Egy könyvünnep kellős közepén – mint amilyen a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – hogy is ne örülne az ember. Például annak, hogy a betűnek becsülete van. Hogy is ne gondolná azt, hogy a Gutenberg-galaxist hosszú évek óta siratók afféle álkasszandrák. Hát nézzünk csak körül: ugye, hogy nem halott a könyv az erdélyi végeken?

Pedig a veszély fennáll. Mármint a halálé. Az ugyanis szép – vagy Bréda Ferenc író, költő szavajárását megfogadva, aki szerint a pátosz használata nem ciki, ha tudjuk, mikor és mire jó –, szóval szép, sőt, hősies dolog, hogy a jelenlegi, irtó nehéz körülmények között (ijedt ménesként megugró papírárak, hogy mást ne mondjak, de a sor sokkal hosszabb) a kiadók továbbra is könyveket adnak ki. A nyomdák nyomtatnak, a szerkesztők szerkesztenek, a tördelők tördelnek, a korrektorok korrigálnak… az írók meg írnak.

A baj az olvasással van, a hírek szerint. Hogyaszongya: nemigen akaródzunk olvasni. Hogy miért, annak okai számosak, szintén a hírek szerint. Szeretném felhívni a figyelmet e könyvünnepen is, hogy… kezdeném picit távolabbról. Vagyunk ezeken az erdélyi végeken, vagy közepeken, ahogy tetszik, nézőpont kérdése, vagy egymillióan. Egy ország kitelne belőlünk: Luxemburgban, Montenegróban, Máltán, Izlandon (hogy csak Európára szorítkozzak) kevesebben élnek. Csak hát úgy hozta a sors, hogy jogilag, politikailag nem vagyunk ország.

És akkor azt mondom: aki nem olvas, határokat kerít. Maga köré. Aki viszont olvas, az terjeszti a határokat. Mégpedig kifelé. Talán az egyetlen olyan hódító tevékenységről beszélek, amely önmagában nem bánt senkit. Inkább megismer. Megismeri a helyet, ahol él, az embereket, akik ott élnek. Aztán megismeri azt a másik közösséget, amellyel megosztja a jogi, politikai értelemben vett határok közé szorított tájat. Aztán megismeri a határon túlt, ahol történetesen vagy inkább történelmesen ugyanazt a nyelvet beszélik. A magyarra gondolok. Végül pedig megismeri a további határokon túlokat, no meg – jó esetben – a határtalant. Kis logikai bukfenccel tehát azt mondhatom, hogy az olvasás a mi világhódító nem-fegyverünk.

És akkor nézzünk szét: a könyvek, ezek a nem-fegyverek, itt vannak. A kezünk ügyében. És nem csak könyvünnepeken, mint amilyen a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelyek pár napig tartanak. A mindennapok valóságában nem három nap egy esztendő, hanem szökőéves kivételekkel 365. Tegyük őket is apró könyvünnepekké. Hódítsuk meg magunkat, a szomszédságot, az országot, a világot. Nagy Sándor, civilben makedón polgár is ezt tenné, hasonló esetben. Az Íliásszal a párnája alatt.

Még a múlt év végén történt, hogy járás-kelés közben elhaladtam az egyik óvári (Kolozsvár óvárosáról van szó) zsebkendő-galéria mellett. Az ilyen galériák, mint a nevük is mutatja, kis helyet foglalnak el, továbbá általában (szinte mindig) kortárs művészeti (tágabb értelemben kulturális) produktumoknak adnak otthont. Hatáselméleti metaforával élve olyanok, mint a fároszok: egyetlen pontból (bentről) messzire világítanak és szabdalják a környező sötétet (kint).

Ami ezúttal feltűnt: a sarokban egy fekete alak hevert. Elmosolyodtam az első abszurd gondolatvillanás kapcsán: talán a téli szünetelni induló galériások bent felejtettek egy látogatót. Közelebb léptem, és mindenre fény derült: a tárlat címe Plague Fatigue, vagyis Járványfáradtság. A fekete figura egy jelkép, okkal hever a sarokban petyhüdten, rendben.

Aztán viszont, már tovább járva-kelve, eltöprengtem egy másik lehetséges értelmezésen: a figura valóban egy bezárt entitás. Nevezzük például Magaskultúrának (pont így néz ki és pont ennyire erőteljes, értsd releváns a jelen pillanatban). A galériát pedig nevezzük például Templomnak (rítus zajlik benne és csak a kiválasztott felekezet hívei járnak oda, mert ők értik a beavatottak kódjait). Amelyben a Magaskultúrát imádják. És az jutott eszembe – ha már a 2023-as év olyan nehéz lesz, amilyennek ígérkezik, többek közt ami a (magas)kultúra továbbfáradási, erőtlenedési kockázatait illeti –, hogy talán érdemes (érdekes) lenne szakítani a jól bevált, kényelmes reflexműködéssel és például kihajtani a Magaskultúrát a Templomból. Isten ments, hogy Jézus punkperformanszára tegyek bármiféle utalást: szó sincs arról, hogy valamilyen külső (a fenti metaforából kiindulva, a sötétségből érkező) aktor (démon?) űzni kezdje a Magaskultúrát, asztalokat, székeket, (értsd, adott esetben valóban értékes műtárgyakat) borogasson fel, alkotókat hajkurásszon ostorral, aminthogy arról sincs feltétlenül szó, hogy a Templomot valamiféle saját-igaznak hitt, vélt imádság házává kellene tenni (hiszen eleve az). És arra se gondolok, hogy a Magaskultúra papjai, papnői rablók barlangjává tették a Templomot, bár az tény, hogy a kiválasztottak, a „becsatornázott” magaskulturális csúcselit asztalkáira valahogy mindig jó nagy összegek terültek, értelemszerűen nem mindig ok és érdem nélkül, de jaj, hány történet forog informálisan az ellenkezőjéről.

Amire gondolok: talán érdemes (érdekes) lenne a templomi fároszt leszerelni és kivinni a szabadba, a szélesebb szellemi, eszmei, kapcsolati, közösségi terekbe, ahol esetleg többen találkoznának vele (nem csak a beavatott hívők), sőt, talán az is kiderülne, hogy nincs is olyan sötét odakint, mint ahogy a világítótoronyból látszik, sőt, horribile dictu, még az is kiderül(het)ne, hogy a Magaskultúra nem feltétlenül sötétet szabdaló fénykard, de nem is olyan fáradt, erőtlen, petyhüdt, hatástalan, mint amilyennek látszik. Hogy kik kéne ezt megtegyék? Mondom, nem valami kívülről érkező sötét nagyúr, hanem épp, hogy a Magaskultúra felkent papjai, papnői. Vannak erre próbálkozások: a kedvencem a Kerekes Emőke–Balla Zoltán páros tevékenysége, adja a Jóisten, el ne süllyedjenek a nehéznek ígérkező 2023-as évben.

Mondom, jó lenne. Viszont kétlem, hogy a magukat kiválasztottnak tekintő papok, papnők hagyni fogják a Magaskultúrát kivitetni a Templomból. És ez némiképp érthető is: a nehéz (figyelem, nem katasztrofális, csak nehéz) időkben az ember (hiába forog magaskulturális fárosz a fejében) reflexszerűen pont azt akarja megőrizni, ami épp van. Mondok egy nem-magaskulturális példát. A téli szünet általában a síszezon ideje, annak legalábbis, aki szereti és műveli e sportot. Igen ám, csak az idei tél enyhén szólva atipikus (legalábbis eddig, legalábbis mifelénk). Tehát (elvileg) a (rugalmasan) gondolkodó ember figyelembe veszi a jelen helyzetet, amikor döntést hoz afelől, kiruccan-e a hegyekbe sízni, vagy sem. Nos, nem ez történik. Hanem az ellenkezője. És akkor (adott esetben) nagy a csodálkozás, hogy a remeknek ígérkező téli nyaralás kudarcba fullad, ami az adrenalinbombás lesiklásokat illeti.

