy úgy mondjam, a szamarak költői között…”

Erre az előszóra alapul a mozgalom, és a díj, amelynek két jelen lévő alapítója, Papp Máté és Makáry Sebestyén olyanokat mondanak, hogy

felszínre kellene hozni az emberben rejlő szamárerőt.

Oké.

A posztumusz díjazott, Bréda Ferenc emlékének megidézése következik, akinek február 20-ikán lett volna a születésnapja. Aki ismerte, tudja, milyen volt, a többieknek meg úgyis megfoghatatlan. A misztikus mesterfigura, aki esténként fiatal bölcsészek, meg úgy egyáltalán művészet iránt érdeklődő fiatalok társaságában egy üveg meleg sör (mindkét törzshelyén tartottak neki meleg sört!) mellett magyarázza, hogy hogy is van ez, édes. Mert általában tudta, és ha nem jól tudta, azt is elnéztük neki, mert olyan érdekesen mondta.

És most szamárköltő lett.

Szántai János kolléga, az esemény egyik meghívottja például azt meséli, hogy milyen szelíd volt az öreg, de egyszer mégis kés általi leszúrással fenyegette meg az ő (Szántai) volt feleségének orális támadóját. Az emlékét szintén megidéző Karácsonyi Zsolt (Kara, az ő sörét vártuk) és Varga Melinda Szántaival és Boros Lórival egyetemben kiemelte a mitológiát, mint a nagy dolgot, ami a mesterrel összekötötte őket. Mert azt nagyon vágta. Aztán Kara azt is elmeséli, hogy valami alkoholgőzös mitológiai diskurzus közben Bréda egyszer csak odaszólt neki,

hogy a körmét azért levághatná.

De nem lehet ilyen kis anekdotákból megismerni valakit. Aki ismeri, az (sem) tudja, milyen volt.

Most pedig szamárköltő lett.

Mint ahogy Horváth Benji és André Feri is. Ők nem posztumusz kapták a díjat, ők az IGE-húzók.

Itt már túl vagyunk egy cigiszüneten, én fáradok,

és egyre inkább értem, mért nem népszerű a kortárs irodalom.

Slusszpoén: a díjak a maguk tárgyszerű valójukban porcelán fröccsöntött szamarak. Hogy olyan nincs? Dehogynem: a díjátadók fogták az ócskáról vásárolt porcelán szamarakat, és leöntötték fröccsel.

Na ugye, hogy van.

Aztán az ifjú díjazottak többek között a kortárs erdélyi magyar irodalom metamodern vonulatáról beszélnek, hiszen ők ketten szerkesztették a metamodern antológiát is (Címtelen föld, Erdélyi Híradó Kiadó, 2020).

És még van szó dolgokról, de a bennem rejlő átlag irodalomkedvelő már nagyon fárad. Arra gondolok, hogy milyen büdösek lesznek holnapra azok a fröccsel leöntött szamarak. Meg arra, hogy azért nem lettem sokkal okosabb a kortárs irodalmat illetően, igaz, hallottam egy rakás erőltetett poént szamarakról. Például a díjazottaknak írt laudáció málházat volt. Ez ugyanaz, mint a málha, csak hosszabban. Vagyis Benji és Feri istenesen meg lettek málházva. És még ráadásul a két magyarországi díj- és közösségalapító a szállásról elhozott fa szénavilla segítségével lov… vagyis szamárrá ütötte őket ott helyben.

Ahogy az arcukat elnéztem, egy adott ponton azért átvillanhatott a fejükön, hogy ezt a díjat tkp.

vissza is lehetett volna utasítani.

De nem tették, így most már szamárköltők. Van egy-egy büdös szamaruk, abból ráadásul az egyik sárkány. Nyilván volt valami zavaros okfejtés arról is, hogy mért lett az egyik sárkány, de szerintem az illetékesek csak egyszerűen nem találtak két szamarat az ócskapiacon. A sárkányok meg a szamarak közeli rokonai, csak hüllők, tüzet okádnak, és nem léteznek.

„A Szamarak Költői egy több ezer éves társaság. Szép számmal akad köztük prédikátor, udvari bolond, de köreikben sejthetjük François Villont vagy épp Jóbot is” – ez az esemény leírásából van. Utólag puskázok, mint a nagyon hülye diák.

Hát ez volt a Bulgakovban szombaton. Azért az átlag irodalomkedvelőnek nem sok esélye van a kortárs irodalommal kapcsolatban, ha nem készül fel eléggé az irodalmi estekre. Az íróműhelyek után lassan olvasóműhelyeket is kéne szervezni, nehogy lemaradjon a lényeg.

P.S.: Kara azóta levágta a körmét.