Mi közük volt a szabadkőműveseknek Trianonhoz? Egy birodalom szétdarabolásának lehetséges magyarázatai

Trianon. Valószínűleg nincs a földkerekségnek még egy olyan pontja, amit a magyarok ennyire gyűlölnének. Az első világháborút lezáró békeszerződés (sokak szerint inkább: békediktátum) ránk vonatkozó részét ugyanis ebben a Párizs melletti kastélyban írták alá, a következményeket pedig ismerjük.

De mi vezetett idáig?

Ezt a sokat feszegetett kérdést igyekezett körbejárni Romsics Ignác történész a Korunk Akadémia meghívására Kolozsváron tartott előadásában, jobban mondva azt az aspektust, hogy miként próbálták magyarázni a történteket a különböző magyar szerzők, történészek az azóta eltelt időszakban.

Kezdjük mindjárt a sort az első, a témában érdemben megjelent könyvvel, Tormay Cécile Bujdosó könyvével, amelyben jól kitapintható az a nemzeti tragédia, amit a magyarok ebben az időszakban megéltek. Romsics különben megjegyezte, hogy a téma annyira érzékeny, hogy a mai napig foglalkozunk vele, és a magyar emberek jó része ma sem tud napirendre térni fölötte. Ami nem csoda, hiszen nem pusztán a történelmi Magyarország feldarabolásáról van szó,

hanem etnikailag magyar területek idegen uralom alá kerüléséről is.

– írja Tormay. Aki különben arra a megállapításra jut a könyvében, hogy

A konzervatív beállítottságú Tormay szerint tehát egyáltalán nem volt szükségszerű, ami történt, csak egyszerűen nem voltak elég határozott, markáns politikusaink, akik megvédték volna az érdekeinket. Tormay a történtekért többek között Jászi Oszkárt, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszterét, „az oláh irredenta régi cimboráját”, valamint az őszirózsás forradalom után hatalomra került új kormány miniszterelnökét, a szerző által „imbecillis pojácaként” aposztrofált Károlyi Mihályt, a „szabadkőművesek, szocialisták, feministák és galileisták bábját”, illetve a „franciák kémét” tette felelőssé.

A kezdeti időszakban tehát – amint a fenti példa is mutatja –

a szerzők elsősorban a felelősöket keresik, a bűnbakokat, akikre haragudni lehet a történtek miatt.

Egy másik jobboldali szerző, egy Bangha Béla nevű jezsuita szerzetes egészen a reformkorig, az 1830–40-es évekig vezeti vissza az okokat, de Trianonért végtére is ugyanazokat teszi felelőssé, minht Tormay: a korabeli magyar baloldalt, a liberalizmust, a szocializmust, a zsidókat, a szabadkőműveseket és így tovább. Vagyis ő is a történtek azon értelmezői közé tartozott, akik szerint az 1914–18 közötti Magyarországon majdnem minden rendben volt,

de voltak olyan személyek, csoportok, mozgalmak, akik és amelyek ennek a rendben lévő Magyarországnak a fölbomlasztására törekedtek.

Ez pedig már igencsak összeesküvés-elmélet-szagú, és a t. Olvasónak alighanem feltűnt, hogy már kétszer is említésre kerültek a szabadkőművesek. Nem véletlen tehát, hogy az előadásra az Összeesküvés-elméletek a magyar történelemből című sorozatban került sor.

Szekfű Gyula jobboldali történész 1920-ban megjelent Három nemzedék című, rendkívül népszerűvé vált könyve is ebbe a sorba illeszkedik. A két világháború között a könyvet hétszer adták ki, és Romsics szerint az akkori magyar középosztálynak egyfajta Bibliája volt. Ez is azt mutatta ki, hogy valójában a reformkorban kezdődtek a bajok, Trianon pedig csak a lezárása, betetőzése volt annak a folyamatnak, hogy a magyarság nem hallgatott a könyvben konzervatív katolikus idolként fölmutatott Széchenyi Istvánra, hanem ábrándok után járt, Kossuth Lajos után járt, liberális lett (Romsics azért halkan megjegyzi, hogy Széchenyi is az volt). Érdekesség például e munkával kapcsolatosan, hogy a szerző a „fő felelősök” sorában még Ady Endrét is megemlíti.