A tél, amikor nincs tél, nehéz helyzet a megszokott, kényelmes állapotába reflexszerűen belesüppedő ember számára. Mert nem gondolkodik el, nem viszonyul rugalmasan a helyzethez. Ugyanígy, a kulturálisan nehéznek ígérkező 2023-as évről sem hiszem, hogy gondolkodásra, rugalmasságra fogja sarkallni a Magaskultúra papjait, papnőit. Ellenkezőleg: ha lehet, még jobban be fogják magukat sáncolni a fároszbástyába. Nincs az a Jézus, aki kihajthatná őket onnan. Akkor sem, ha a terülj, terülj asztalkák felborulnak.

Péntek este elöntötte a világsajtót a hír: meghalt Pelé. Elolvastam a cikkeket, szép lassan rögzült, hogy ő volt a foci maga, hogy háromszoros világbajnok, hogy Puskással, Maradonával játszik már a mennyország válogatottjában. Még a polgári nevét is majdnem megjegyeztem.

És közben visszacsúsztam az emlékezet (a saját erdélyi magyar emlékezetem) bugyraiba. Amikor focizni kezdtem a kolozsvári grundokon (eleinte kapusként, mert testméreteim, kétballábam erre predesztinált, aztán később egész elfogadható licista mezőnyjátékosként, mert időközben lefogytam), Pelé már lesétált a füves pályákról. Akkoriban Maradona volt a szupersztár. Meg aztán Fazekas, meg Törőcsik, meg Nyilasi, nekünk legalábbis, itt, az erdélyi végeken.

No de hogy kerül Pelé futballcipője a transzilván asztalra? Hát úgy, hogy 1981-ben mozikba került John Huston Menekülés a győzelembe című filmje, egy második világháborús történet: hadifogolytábor, fogoly focisták, a német propagandagép kitalálja, legyen egy meccs, foglyok a németek ellen, az alkalmat a foglyok szökésre akarják felhasználni, ám a meccs félidejében, amikor megszökhetnének, mégis úgy döntenek, visszamennek a pályára és játszanak harcolnak, aztán hepiend lesz.

Mi pedig (és nem csak azért, mert a nyolcvanas évek elejének Romániájában durván fogyni kezdett a levegő) úgy jártunk moziba, mint hívők a templomba. És bár a fociról akkor épp nem volt túl nagy véleményem (duci kapusként), elmentem, megnéztem ezt a filmet is. Amelyben a korszak színészlegendái (Sir Michael Caine, Sylvester Stallone, ,Max von Sydow stb.) és focióriásai (Ardiles, Bobby Moore, Kazimierz Deyna stb.) mellett Pelé is játszott. És jött a (számomra) meglepetés: végigizgultam, -nevettem a filmet.

Amikor hazaértem, a házban épp a szokásos heti szeánsz zajlott: apám és barátai beszélgettek, vágták a kenyeret, majszolták az almát és itták a pálinkát, persze. Beléptem, köszöntem, valaki megkérdezte, mi újság, mire mondtam a mozit meg a filmet. Erre másvalaki megjegyezte: tudod-e, hogy azt a filmet Magyarországon forgatták? Nem tudtam.

Attól kezdve minden nap elmentem a moziba és megnéztem a Menekülést. Lázasan kerestem benne Magyarországot. A helyet, ahova kétévente mehettünk, mert kétévente adták szüleim kezébe az útlevelet, hosszas kérelmi procedúra után. Nyilván nem találtam meg. Nem ismertem fel például az MTK (ma Hidegkuti Nándor) stadiont, ahol a mindent eldöntő „párizsi” mérkőzés zajlott. De nem keseredtem neki: úgy néztem a filmet, gyermekszívvel, bátran, mintha „magyar” lenne. Stallone, Caine, Pelé „magyar” filmben játszottak. (Később megtudtam, volt idevágó témájú igazi magyar film is, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című dolgozata, amely Hustont is inspirálta.) Tehát, gyermekszívvel, bátran azt is képzeltem, hogy Stallone, Caine, Pelé kicsit magyarok is. Ha egyszer Magyarországon, „magyar” filmben játszanak. Így képzeltem akkor, gyermekszívvel, bátran, itt, az erdélyi végeken.

Ahogy újra meg újra megnéztem a filmet, értelemszerűen belém égtek bizonyos jelenetek: amikor Stallone rosszul beszél franciául, amikor Caine (a foglyok edzője) a tábla előtt áll és magyarázza a játékstratégiát, mire Pelé odamegy, elveszi tőle a krétát és egy görbe vonallal „leírja”, hogy okoskodás helyett hogyan gólt kell rúgni, amikor szintén Pelé beszól Stallonénak, hogy semmihez se ért, de kapusnak jó lehet, ha gyakorolja, amikor felállnak a csapatok egymással szemben a magyar francia stadionban és hosszan sorolhatnám még… de volt egy jelenet, ami különösen mély nyomot hagyott bennem. Ugyanazért, ami okán „magyar” filmnek tekintettem a Menekülést.

Adott ponton a foglyok (nyilván nem csak sportpolitikai okokból) nyomást gyakorolnak a nácikra, hogy a csapatnak szüksége van a kelet-európai (hadifogoly) labdarúgókra is. Akiket más táborokban tartottak fogva. A nácik belemennek a dologba (tudják ők, miért) és a keletiek megérkeznek: csonttá soványodott roncsok. A lábukon is alig állnak, nem hogy a labdába rúghattak volna a pályán. Ez a jelenet megdöbbentett. És nem csak a háború mögöttes valóságának borzalmai okán. Úgy éreztem, én is olyan vagyok (ugye, a duci kis kapus), mint azok a járkáló keleti csontvázak: adódott egy alkalom, hogy kiléphessenek börtönükből. Nagyjából úgy, ahogy kétévente megadatott (ha…) az alkalom, hogy Magyarországra utazzunk. Egy másik fogolytáborba, persze. De ahol picit focistának érezhettük magunkat. A pályán. Például anyanyelvünkön beszélhettünk a boltban.

Nem tehetek róla, nekem mindig ez jut eszembe Peléről. Akinek a Jóisten ad mostantól sárga lapot, ha kell. És aki talán sose tudta, hogy járt Erdélyben, igaz, olyan görbe útvonalon, amilyent a táblára rajzolt a filmben. És hagyott is valamit a helyszínen.

Elöljáróban annyit, hogy ez egy mese. És tudjuk: a mesék többnyire nem válnak valóra. De néha igen.

Az angyal lenézett a földre. Egy betonszürke esőfelhőn üldögélt és csak azért nem ázott, mert az eső jó szokása szerint a felhőből lefelé csurgott, nem fordítva. A szenteste előtti hangulat azonban így is kellőképpen borús volt. Érezte ezt az angyal jól, hiszen többek közt ez volt a dolga: érzékelni, mi zajlik az emberek lelkében, odalent a földön.

Olyan eső-meg-szélcsupálta faágszerűen ingatta a fejét az angyal. (Ne nyissunk vitát arról, van-e egy angyalnak egyáltalán feje, mert láthatatlan, emberi szem számára legalábbis és akkor honnan is tudhatnánk, hogy néz ki valójában. Ebben a mesében, ennek az angyalnak van feje. És épp esősen ingatja. Pont.) Ezen a szent estén le kell mennie. Mert, ugye, jön az angyal. A bökkenő viszont az volt, hogy annyi keserűség, harag, reménytelenség áradt felé a Földről (nyilván azokról a földdarabokról, ahol az emberek barátkozni szoktak az angyallal, karácsony környékén bár), hogy ahhoz képest a Földre zuhogó eső akár békebeli hóhullásnak tűnhetett. Az emberiségnek kijutott, ingatta fejét az angyal. Két évig kuksoltak az emberek a házaikban (már akinek volt) és rettegtek a járványtól. Aztán alig lélegeztek fel egy kicsit (maszk nélkül), jött cseberből-vederként a háború. És a háborúval minden, amit az apokalipszis négy lovasa csak hozhatott: halál, ínség, otthontalanság, menekülés. Persze más helyeken nem ez jött. De azoknak az embereknek is kijutott: nyakukban a bizonytalanság, a sötét jövő, a dráguló kenyér és a többi lélekszorongató dolog.

