Szép város Balkánlulu, avagy a kolozsváriság fölöttébb kiváltságos voltáról

A kolozsvári polgár nem is polgár, nem is kolozsvári, de orrát fenn hordja, mintha a feje tetejére nőtt volna. Nem is tudja lenn hordani ő (az orrát), hiszen Erdély fővárosában, a kelet Svájcában, Stuttgartjában és Honolulujában igen magas az életszínvonal, ennél fogva nem lehetnek alacsonyan az orrok sem.

Ha egy orr itt alacsonyan van, az az orr fölöttébb gyanús, orrstátusa újbóli, alaposabb megfontolásra szorul.

Megkérdőjeleződik az orrsága neki, megorrolnak rá a többi, fejtetői orrok.

Itt, Balkánluluban, Suttyógartban fenn hordja az orrát a polgár, hogy minél mélyebbeket, egészségesebbeket szippanthasson a légkörben enyelegve kavargó szaharai homokból, a környező termőföldeken elomló tyúktrágya émelyítő, borzongató, csiklandozó szagából (ez nincs olyan büdös, mint a svájci tyúkszar!), a kipufogógázokból, a szmogból, a pataréti szelek bukéjából, miközben orrsága hálásan piheg, sípolászik, elégedetten szörcsög benne a taknya neki, hiszen akárhol nem részesülhet az illatok és elemek e bő kínálatában, ez csak itt, Balkánluluban lehetséges, Erdély és a világ Svájcában (az igazit most hagyjuk), ahol minden lélegzetvétel egy komplex, telített élmény, minden szusszantás életre szóló kaland, és minden tüdőnyi levegő, akár a Mikulás (Moskröcsun) zsákja: van benne minden jó… és még egyebek is.

A kolozsvári polgár nem kolozsvári, mert máshonnan jött, mint a szaharai homok,

például Székelyhídról, Váradról, Vásárhelyről (mindegyikből), Iașiból, Bákóból, Turnu Măgureléről, Satu Nouból (az összesből), Nagykárolyból, Csíkcsicsóból, hogy aztán kolozsvári polgárrá csiszolja őt a szaharai homok és a magas életszínvonal. Néhány hónap elég, hogy ez a folyamat maradéktalanul végbemenjen, onnantól az újdonsült kolozsvári polgár máris úgy érzi, hogy ő mindég kolozsvári polgár volt, már azelőtt is, hogy megszületett volna. A tősgyökeres kolozsváriak álmélkodó irigységgel nézhetik csak ezt az újdonsült mindégkolozsváriságot, amit az életszínvonal beláthatatlan magasságokba emel.

Elég ugyanis, ha az újdonsült mindégkolozsvári kifizeti az első lakbérét a kincses okosvárosban, és máris úgy érzi, hogy tartozik neki a város.

Mintha a vérét szívná ki az az emilbocnyi magas életszínvonal. Mintha a végtagjait rágná le kapzsi cápafogaival Balkánlulu. Mi ez a sajgás a harmadik kéz csonkjánál, mi ez a tompa fájdalom a tövig rágott szárnyak helyén? Az életszínvonal fognyomai ezek, kedves mindégkolozsvári, de panaszkodni ne engedjen a te kincses városi büszkeséged tégedet!

Mert Balkánluluban élni kiváltság, kegy és mámorító felsőbbrendűségi komplexus.

Hát ki más mondhatná el magáról, hogy ő kolozsvári polgár? Talán a vásárhelyiek? Ugyan! Talán a székelyhídiak? Ne már! Csakis a kolozsváriak mondhatják el ezt büszkén magukról, közülük is elsősorban a nemiskolozsvári mindégek, akik kolozsváribbak immár, mint Mátyás király.

A kolozsvári polgár, miután a feje tetején lévő orrantyúján keresztül alaposan megszívta magát szaharai tyúkszarszaggal, elmegy a színházba semmit se érteni. Nagyon várja ő ott az előadás végét, hiszen nem jött ő színházba az előadás végett. Más végett jött ő a színházba, ezért várja nagyon az előadás végét. Amíg tart (az előadás) el-elkalandozik ő, a kincses polgár. Arra gondol, mit fog majd mondani (fitymálón) egy ital mellett az ismerőseinek az előadásról, amire nem figyelt. Arra gondol, fel kell majd tölteni egy jól sikerült előcsarnoki képet az Instagramra, hogy a még mindég falusi ismerősök irigyelhessék azt a művelt kolozsmindégségét. Arra gondol, hogy 22 lej lesz egy kézműves sör, de kézműves sört kell inni, mert az életszínvonal kötelez. Csak nehogy az előadás ne legyen elég felületes! Csak nehogy felkavarjon valami olyasmivel, ami igaz, ezért kényelmetlen nekünk! Csak nehogy a színészek csúnyán beszéljenek Thália templomában! Csak nehogy levetkőzzenek, mert felháborodunk! (Vagyis hát vetkőzzenek le, hogy felháborodhassunk!) Legyen olyan az előadás, hogy az ájtísoknak is tessék! Hogy aztán fitymálhassunk.

A kolozsvári polgárok, ha a színházban kulturáltan kiszórakozták magukat, majd a 34 lejes kézműves sör és a 62 lejes koktél mellett alaposan lefitymálták az előadást,

másnap autóba ülnek, hogy dudálhassanak, és öklüket rázva vicsoríthassanak egymásra.

Mert a kolozsvári polgár nem kolozsvári polgár: Bácsból jön be dolgozni, Fenesről jön be, Apahidáról jön be… Az út rövid, de a dugó miatt sokáig tart, hogy hosszúnak tűnjön – ekkora életszínvonal mellett ez a minimum. Nem egy első osztályos tanuló lett másodikos, mire beértek vele a szülei az évnyitóra, nem egy reggel 8 órai gyűlést kellett elnapolni! Az idővel, a polgárok idejével nagyvonalúan bánik az életszínvonal, hiszen nem az egyes egyén a fontos, hanem a közös, sziklaszilárd öntudat. Nem mindenhol van ám dugó! Csicsóban biztosan nincs, Satu Nouban sincs, egyikben sem. Nálunk van, mert megérdemeljük.

A kolozsvári polgár, ha már elkésett a munkahelyéről, és a főnöke jó alaposan leoltotta, nekilát morcosan temérdek munkájának, hogy a város kellőképpen prosperáljon, nőjön nagyra neki az életszínvonala. A kolozsvári polgár túlórázik, haját tépi és izzad az idegességtől, és mindeközben mosolyog és büszke, hiszen kolozsvári ő bármi áron. Hazafelé a dugóban arról ábrándozik a kolozsvári polgár,

milyen szép lesz az élete, ha majd elkészül a kolozsvári metró.

Nem kell majd dugóban ülve dudálnia a többi kolozsvári polgárra, csak alászáll, és mire fölészáll, máris a Főtéren van. Minél mélyebbről száll fölé, annál magasabb lesz az életszínvonal, annál drágább a koktél, annál felületesebb az előadás. Ő pedig mentől boldogabb lesz.

Hiszen Balkánlulu prosperál, ha beledöglünk is. Nő neki az emilbocnyi életszínvonala megállíthatatlanul, mint a rákos daganat.