Ám, amint az lenni szokott, teljesen másképp látták a dolgokat a másik oldalon.

Böhm Vilmos egykori szociáldemokrata politikus – aki 1919 januárjában a rövid életű Berinkey-kormány hadügyminisztere volt, majd emigrálni kényszerült – az 1923-ban Münchenben megjelent, Két forradalom tüzében című visszaemlékezéseiben egyértelműen a háború előtti, „henye, tudatlan, konzervatív” magyar vezetőkben látta a hibát, akik nem adtak jogokat a nemzeti kisebbségeknek, ezzel pedig olyan ellenállási, irredenta törekvéseket idéztek elő, amelyek a birodalom széteséséhez vezettek. A nem túl kedveskedő jelzők, amiket a szerző használ tehát hasonlítanak a Tormay Cécile által használtakhoz,

a különbség csak az, hogy a másik oldal szereplőit illeti vele szerző.

Egy másik szocdem politikus, Ormos Ede is úgy látta Mi okozta Magyarország szétbomlását? című könyvében, hogy a tragédia előidézője a már régóta tartó népellenes, soviniszta politika volt, az, hogy a nemzetiségi lakosság igényeit évtizedekig nem elégítették ki, és amikor ők, a magyar baloldal 1918-ban hatalomra kerültek, akkor már jóformán semmit sem lehetett tenni. A felsorolt könyvek tehát – bár más-más okokat és felelősöket keresnek – technikailag tulajdonképpen egymás tükörképei: a jobboldali szerzők a baloldaliakban, a baloldaliak pedig a jobboldaliakban láttak minden hibát – miként ez ma is van.

Az első, indulatokkal teli értelmezések után aztán a két világháború között elkezdett elmozdulni a közgondolkodás a bűnbakkereséstől a reálisabb, komolyabb, elfogadhatóbb magyarázatok felé. Horváth Jenő A trianoni békeszerződés megalkotása és a revízió útja című 1939-es munkájában például azt vizsgálja, hogy a környező országok, illetve a nagyhatalmak politikai érdekei hogyan befolyásolták a történteket. Azt állapítja meg, hogy

az antanthatalmak valamilyen oknál fogva már jóval a háború vége előtt Magyarország felosztását célozták, és már ekkor különböző területi ígéretekkel próbálták a környező államokat a saját oldalukon hadba szólítani.

Romsics szerint bár a kötet rosszul szerkesztett, nehezen olvasható, mégis jól dokumentált, és az első olyan munka, amely valódi tudományos eszköztárral próbálja meg feldolgozni az eseményeket, nem pedig bűnbakkereső attitűddel.

Ám továbbra is jelennek még meg olyan könyvek is, amelyek a politikai ellenfélben, sőt a háttérhatalomban keresik a felelősöket. Itt jutunk vissza ismét a szabadkőművesekhez. Dr. Somogyi István – jogász, aki a ’20-as években képviselő is volt – például elsősorban bennük, a világszabadkőművességben látja a főbűnösöket. Fontos adalék: a Horthy-rendszer 1920-ban Magyarországon betiltja a szabadkőművességet, elkobozza az irataikat.

Somogyi ezek között az iratok között fedezi fel egy 1917-es párizsi szabadkőműves értekezlet jegyzőkönyvét.

Ezen a megbeszélésen az antanthatalmak szabadkőművesei gyűltek össze, és valóban arról tárgyaltak, hogy az ő szempontjukból az lenne jó, ha a háború után az Osztrák–magyar Monarchia – amely egy „katolikus, konzervatív, reakciós hatalom” – fölbomlana, és helyette döntően szlávok által lakott kisebb államok jönnének létre.