Az angyal megvakarta konkrétan létező fejét. Feladom, suttogta maga elé. Mert egy átlagos évben (amikor csak a szokásos jó meg rossz történt az emberek életében) az angyal könnyedén eljött. Mindenhova. Ilyen ő. Egy szemvillanás alatt eljut minden házba, minden lélekbe, ahol nyitva az ajtó. Minden segítség nélkül. De most…

És ahogy ott ült, borongott (már-már betonszürkébbre sápadt, mint alatta a felhő) egyszer csak koppant a fején (na ugye, hogy van feje?!) valami. Nézte az angyal, mi ez. Nem látott semmit. Aztán megint: kopp! Most már felugrott az angyal, hát hahó, ki vicceskedik itt, ahol a madár se… És akkor hirtelen rádöbbent. Megrázta magát, csak úgy pattogott róla a bú, mint régi falról a vakolat. És az újabb koppanót már látta. Isten Igéje volt. Fájt is rendesen az angyal feje, mert Isten Igéjének általában súlya van.

És az angyal már tudta, mi a teendő. Előkapta trombitáját és belefújt, amúgy istenesen. Nosza, megelevenedett a felhők fölötti térség, seregleni kezdtek az angyalok. Perc se telt, máris ott sorakozott előtte az angyalok serege. Fenséges látvány volt: angyalok pöttyözték Isten szabad egét a láthatárig és vissza.

Az angyal kihúzta magát és felkiáltott: Emberek… azaz, angyalok! (Nézzük el neki a nyelvbotlást, a helyzetből fakadóan eléggé ideges volt. Persze, adódtak még az emberiség és az angyaliság történetében nehéz pillanatok, nem is egyszer, de azokban a pillanatokban nem az ő kezében volt a döntés marsallbotja, az angyali demokrácia jegyében.) Ezen a szentestén seregestül megyünk! És…

De nem folytathatta, mert lehuppant mellé egy kicsit felhősáros, kicsit kopott suhancangyal és a fülébe súgta: Biztos elegen leszünk? Az angyal szétnézett. Elsőre azt válaszolta volna, hogy persze, hát többen vagyunk, mint égen a csillag. Ám aztán picit elbizonytalanodott. Mi van, ha mégse? Ismét megvakarta a fejét. Ránézett a suhancangyalra, szemében ott égett a kérdés. A suhancangyal előhúzott egy trombitát a leple alól. Hogy szavaim össze ne keverjem: az a trombita, amit az angyal korábban megfújt, csillogó aranyszínű volt. Ez a másik meg porosfekete. Az angyalok serege elborzadva nézte.

Biztos vagy benne, kérdezte az angyal a suhancot. Az bólintott. Ezen a szentestén rájuk is szükség lesz. Az angyal ekkor vette a porosfekete trombitát és belefújt. Morajlott egyet a világ és egy másik, fekete sereg pattant elő az űrből. Élén ott lebegett… Lucifer, ki más.

Az angyal odalebbent a másik vezéréhez. Valahogy megacélosodott benne a hit, az erő. Barátom, szólt a fekete hadúrhoz, angyal vagy, ha megbuktál, akkor is. Kössünk hát békét, vagy ha ezt sokallnád, bár fegyverszünetet. Ezen a szentestén mindannyiunk angyalságára szükség van. Hogy eljöhessen az angyal a világba. Mit szólsz? A bukott főangyal a kinyújtott jobb kézre nézett. A fekete pedig olvadni kezdett róla, mint a hó. Aztán összesimult a két tenyér.

Az angyal mosolygott. És elkezdtek készülődni a szentestére.

Iszonyatos erővel fröccsent szét a mioritikus epe a csütörtöki brüsszeli döntés után, miszerint Románia ezúttal is kimarad a schengeni övezetből (Bulgária szintén, Horvátország viszont örülhet). A dühlé java természetesen a vétózó Ausztriára ömlött, de jutott a hintáz(tat)ó Hollandiának, sőt, még a szintén kieső Bulgáriának is (mert ők azt a javaslatot nem szavazták meg, hogy tárgyalják külön Románia ügyét).

Teljes mértékben megértem a frusztrációt. Fontos lett volna bejutni Schengenbe, elsősorban gazdasági okok miatt. Azt a szinte eszelős dühöt azonban sehogy sem tudom megérteni, amellyel a román politikai elit (amely, ugye, némi felelősséggel bír az ügy sikere, illetve kudarca terén) nekiugrott a „feketeseggű” Ausztriának. Voltak a jólfésült européerek, akik uralkodtak magukon és csak olyan jelzőket használtak az osztrák döntéssel kapcsolatban, mint például: igazságtalan, indokolatlan, méltánytalan (az európai kohézióra és egységre) veszélyes. Aztán voltak az őszinték, akik tövig nyomták a pedált. Elhangzott ott minden: putyinista, gyalázatos, populista, áruló, náci, imperialista, gyarmatosító, fasiszta (mármint Ausztria). És elhangzott az is, hogy hej, románok, ne menjetek sízni Ausztriába, hej románok, forró bojkottot az osztrák cégek kopasz nyakába, bezárni az osztrák bankoknál nyitott számlákat, ne igyatok Red Bullt, se Pfannert, ne tankoljatok az OMV-kutaknál! Tényleg, egyelőre csak azt nem láttam, hogy hej, románok, ne nézzétek A muzsika hangját!

Külön említést érdemel azon (elsősorban civil) háborgók csoportja, akik a döntés kapcsán a honi tájakon híres-hírhedtté vált osztrák fakitermelő vállalat, a Schweighofer Holzindustrie „halálát” kívánják. Én őket is megértem: fát lopni nem helyes! Viszont halkan kérdezem (készpénznek véve a lopást): ha a hazai rendszer olyan jól felkészült lett volna, vajon lehetett volna annyi fát lopni?

Ezt a halk kérdést feltehetném a határvédelem meg a korrupcióellenes harc ügyében is. Én elhiszem, hogy Románia valóban nagy lépéseket tett, technikailag felkészült, hiba nincs, jöhet ellenőrizni akár maga Mark Rutte holland és Karl Nehammer osztrák főmufti is, na de az vajon miért van, hogy Magyarországon és Ausztriában annyi illegális bevándorlót kapnak el ma is? Ide kívánkozik a szintén a döntés kapcsán megjelenő Facebook-poén: a nyugati határon dolgozó vámosok nagyon szépen köszönik Ausztriának, hogy megtarthatták munkahelyeiket! (Á, nem azért, mert csúszópénz, spága, jatt lenne ott a divat, dehogy!)

Annyi szájon kiejtett, hálóra feltöltött gyalázkodás hangzott el az elmúlt 24 órában, hogy az bőven felér nem egy, de három „hadüzenettel”! Ahelyett például, hogy a felelős illetékesek, elemzők, szakértők, megmondóemberek stb. picit hátradőlnének és elgondolkodnának a dolgon. Az ilyen jellegű szavazások esetében mindig a tagállami érdek a döntő tényező. És hiába csinál úgy Románia, mint valami Bólogató Ioan János, aki minden szavazáson szépen beül a padba és felemeli a kezét, amikor kell, remélve, hogy ha ő kerül sorra, a többiek is ugyanúgy tesznek majd. Hiába megy el minden partnerhez, hiába beszélget és ígérgeti, hogy haddel, megoldjuk. Persze, működik a dolog, amíg az érdekek egybeesnek. Százegynéhány évvel ezelőtt például remekül működött, hiszen az akkori (nagy)hatalmak át akarták rajzolni az elbukott Monarchia térképét. Most viszont teljesen sokkos állapotba került a mindig és mindenütt jó kisfiúként a nagy közös európai kórust zengő Románia. (Némileg érthető ez a trikolór kézcsókolósdi is, hiszen kapásból-példaként, Romániát még egy összevont szemöldökkel se illeti a brüsszeli központ, amiért nem létezik az azonos neműekre is vonatkozó bejegyzett élettársi kapcsolat, ellentétben a másik „feketeseggűvel”, Magyarországgal, ahol pedig 2009 óta megvan a jogszabály.)

Mit lehetett volna tenni? Nos, az européer kóruspróbák helyett például jobban oda lehetett volna figyelni a nemzeti érdekre. Hiszen biztos, hogy Ausztriának is fájhatott volna egy vétó valamilyen hasonló esetben, amikor történetesen neki volt szüksége arra a szavazatra. Na, akkor és ott lehetett volna határozottabban lobbizni, keményebb háttéregyezséget kötni. A jelek szerint nem sikerült. De nem baj, a tanulságok most is levonhatók. Ügyesebben kell politikát játszani a nagy közös pályán. Mondjuk, fröcsögés helyett. Mert nagyon úgy tűnik, Ausztria magasról tesz a „hadüzenetre”.

