Bogdán Lászlóról sok mindent el lehetne mondani, életműve kimeríthetetlen, és hátrahagyott, részletekben megjelent, befejezetlen munkái is minden bizonnyal kincsesbányának bizonyulnak jövendő filológusok számára. A szó legnemesebb értelmében íróember volt, nem műfajokban és műnemekben gondolkodott, írt verset, prózát, irodalmi és közéleti publicisztikát – Sepsiszentgyörgyön a Megyei Tükör, A Hét, a Háromszék munkatársaként újságíró-szerkesztőként is jelentőset alkotott. Életének és munkásságának szikár tényei, adatai elérhetők bárki számára; de most nem is ez a fontos.
Bogdán László termékeny író volt, folyamatosan és sokat írt (ez utóbbi néha jóindulatú kollegiális élcelődések tárgyává is vált), írt, mert nem tehetett mást: számára az írás életforma volt, és ez ma már kevesekről mondható el – úgy írt, mintha lélegezne, és nagyjából azt is jelentette számára. Minden érdekelte, a kultúra maga, ilyen szenvedélyes, már-már megszállott elmerülést az erdélyi, az európai, az univerzális kultúrtörténetben, a szerteágazó műveltségélmény által meghatározott, meghökkentően asszociatív gondolkodásmódot talán Lászlóffy Aladárnál láthattunk-hallhattunk legutóbb. A forró Tahititől a havas Szibériáig, az okkult-mágikus tradícióktól a bolsevizmus rémuralmáig tartottak virtuális utazásai, Borges, Ezra Pound, Lovecraft, Poe, az angol romantika, az orosz spiritualitás, a transzilván vámpírhagyomány, mindez ott volt a szellemi horizontján, és mindebben otthonosan mozgott, alteregóival – Vaszilij Bogdanov! –, halhatatlan hőseivel és démonaival együtt. Ki talál ki ezután olyan neveket a figuráinak, mint, mondjuk, Ödön von Boticselli?
Ha az erdélyiség szellemi tartalmához valamilyen módon hozzátartozik az egyetemesség, akkor ő nagyon erdélyi volt.
Bogdán László ma (hétfő) délután itthagyott bennünket. Alig múlt hetvenkét éves.
Nyugodjék békében.