Az értekezlet említett jegyzőkönyve hiteles, a szabadkőművesek párizsi levéltárában is megvan egy példánya, a kérdés csak az, hogy mekkora befolyásuk volt a szabadkőműveseknek a tényleges döntéshozatalokban. Erről napestig lehetne vitázni. Az akkori francia miniszterelnök, Georges Clemenceau, akire haragudni szoktunk Trianon kapcsán, például nem volt szabadkőműves, viszont Stephen Pichon francia külügyminiszter szabadkőműves volt. Romsics a saját részéről úgy ítélte meg, hogy

a szabadkőműves befolyásolás valóban létezett, de nem volt döntő.

A már említett Jászi Oszkár is emigrációban írja meg a nézeteit: ő a soknemzetiségű birodalom föderációjában látta volna annak fennmaradásának az esélyét. A bűnbakkeresés helyett azt állapította meg, hogy a birodalom nemzetiségei öntudatra ébredtek, és úgy látták, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül önállósági törekvéseik nem nyernek kielégítést.

A másik okot a környező országok irredentizmusában fedezte fel.

Ezek a környező országok mintegy száz évvel korábban még nem léteztek, de ahogy az Oszmán Birodalom zsugorodott, és szorult ki Európából, a helyén létrejöttek azok a kis, döntően nemzetiségi államok – mint Szerbia, a Román Királyság, majd később Bulgária és Albánia – amelyek mind nemzeti célokat fogalmaztak meg, és természetesen támogatták a Monarchián belül támadt irredenta törekvéseket a nemzettársaik körében. A világháború tulajdonképpen csak katalizálja ezeket a már jóval korábban elindult folyamatokat, különösen annak fényében, hogy a birodalom tulajdonképpen semmilyen engedményeket nem tesz hosszú ideig a kisebbségeknek, ezzel pedig megpecsételi a saját sorsát.

Asztalos Miklós, aki egy erdélyi származású történész volt, szintén úgy látta, hogy

a nemzetiségi lakosság politikai törekvéseinek hosszabb távú, elkerülhetetlen következménye volt a birodalom széthullása.

A hibáztatástól tehát itt már eljutunk egy elkerülhetetlen folyamat higgadt leírásáig.

A Romsics által magyar szellemóriásnak nevezett Németh László író is hasonló következtetésre jut teljesen „intuitív módon”, amikor ezt írja:

Németh szerint mindez elkerülhetetlen volt, hiszen, ha a birodalom vezetői jogokat adnak a nemzetiségeknek, akkor ők maguk segítik elő azok függetlenedési törekvéseit, ha mégjobban elnyomja őket, akkor pedig az elégedetlenségüket fokozza – az eredmény tehát ugyanaz.

Szabó István történész is úgy látja, hogy

amikor a birodalom etnikai összetétele megváltozott, vagyis már a kevesebb mint felét tették ki a magyarok, csak idő kérdése volt, hogy a többi nemzetiség mikor vívja ki a szabadságát.

Aztán jönnek a kommunisták.

A Moszkvából hazatért kommunisták pedig újra hibáztatni kezdenek Trianon kapcsán. Ott van közöttük Andics Erzsébet, aki Nemzetiségi kérdés, nemzetiségi politika című munkájában kisüti, hogy még ’19-ben is mindent meg lehetett volna menteni, ha a „magyar urak” nem cimboráltak volna akár az ördöggel is, hogy a kommunistákat elűzzék.

Aztán a kommunizmus időszakában is kialakul egyfajta konszenzus a történészek körében. Több szerző megfogalmazza a későbbiekben (mint Hanák Péter, Ormos Mária) hogy a győztes nagyhatalmak politikája és a belső folyamatok közösen vezettek a történtekig. Ormos azt is döntőnek tartotta, hogy

a nagyhatalmak ki akartak alakítani egy bolsevista veszéllyel, német veszéllyel szembeni pufferzónát az új, kis, nemzetiségi államok létrehozásával.

Fejtő Ferenc Rekviem ​egy hajdanvolt birodalomért című ’88-as munkájában (amit különben Párizsban írt) már teljesen az antanthatalmak politikai érdekei mentén végbement mesterséges folyamatról beszél,

ő azt mondja, hogy a birodalom nem felbomlott, hanem szándékosan szétrombolták, ezt a szétrombolást pedig már 1914-ben tervezték.