Van, ugye, ez a hatalmas és nemzeti és mélyre és igen messzire ható mesterterv: a Képzett Románia. Van neki szép fehéres-kékes honlapja is, bárki megtekintheti. A mesterterv bemutatása azzal a mondattal kezdődik, hogy ki volt a kezdeményezője. (Értem én, fontos dolog ez, hiszen bármit ki lehet találni, de emberek is kellenek hozzá, ám azért talán mégsem ez a legfontosabb információ egy bemutató szövegben.) Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök, hát ki más? Méghozzá 2014-ben kezdeményezte, vagyis rögtön azután, hogy első mandátumába beiktatták.

Oké, de mi a célja a mestertervnek? Hát az, hogy az egész román társadalmat, cakkompakk, „az értékek alapjára helyezze”, továbbá „a teljesítményen, munkán, tehetségen, becsületen és feddhetetlenségen alapuló sikerkultúra kifejlesztése”. Jól hangzik, nem? De.

Most a kétezerhuszonkettedik év vége fele járunk. Ionopot úr mestertervének kezdeményezése óta eltelt nyolc év. Ó, de ne gondolja senki, hogy tétlenül teltek ezek az esztendők. Hiszen 10 000 szakértő dolgozott a mesterterven, legalábbis a terv körül rajzó minisztériumi és tanácsadói kommandók szerint. Igaz, hogy egyes egyetemi professzorok nem tudnak arról, hogy az egyetemi szakértőket megkérdezték volna, mitől lehetne Románia képzett. De ez nem számít, fő a 10 000: ennyi katonával nem egy, de 30 spártai hadsereget is le lehet győzni, legalábbis a hivatali kommunikáció szintjén.

Oké, de mi kell a mestertervhez, a rendkívül szakértő szakértők hadán és a jó kommunikáción kívül? Biza, pénz. Ezt szolgálta a 2011/1-es törvény, amelynek 8. cikkelyében ez áll: „A nemzeti oktatás finanszírozására a bruttó hazai termék legalább 6%-át biztosítják az állami, illetve az önkormányzati költségvetésből.” Ó, ez fantasztikus. Na de meglett? A fenét lett meg. Tessék, itt egy ékesen szóló ábra (1995-től 2021-ig):

De hát ez törvényellenes, mondhatja akárki. Az lett volna, de az épp kormányzó kormányok (és az egymást átlag évente váltó közoktatási miniszterek) minden évben hoztak egy jó kis sürgősségi rendeletet, megszavaztak egy jó kis módosítást, hogy a mundéron ne essen folt, de ugyanakkor nehogy már oda kelljen adni a törvény előírta összeget. 2014-től már a Képzett Romániára, ugye. Hogyne, fontos dolog a közoktatás, a munka, a becsület meg ezek az izék, de hogy pénzt áldozzunk rá, nehogy mán!

Mi több, Románia jelenlegi miniszterelnöke nemrég bejelentette: jól van, ezt az egész pénzes dolgot értelmezzük át, mégpedig úgy, hogy a kormány megígéri, hogy 2027-ig fokozatosan tolja a pénzt a képzett Romániába, amíg eléri az álomszázalékot. Ez azért őszintébb beszéd, nem?

Na de addig is, vajon mennyi pénz jut a költségvetésből a közoktatásra 2023-ban? (Ugye, a 2022-es szám 2.2% volt.) Friss az adat, még ropog: 2,1%! És akkor tessék még egy pillantást vetni a fenti ábrára. Ugye, hogy a legkisebb szám, mióta változott egyet a rendszer a mioritikus hazában? Ja, hogy most háború van, meg gazdasági válság, meg pandémia is volt… Oké, de 2020 előtt nem volt, csak dübörgő gazdaság, magasan szálló Románia és a Mesterterv.

Ez az a pont, ahol azt lehet mondani: köszönjük, nincs több kérdésünk. A Képzett Románia nevű mestertervnél egy döglött csirke jobban teljesít. (És valószínűleg becsületesebb meg feddhetetlenebb is.) Na de arra legalább jó, hogy a 10 000 szakértő egy ideig jól éljen belőle.

Van pár – ha tetszik – gyulladásos dátum Románia naptári évében, amikor kifakadnak az egységes és oszthatatlan nemzeti pattanások. Az egyik ilyen dátum december elseje, a (nem egészen egységes) nemzetállam Románia – ha szabad így fogalmaznom – nem egészen bölcsen megválasztott nemzeti ünnepe.

Nagyon szép dolog, hogy a közösségi hálókon boldog ünnepet kívánunk egymásnak (pontosabban mi, magyarok az ismerősi körben levő román polgártársaknak), ahogy az is szép, hogy román Facebook-ismerőseink hasonló jókat kívánnak nekünk március 15. környékén.

Viszont ha picit kinézünk a lufinkból, rájövünk, hogy a kortárs hazai valóság nem éppen annyira rózsaszín. Idei magas politikai polcos példaként a román művelődési (!!!) miniszter, Lucian Romașcanu úr idevágó Facebook-bejegyzését említhetném, amelyet Csoma Botond RMDSZ-képviselő parlamenti felszólalása nyomán írt. Van benne egy ilyen mondat:

„Erdély történelmileg a románoké, ahol, valóban, magyarok, szászok és zsidók is éltek és élnek.”

Nos, valóban: ha az elmúlt százegynéhány évet nézzük, Erdély a románoké, mindenféle jog szerint. Nem vitatható. Ha azonban valaki művelődési miniszter, vagyis a kultúráért felelős kormánytisztviselő, nehezen választhatott volna ostobább megfogalmazást, mint a fenti. Ugyanis a mondat első részének abszolút és kizárólagos tulajdonviszonyt kifejező tartalma fényében a mondat végén szereplő létige (éltek, élnek) arra is utalhat, hogy a többiek (magyarok, szászok, zsidók… a többieket kifelejtette a miniszter úr) csak léteznek, funkcionálnak, esetleg vegetálnak. Értsd, nem tesznek hozzá semmit a román(iai) kultúrához. Vagy ha mégis, akkor amolyan napszámosokként: amit létrehoznak, az befolyik a nagy román tulajdonba. Ami bődületes nagy marhaság, nem kellenek hozzá tudományos munkák százai, európai (uniós) mantrák ezrei. Nem kell hozzá semmi, csak egy kis józan gondolkodás. Nos, érzésem szerint ez az, amit a miniszter úr (és a gyulladásos dátum körül sokan) elvesztenek. Kifakad belőlük a genny, mint egy pattanásból.

Álljon itt egy példa a (nem feltétlenül pártpolitikai) valóságból is. A Bákó megyei Pârjol (Perzsoj) községben november 28-án került sor a nemzeti ünnepi ünnepre (akkor még jártak a gyermekek iskolába). Az igazgatónő ügyesen tette is a dolgát, megszervezte a községi iskola fennhatósága alá tartozó egységek diákjainak meghívását… amikor hopp, kifakadt a pattanás. Ugyanis egy belső beszélgetés során megkérdezték tőle, mi legyen a pusztinai (csángómagyar) gyerekekkel. Azokat nem kell elhozni, írta az igazgatónő. Miért? Mert azok magyarok. Március 14-én (!) ünnepelnek. Az anyjuk keresztjit! (A kereszt helyére sokkal rondább szavakat is el lehet képzelni.)

Jó, a beszélgetés nyilvánosságra került, a megyei tanfelügyelőség kirúgta a virágnyelven káromkodó igazgatónőt. Minden rendben van. Valóban?

Nem állítom, hogy nekünk, magyaroknak e tekintetben nincs mit sepregetnünk a saját portánk előtt. Azt állítom, hogy az érzékeny témákról beszélni kell, amennyire nyíltan csak lehet. Például így. Ha ez nem történik meg, újra meg újra visszazuhanunk abba az infantilis állapotba, amelyet a fenti két példa tükröz. Persze, ehhez a párbeszédhez el kellene fogadni pár alapvető dolgot. Például azt, hogy Románia nem monolitikus identitású nemzetállam. No meg azt, hogy Erdély nem csak a románoké. Mindazoké, akik ott élnek.

Tehát, a bunkón viselkedő perzsoji igazgatónőt kirúgták. Kíváncsi vagyok, hogy a bunkón viselkedő művelődési minisztert menesztik-e.

Vasárnap este egy magyar–görög barátságos meccsen Orbán Viktor magyar miniszterelnök a nyakába akasztott egy szurkolói sálat. Nem nagy ügy, szokás ez. Csakhogy ezen a bizonyos sálon Nagy-Magyarország térképe is rajta volt.

És attól a perctől kezdve – nem kellett hozzá Nostradamusnak lenni – megjósolható volt a mioritikus (és nem csak) reakciócunami. Többnyire a szintén borítékolható és rendkívül unalmas forgatókönyv szerint zajlott az ügy: revizionizmus, abcúg, oroszbábság, provokáció, elhatárolódás, a egész pavlovi reflex-széria.

Igaz, volt egy – túlérzékeny korunkban hófehér hollónak számító – normális reakció is, mégpedig Zoran Milanovic horvát államelnök (tehát a magyar „revizionista sátánizmusban” szintén érintett fél hivatalos képviselője) szerint országának nem kellene reagálnia a sálra, a maga részéről pedig csak nevetni tud az ügyön, ugyanis Horvátország szomszédai közül még mindig Magyarország a legjobb.

Nagyon örvendtem Milanovic úr kijelentése olvastán (abcúg, mondják erre a túlérzékenyek rögtön, persze, nyilván), hiszen valamiféle pragmatikus hozzáállást vélek felfedezni a mondatokban. Például ezt: mindegy, mi van azon a sálon, a közös káeurópai sors nem ilyen piktogram-szinten dől el.

De van egy (talán kevésbé pragmatikus) másik értelmezési lehetőség is. Az a bizonyos Nagy-Magyarország térkép (de mondhatnék akár Nagy-Romániát is, van rá példa elég) egyszerű jelkép: annak a nemzethatárokon átívelő összetartozásnak a jelképe, amelyet – hiába csikorgatják fogaikat a határtalanság-fétis imádói – a múltban elvettek az érintettektől, de ma is él bennük. Ráadásul jó esetben nem is vérző sebként (bár 2004. december ötödikén kaptunk erre vonatkozóan, mi, határon túlra szorult magyarok, egy ugyanolyan szimbolikus, de annál csattanósabb taslit). Hanem cselekvő együttműködésként, nyilván anélkül, hogy az éjszaka leple alatt tologatnák az államhatárokat.

Nem értem, miért kell az ilyen sálakra rögtön fekete epét öklendezni. Hiszen – a példa okáért – a román nép sorsát igazgató parlament egyik pártjának éppen Nagy-Románia egyik (stilizált) variánsa a jelképe. És a magam részéről ezt meg tudom érteni. Hiszen sok román úgy gondolja, összetartoznak a moldovaiakkal, és viszont. Azt is meg tudom érteni, hogy Románia megadta a kettős állampolgárság lehetőségét a moldovai polgároknak. Miért is ne adta volna meg? A támogatásokat, segélyeket, politikai lobbitevékenységet is megértem, amelyet Románia a Moldovai Köztársaságnak nyújt, illetve érdekében kifejt.

Azt is el tudom fogadni, hogy akadnak olyanok mindkét térfélen, akik konkrétan revíziós gondolatokat dédelgetnek. Annak ellenére, hogy ezek a gondolatok távol állnak a valóságtól, ugyanis bármiféle területi revízió esélye a nullához közelít, főleg háború nélkül, amely háborút (és annak közvetlen és közvetett hatásait) éppen tapasztaljuk. Ezen a ponton őszintén megvallom: én is szeretném egyszer kipróbálni, milyen az, amikor nem kisebbségben élek. Mindezt anélkül, hogy emigrálnom kellene. De aztán sztoikusan bólintok, jó, ez egy vágy, térjünk vissza a valóságba, mert az sem olyan szörnyű, még ha néha olyannak is látszik.

Mindezek alapján azt mondom: nem láttam jobb reakciót arra az ominózus sálra (és itt a sál maga a jelkép), mint a horvát államelnökét. Nevessünk egyet, aztán foglalkozzunk a jószomszédi viszony ápolásával. A szimbólumokat meg hagyjuk békén élni. Ez lehetne ennek a (rém amatőr szabó módjára) keresztül-kasul szabdalt térségnek a szlogenje is. Így talán jobb szomszédok is lehetnénk.

Egy teliholdfényben ázó novemberi éjszakán történt, hogy a Kolozsvár főterén álldogáló Mátyás-szobor nyújtózott egy nagyot, diszkréten kísérteties recsegés-ropogás közepette. A király körülnézett, megcsodálta a jól ismert (és de szépen felújított) Szent Mihály templomot, az egyáltalán nem ismert (és de jó arányérzékkel odarakott) vásári óriáskereket, aztán nógatni kezdte kedves lovát, ám arra szemlátomást nem hatott a bűbájos holdfény. Így hát lekászálódott róla és nekivágott a városnak, gyalogszerrel. Egy kirakatból (némi csörömpölés árán) álruhát szerzett magának jó szokása szerint, majd betért egy helyiségbe, ahonnan világot látott kiszűrődni. Valami fogadó lehet, gondolta magában a sok iszogató, társalgó, nótázgató ember láttán. Kért magának egy kupa bort (a kocsmáros értett a király nyelvén), meghúzódott egy sarokban és hallgatta, miről beszélgetnek a népek. Pontosabban, azok a népek, akiknek a nyelvét értette, mert beszéltek ott más nyelveken is.

Szó szót követett, ahogy az ilyenkor szokás. A király fülét megütötte egy szokatlan szó: kisebbség. Eleinte arra gondolt, hogy ezek az utódok ilyen furcsa kifejezéssel illetik a csekélységet, ám lassan rájött, hogy magukra gondolnak. Magyarokra. Hogy ők itt, Erdély földjén csekélységben kisebbségben vannak. És szeretnék magukat megvédeni valahogy, ha már olyan helyzetbe kerültek, hogy nincsenek saját határaik, elszakították őket Magyarhontól, továbbá se paripájuk, se fegyverük, se joguk nincs, nem hogy fekete, de piszkosszürke sereg verbuválására sem.

Arról is értesült az álruhás uralkodó, hogy ebben az új világban van egy afféle nagyon nagy királyság (hej, mint annak idején az enyém, gondolta egy nagy sóhaj kíséretében, vagy tán még annál is nagyobb), amelynek székesfővárosa Brüsszel, és ott döntenek elevenek és holtak, így a csekélységbe kisebbségbe szorult erdélyi magyarok sorsáról is. Mátyás király mindig is tettre kész ember volt. Gondolkodott kicsit, aztán összeismerkedett egy okos leánnyal (nem volt nehéz dolga, hiszen fess férfiú volt), beszerezte a szükséges információt, eladta a kardját (egyrészt, mint megtudta, manapság nem vassal intézik az ügyeket a civilizált (!) világban, másrészt nagy halom pénzt kapott érte a műtárgyak feketepiacán, sokkal többet, mint egy vármegye évi adója), beszerzett néhány fontos okmányt, rend ruhát, aztán vasparipára kapott és elvágtatott abba a Brüsszelbe, ahol a nagy-nagy főúri tanács munkálkodik.