A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben aztán a különböző szerzők nagyjából újrafogalmazzák mindazokat a szempontokat és elgondolásokat, amelyek már a Horthy-korszakban is léteztek. A témával kapcsolatos érdeklődés pedig továbbra is élénk, de indulatoktól semmiképpen nem mentes. Romsics Koltai Gábor 2004-es, Trianon című dokumentumfilmje kapcsán például megjegyzi, hogy vannak sokan, akiknek van véleménye a témában, holott annyira azért nem tájékozottak, visszafordulnak inkább a bűnbakkereséshez.

Salamon Konrád történész szerint viszont

a fő probléma éppen az volt, hogy a magyar jobboldal és a magyar baloldal olyan élesen szemben állt egymással, ami lehetetlenné tette bármilyen nemzeti konszenzus létrejöttét.

Jeszenszky Géza már egyenesen Mohácsig vezeti vissza a problémák gyökerét, szerinte ugyanis akkor szakadt szét Magyarország, ez pedig 150–200 évre lehetetlenné tett egy olyan nemzeti politikát, ami egységesíteni tudta volna az országot,

a török uralom alatti emberveszteség miatt ráadásul a nagybirtokosok és az egyház is elkezdett betelepíteni más nemzetiségeket a szomszédos országokból,

ezek a betelepített népek pedig később autonómiakövetelésekkel állnak elő, majd, amikor erre érdemi választ sem kapnak, 1918-ra eljutnak a szeparatizmusig.

Romsics a saját részéről – amint az az először 2000-ben megjelent témába vágó könyvében kifejti – úgy látja, hogy természetesen több tényező összetalálkozása idézte elő a birodalom széthullását vagy ha úgy tetszik, feldarabolását.

Az egyik a nemzetiségi elitek elégedetlensége.

Igen, az eliteké, hiszen egészen valószínű, hogy a román hegyi pásztorok nem nagyon törekedtek függetlenségre, sőt nemigen fogalmaztak meg semmilyen politikai célt. A román elit, az értelmiség azonban nagyon is, és ’18-ra kiderült, hogy tudtak vidéki parasztokat is mozgósítani a törekvéseik érdekében.

A másik a déli és a keleti határokon addigra létrejött új államok, Olaszország, Szerbia és Románia irredenta politikája,

hiszen ezek az országok kimondottan azért léptek be a háborúba az antant oldalán, hogy a testvérnépeikkel egyesüljenek, területeket kapjanak a monarchiából, amire már a háború vége előtt ígéreteket is kaptak.

Az okok közé tartoznak a történész szerint a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyai is, anélkül hogy akár Tiszát, akár Károlyit hibáztatná, hiszen be kell látnunk, hogy egy nagyon nehéz periódus volt. A frontokról az ezredek fölbomlott állapotban érkeztek vissza fosztogatások, lövöldözések voltak mindenfelé – rendet kellett teremteni. Ez viszonylag hamar meg is történik a Károlyi-kormány időszakában, viszont rögtön ezután megjelennek a nemzetiségi törekvések, benyomulnak a román és a szerb csapatok, és ezzel szemben a Károlyi-kormány már nem tud erőt mutatni. Jobban mondva túl későn próbálkoznak a fegyveres ellenállással, pedig némiképp előnyösebb tárgyalási pozícióban lettünk volna Párizsban, ha például a Partium vagy a Csallóköz magyar ellenőrzés alatt van.

Ehhez képest úgy mentünk el tárgyalni, hogy nemcsak Erdély és a Partium, de az egész Tiszántúl román megszállás alatt volt éppen.

A probléma tehát – mint a problémák általában – eléggé összetett, érdemes nemcsak részleteiben vizsgálni. Az már másik kérdés, hogy mikor leszünk képesek higgadtan szemlélni a történteket, hiszen higgadtság nélkül aligha leszünk képesek elszakadni a nemzetárulókkal, szabadkőművesekkel, háttérhatalmakkal tarkított összeesküvés-elméletektől, és valóban a maga komplexitásában látni a dolgokat.

Márpedig ha egy nép nem képes szembenézni a múltjával, nagyon kérdésessé válik a jövője.