Azt persze indulásból tudta, hogy nem sétálhat be csak úgy a tanácsterembe. Ebben az új világban is vannak szabályok. De azt is tudta, hogy erre nincs szükség. Kémei útján (mit tesz a pénz, ugye) kifürkészte, melyik fogadóban gyűlnek össze a tanácsnokok beszélgetni, terveket szövögetni, és szépen beállított ő is. Mesésen gazdag (szülő)földbirtokosként mutatkozott be (értesült róla, a brüsszeli bárók imádják a földet, akárhol is legyen az) és mindenkit meghívott egy hordó jóféle borra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, szép lassan megeredtek a nyelvek. A király ügyesen a csekélységekre kisebbségekre terelte a szót. A nagy hatalmú tanácsnokok lelkesen bólogattak: a brüsszeli főmuftiság igen-igen, bizony, persze, hát hogyne támogatná a csekélységeket kisebbségeket, sőt, kész térdre kényszeríteni bárkit, aki nem követi a parancsot. Minden csekélységet kisebbséget védenek, legyen az akármilyen kicsi, sőt, olyanokat is, tódította az egyik tanácsnok, akik valójában nem is léteznek. Ennyire fontos ez az ügy! Na és mi van az erdélyi magyarokkal, kérdezte a király. Csend lett. Azok kik, kérdezte aztán egy pápaszemes úr. Hát tudják, ott élnek, Erdélyben. Csend. Elnézést, Romániában. Jaaa, bólintott a sok főúr. Tudják, évek óta kilincselnek önöknél egy csekélységvédelmi kisebbségvédelmi csomaggal. Jaaa, bólintott ismét a sok potentát. Hát, azokkal a miféle ajkú román polgárokkal az van, mondta aztán a szemüveges úr, hogy nem értjük, mit akarnak. Hiszen jól vannak ott, Romániában. Semmi bajuk nincs. És különben is, mi innen, Brüsszelből nem szólunk bele Románia háztáji ügyeibe. Nem vagyunk diktátorok. Értem, bólintott a király. De ha a többi csekélység kisebbség ügyébe bele tudnak szólni, sőt, térdre akarnak kényszeríteni bárkit, aki nem követi a brüsszeli parancsot, akkor ezeket az erdélyi magyarokat (és felteszem, más hasonló csekélységek kisebbségek is élnek a vén Európában, saját határok nélkül) miért nem? Kérem, válaszolták a nagy hatalmú tanácsnokok, ez a kérdés fölöttébb indokolatlan, továbbá mellékes és nem időszerű. Beszéljünk inkább a földjeiről, igen tisztelt uram. Mennyi?

Az éjszakába nyúló paláver végén Mátyás király szépen elköszönt a brüsszeli hatalmasságok karától, felült a vasparipára és visszakocogott Kolozsvárra. Késő éjszaka érkezett a városba, begyalogolt a központba, útközben betért az okos leányhoz, átöltözött, elbúcsúzott tőle szépen, aztán kisétált a főtérre és a teliholdfényben akkora pofont adott a lovának, hogy az ágaskodni kezdett azonmód. A király felkapott rá és elvágtatott. A kósza hírek szerint hollófekete sereget gyűjt valahol, hogy ezt az erdélyi magyar csekélységet megvédje.

Tudják, Kolozsvár egy város. Egyesek Erdély fővárosának nevezik, mások kincses városnak, megint mások Cluj-Napocának, Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor után, természetesen szabadon és demokratikusan.

Amúgy ez a város valóban a szabad és demokratikus világ része, ahol elvileg a jog és a törvény uralkodik, továbbá a szólás- és véleményszabadság, még továbbá a szabad és demokratikus helyhatósági választások rendszere. És ezeken a választásokon 2012 óta minden alkalommal ugyanaz a polgármester esik ki a kalapból, mint győztes: Emil Boc úr. Hogy miért, ebbe most nem mennék bele, de jóhiszeműen azt kell mondanom, feltehetőleg azért, mert nem akadt nála jobb jelölt.

A veterán városvezérnek jó szokása, hogy időnként benéz egy-egy tévé- vagy rádióműsorba és elbeszélget a kolozsvári dolgok alakulásáról. A minap is ezt tette, csakhogy – talán nem egészen váratlanul – olyan dolgokat kezdett mondani, amitől a hallgatónak kicsit elakadt a lélegzete. A beszélgetés során ugyanis a kolozsvári bíró egyszer csak feltette a költői kérdést: vajon miért akar annyi román(iai) ember Kolozsvárra költözni. És persze, meg is válaszolta (mintha ő lenne a riporter is meg az alany is, kényelmes politikusi helyzet ez): hát azért, mert az emberek látják, hogy itt az életminőség tekintetében van egy VÍZIÓ. (Nyilván a saját víziójára gondolt, nem a máséra.)

Eddig nem is lett volna semmi baj, ám a riporter elkövette azt a nagyon antidemokratikus hibát, hogy közbeszólt, mondván, hogy a város népszerűsége talán annak is köszönhető, hogy országosan és nemzetközileg is (el)ismert egyetemi központ. Na és ezt bár ne mondta volna, mert a bíró cérnája ebben a pillanatban elszakadt. Idézem:

„Kolozsvár ugyanolyan egyetemi központ volt azelőtt is, hogy én idejöttem. Amikor idejöttem Kolozsvárra, a polgármesteri hivatalba, egy poros város volt, egy város, amelyet mindenki elkerült, egy város, amely nem volt a hazai top tíz között, ugyanazokkal a forrásokkal, ugyanazokkal a lehetőségekkel. A tény, hogy mi együttműködést kerestünk az egyetemekkel, számított!”

Erre a riporter megint közbeszólni merészelt, mondván, hogy jó, de hát a források nem voltak ugyanazok azért, meg a helyi gazdaság sem volt annyira fejlett.

Mire a bíró:

Hirdetés

„Há de ki helyezte az egyetemeket a figyelem központjába, ki bátorította a tudásra alapuló gazdaságot, ki hozta létre Románia, Közép- és Kelet-Európa legerősebb IT központját? Nem én személyesen, de…”

De, ő, személyesen, ez az ügyesen felhorgadósra hangszerelt politikai marketing-üzenet lényege. Na és itt álljunk meg egy pillanatra. Nem állítom, hogy Boc bíró tevékenysége nem hozott pozitív eredményeket Kolozsvár életében. Hozott. Nem is keveset. Azt viszont állítom, hogy a bebetonozott polgármesteri trónból székből fakad ez a fajta nábobi felsőbbrendűség és arrogancia, amely süt a bíró szavaiból. Halkan jegyzem meg: amikor Boc úr először ült be a bársonyszékbe, egy bizonyos Gheorghe Funart váltott le és őszintén, ha én lettem volna annak idején egy csoda folytán Kolozsvár polgármestere, a város akkor is ugrásszerű fejlődésnek indult volna. Aztán történt, hogy Boc úrnak Bukarestben lett dolga, miniszterelnökké avanzsált és csúnyán bele is bukott (nem feltétlenül és kizárólag a saját hibájából), de szerencséjére ismét egy selejtes kolozsvári polgármesterrel (a későbbi börtöntöltelék Sorin Apostuval) kellett megvívnia, amikor menekülnie kellett a fővárosból, szóval akkor sem volt nehéz dolga. És azóta (2012, ugye) ahova csak nézünk, Boc úr néz vissza ránk.

És ez baj. Mert ha valaki elég sokáig néz le mindenféle felületekről a népére anélkül, hogy akár a kisujját is meg kellene mozdítania annak érdekében, hogy esetleg valami mást is ajánljon, mint amihez a napi rutin hozzászoktatta, értelemszerűen nábobnak kezdi érezni magát. És eljön a nap, amikor úgy gondolja, hogy Kolozsvárt ő alapította. Hogy – a Napkirályt szabadon fazonírozva – a város: én vagyok.

Nos, ez az idő eljött. És ezen el kéne gondolkodni. A nábob-bírónak is, a szavazópolgároknak is. Ha ugyan még szabad és demokratikus város ez a Kolozsvár.

Tudjuk, a politikusok ígérgetnek. Ez náluk szakmai ártalom. De a munkaköri leírásban is benne van. Semmi bajom amúgy az ígéretekkel, én is szoktam. A különbség köztem meg a politikusok közt az, hogy én általában teljesítem az ígéreteimet. És nem feltétlenül azért, mert milyen jóember vagyok, hanem azért, mert igyekszem felmérni a reális lehetőségeket, feltételeket, mindenféle körülményt. Így is tévedek néha.

Egy egész ország reális lehetőségeit, az ilyen szintű ígéretekhez tapadó feltételeket, körülményeket felmérni, ehhez biza nagy rátermettség kell. És a tévedés kockázata is nagyobb. Ilyen értelemben tehát minden tiszteletem a politikusoké. A rátermett politikusokra gondolok itt, nyilván.

De mi van, ha egy politikus nem rátermett? Továbbá mi van, ha ezt a rátermetlen politikust a minden hájjal megkent pártmachinátorok a miniszterelnöki székbe tolják? Nos, akkor az van, ami most történik Romániában. A miniszterelnöki székben ez a derék Nicolae Ciucă ül, aki lehet, hogy jó katona, stratéga, logisztikus meg minden, de politikusnak csapnivaló. Persze simán elképzelhető, hogy a Nemzeti Liberális(nak nevezett) Párt minden hájjal megkent „katonái” szépen leültették és elmondták neki: Figyelj, Nicu, most ennek így kell történnie. Szépen vállalod a miniszterelnökséget. Zavaros időket élünk. Ilyen időkben bizalomgerjesztő üzenetre van szükség. Lám, egy tiszta fejű, rendhez szokott és rendet sugárzó katona kormányozza az országot. Egy katonának még talán elhiszik a választópolgárok, ha ígér valamit, ugye. Mert nekünk azt sem hinnék el, te Nicu, ha azt mondanánk, hogy hazudunk reggeltől estig.

És Ciucă úr megértette. Amolyan katonásan, tisztelegve. Aztán beült szépen berakták a miniszterelnöki székbe és azóta mond mindenfélét. Persze, sem egyebet, sem mást nem mond, mint például a reggeltől estig hazudozó politikusok. Csak hát ő katona, tehát bizalomgerjesztő. A minap például azt mondta, hogy 15 százalékos nyugdíjemelésre készül a kormány. Hurrá, ugrott fel egy emberként a díványról a nyugdíjasok kara. Hopp, de hozzá is tett valamit a kormányfő: ha a költségvetés megengedi.

Hazudott Ciucă úr? Dehogy. Én is kiírhatnám a Facebook-ra, hogy minden román állampolgárt, meghívok egy sörre, ha a költségvetésem megengedi. Én sem hazudnék. Mondjuk, kicsit más lenne a szavaim súlya, no meg a felelősségem is. Mivel nem vagyok választott kormánytisztviselő. Ellentétben Ciucă úrral.

És akkor mi van? Hát az van, hogy ennek az elvileg rendhez szokott katonának is szépen, lassan elfogy a bizalmi tőkéje. Igen ám, de az épp a pályán levő romániai hivatásos politikusok gyülevész hadában egyetlen igazán rátermett politikus sincs, ameddig a szem ellát. És akkor eljátszom a gondolattal. Vajon kit fognak beültetni a miniszterelnöki székbe, hogy a nép elhiggyen bármit is? Egy profi pópát? (Tulájdoamnyé!) Egy profi orvost? (Nem ment eddig se.) Egy költőt? (Ezen ne nevessenek, kérem, hátha…) Csak azért kérdem, mert lassan már egy medvét is odaültethetnének. Egy dolog biztos: kevesebbet hazudna, kevesebbet ígérgetne, mint bármelyik rátermetlen hazai politikus.

Már a vak csibe is látja, hogy Erdély fővárosának történelmi központjában… nos, mintha háború dúlna. Persze, nem gonosz, épp ellenkezőleg, a lehető legjobb szándékú. Ki ne örülne ugyanis annak, hogy még szebbek, még rendezettebbek, még okosabbak lesznek azok az utcák, amelyeket a tisztelt városvezetés célba vett, felújítás, átalakítás, reform okán.

Az ilyen dolgok persze, kellemetlenségekkel járnak. Például, egyik napról a másikra építőteleppé válnak az utcák. A pontosság kedvéért felsorolom őket: Farkas utca, Kovács Dezső utca, Minorita utca, Bolyai utca, Szentegyház utca. (A Színház utcát és a Sámi László utca már új arcát mutatja az arra járóknak, szépek, rendezettek, okosabbak.)

Őszintén bevallom, kevés építőtelepen jártam. De olyat még nem láttam, hogy néptömegek vonaglanak át rajtuk, ráadásul hosszú sorokban, a falhoz tapadva – ott maradt épp egy talpalatnyi járda –, mint valami emberi százlábú. (A dolog jó oldala, hogy a polgárok gyakorolhatják az egymással szembeni udvariasságot araszolás közben.) Lehet, tévedek, és a teljes körű utcafelújítási munkálatok esetén az a szabály, hogy hadd menjen a nép, miközben teljes gőzzel folyik a munka. Kíváncsi vagyok, mit szólnának az illetékesek, ha (ne adja a Jóisten) egy lendületesen térülő markoló jól fejbe ver egy járókelőt (mé’ ment oda?) vagy egy polgár belezuhan valamelyik gödörbe (mé’ nem nézett a lába elé?).

Aki a központban lakik vagy gyakran jár-kel arrafelé, lassan hozzászokik a lövészárkos-aknamezős állapotokhoz. Ügyesen manőverez a dübörgő munkagépek között, hiszen el kell jutni a boltig és haza is kell térni, ha lehet, épségben. A minap épp bejártam a megszokott útvonalat, amikor feltűnt, hogy a Farkas utca elején egy lámpáit diszkréten villogtató rendőrautó silbakol. Este hét után történt. Na, mondom magamban, hát mi lett? Szépen odasétáltam a sofőr oldali ablakhoz, megkocogtattam, mire azonnal kiugrott az autóból a közeg. Már ez a gyorsaság meglepett, hát még amikor elnézést kértem, hogy nem akartam zavarni, amire azt mondta, én őt nem zavarom, neki az a dolga, hogy a rendelkezésemre álljon. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hol vagyok? A Monarchiában?

Miután levegőt kaptam, megkérdeztem, mit csinálnak ott ebben a késői órában. Mondta, őrzik az utcát. Pedzegettem én, hogy miért, de rákérdeztem. Hát persze: a Farkas utcai építőtelepen parkolni szándékozó autósoktól. Mióta elkezdődött a felújítás, megy ez a gerillaharc is. Nap mint nap érkeznek a mindenféle rendű-rangú sofférek, lerakják a verdát, ahova érik, aztán mennek dolgukra. Egy alkalommal láttam: szegény munkagép egyszerűen mozdulni sem tudott a Mercánok, dzsipek, egyéb járművek gyűrűjében. Az utca elején két tiltótábla is van: egy, amelyik az Egyetem utcáról jobbra kanyarodást tiltja, a másik pedig a piros mezőben fehér sávos tiltás. Érdekli ez a sofféreket? A francot! Mintha ott se lennének. Hát ezért áll ő ott, mesélte a rendőr.

És holnap, és holnapután, kérdeztem. A fejét ingatta. Őt a Monostorról rendelték ide a felettes koponyák. Néztem rá, szó bennszakadt, hang fennakadt. Elnevette magát. Ám ami következett, arra tényleg nem vártam. Tudja, mondta, miközben rágyújtott, olyanok vagyunk mi, románok, mint Caliban azon a szigeten. Felnevettem. Mintha Shakespeare rólunk (értsd, románokról) mintázta volna a tahó szigetlakót. És innen nem volt megállás. Szóba került Sadoveanu, József Attila (mondtam közben, hogy magyar vagyok), az elmúlt 32 év rendszerváltozása és rendszerváltozatlansága, Erdély, rommagyar egymás mellett élés, az egész mioritikus abszurd, amelyben élünk.

Aztán, jó háromnegyed órával később, elbúcsúztunk, elindultam hazafelé a Farkas utcán és azon morfondíroztam, micsoda szürreális történetbe csöppentem. Aztán váratlanul rádöbbentem: nem, ez nem szürreális. Ez egy teljesen normális történet.

Azóta se láttam rendőrt a Farkas utca sarkán. Azóta is ugyanúgy tolakodnak a tahó sofférek. Na, ez a szürreális, gondolom reménykedve.

1. Időpont: nyolcvanas évek eleje. A vasfüggöny mögötti mizériában ugráltam örömömben, amikor minden második évben apám ünnepélyesen letette az asztalra a hatalmas sorban állás után ideiglenesen kézhez kapott libafoszöld útleveleket és bemondta az ultit: megyünk Magyarországra!

Akár Meseországot is mondhatott volna alternatíva gyanánt, attól se dobbant volna nagyobbat az én ifjú szívem. Egyik ilyen fehérhollós alkalommal – apám barátaimnál szálltunk meg minden esetben – odafönt, a Budai várban (közelebbről, Tárnok utca) a házigazda (egy imádni való orvosnő) beszélgetni kezdett velem. Nem volt épp mindennapi dolog  számomra, mert a felnőttek általában egymással társalogtak, én meg a Búvár zsebkönyveket, egyéb varázslatos könyvzsákmányokat bújtam valamelyik szobában (amelyeknek idehaza, Kolozsváron hírük is alig volt). No, beszélgetünk, iskoláról, barátokról, egyebekről, amikor hirtelen jött a következő két mondat: Hogy te milyen jól tudsz magyarul! Hol tanultad meg? Elakadt a szavam. Nyilván nem éreztem, hogy ez a megjegyzés diszkriminatív. Szégyent éreztem. Bele is pirultam. Hogy ezt nekem most el kell magyarázni. Ami számomra eleve adott normalitás és nem szorul magyarázatra. Az iskolában, mondtam vérvörös fejjel. A hölgy látta, hogy valami nincs rendben és másfele terelte a szóirányt.

2. Időpont: kilencvenes évek legeleje. Apám döntése értelmében a kolozsvári orvosi egyetemre felvételiztem. Háromszor. Utoljára 1989-ben. Sikertelenül. Aztán jött a forradalom, a rendszerváltás és a friss, ropogós, „demokratikus” államvezetés többek közt azzal kedveskedett a népnek, hogy 0,50 ponttal lenyomta az egyetemi bejutási jegyküszöböt, tessék, nép, ilyen jó fejek vagyunk mi! A numerus clausus okán a korábbi bejutási küszöb alatt jó sokan tolongtunk, magyarok. A csap megnyílt, beömlöttünk mi is. Az eredmény az lett, hogy az akkori évfolyam létszáma hirtelen megsokszorozódott. Ez pedig a korábbi évfolyamok hallgatóinak nem tetszett. Napirenden voltak a viták. Egy évfolyamgyűlésen felállt egy kolléga és kerek perec kijelentette: mi, magyarok, menjünk inkább Pestre tanulni! Szót kértem, visszaszóltam, ma sem vagyok büszke rá.

Meg vagyok győződve, sok erdélyi magyar polgártársamnak van hasonló élménye. Mindkét történet szomorú. És mindkét történet érthető. Mégpedig olyan értelemben, hogy mind a pesti magyar, illetve a kolozsvári román megjegyzés az amúgy rendelkezésre álló információ hiányára vagy félreértelmezésére vezethető vissza. Ha tetszik, nem figyeltünk egymásra.

Azóta eltelt pár évtized. És egyre kevesebb ilyen sztorit hallottam, főleg Magyarország felől. Ezért is csodálkoztam el picit, amikor Reisz Áron válogatott jégkorongozó Facebook-bejegyzését olvastam arról, hogy egy budapesti hokimérkőzésen (a Fradi játszott a Gyergyó ellen) a biztonságiak nem engedték be a csarnokba, mégpedig azért, mert Csíkszeredában született (vagyis nem magyar… !?). Az mellékesnek bizonyult, hogy a játékosnak van magyar állampolgársága, magyarországi lakcíme, jó ideig magyarországi csapatoknál játszott, a válogatott keretnek is tagja volt…

Rendben, a házigazda klub elismerte, hogy a szervezés során hibáztak az illetékesek, sőt, békejobb gyanánt meghívja a soron következő bajnoki mérkőzésre a Gyergyói Hoki Klub és a Csíkszeredai Sport Klub vezetőit és játékosait. Annak idején az orvosnő nem kért tőlem elnézést a Tárnok utcában, a román kollégák se kértek tőlünk elnézést Kolozsváron.

Elintézhetnénk a dolgot ezzel a Hofi-aranyköpéssel is: Hogy ki mennyire hülye, nem függ a lakóhelytől. Viszont itt talán többről van szó. Ha összetartozunk, magyarok, határoktól függetlenül, akkor figyeljünk is egymásra. És ha összetartozunk, románok és magyarok, a fennálló határok függvényében, figyeljünk is egymásra. Mert beszólni, kidobni, diszkriminálni, gyűlölni könnyű (különösen háborúszeles időkben). Egymásra figyelni, megérteni a másikat talán picit nehezebb. Viszont ezerszer kifizetődőbb.

A két kifejezés háttértörténete a következő:

1. 2020-ban Vladimir Tismăneanu politológus megosztott Facebook-oldalán egy fotót, amelyen kerítésen gubbasztó, nos, szigorú értelemben véve nem csókák, hanem vetési varjak láthatók. A képet kísérő felirat a következő volt: Țăndărei repülőtér. Minden járat törölve. A kontextus megértéséhez annyit kell tudni, hogy a brit sajtó „a roma gengszterek Beverly Hills”-eként hivatkozott az Ilfov megyei városkára.

2. 2014-ben a román televízió elnökválasztási vitaműsorában Gheorghe Funar függetletlen jelölt csapott össze a Kelemen Hunor RMDSZ-es jelöltet képviselő Tánczos Barnával. A műsor elején Táncos románul és magyarul is jó estét köszönt a nézőknek, mire Funar úr felszólította a műsorvezetőt, tiltsa meg a tőle jobbra ülőnek, hogy akár egyetlen szót is szóljon a lovak nyelvén, mert ez itt Románia, ahol a hivatalos nyelv a román.

Természetesen mindkét eset az országos diszkriminációellenes tanács elé került, rasszizmus és diszkrimináció okán. Tismăneanu urat 5000 lejre büntette a testület a „csókázás” miatt, az egyébként Amerikában élő politológus törölte a bejegyzést, magyarázkodott, elnézést kért.

Funar úr 2000 lejes büntetést kapott a „lovak nyelve” miatt. Ő viszont nem magyarázkodott, nem kért elnézést, hanem pert indított, amely a hírek szerint épp a múlt héten zárult le. Alapfokon jogosnak találta a bíróság azz elmarasztalást, másodfokon és felsőfokon viszont megbocsátható kifejezésnek találták a talárosok a lovak nyelvét. Mivel szerintük (többek között) a csóka kifejezés valóban sértő a roma közösségre, emberekre nézve, viszont a magyarok örülhetnek, ugyanis a ló szép állat, a társadalom szemében pozitív kép él róla, és hát ki tudná jobban az anno lovas nép magyaroknál, mennyire hasznos, ha jó.

A fenti érvből kiindulva: ha a ló szép állat, örüljünk, ha hozzá hasonlít valaki, akkor a csóka kizárásos alapon csúnya. Nem szeretnék fogadatlan prókátora lenni a csókának (mint madárnak madárnak), de miért is? A csóka igenis szép madár, nála ügyesebb légiakrobata kevés van a honi szárnyas faunában (tessék csak megnézni a manővereiket, például szeles időjárás esetén, ha jó kedvük van), ami pedig a hasznosságát illeti, én nem értek hozzá, de nem hinném, hogy kártékonyabb lenne, mint más, csapatban mozgó madarak.

A viccet félretéve: ha egy közösség tagjai csókák, egy másik közösség tagjai pedig lovak, akkor nem értem, miért büntetendő a csókázás és miért megbocsátható a lónyelvezés. Hajlok arra, hogy itt (is) az európai uniós jogállami és kisebbségvédelmi paradicsom, vagyis Románia jól megolajozott (megkent?) működésének lehetünk szemtanúi. És halkan teszem hozzá: a fentiek fényében arról is szó van, hogy – mint a viccben – Romániában (is) vannak világosabb kék kisebbségi közösségek, akiket ilyen esetben véd a törvény, aztán vannak sötétebb kék kisebbségi közösségek, amelyeket nem.

Románia közoktatásért felelős minisztere, Sorin Cîmpeanu úr plágiumgyanú okán kilopakodott bársonyszékes irodájából. És a Cotroceni-palota valamelyik irodájából azonnal érkezett a helyére a „Kiművelt Románia” (România Educată) nevű államelnöki bullshit-vízió koordinátora és egyben Ionopot úr tanácsadója, egy Ligia Deca nevű hölgy. Aki olyan hajbókolva vette át a kinevezést, mint valami lovagnő a királyi dicséretet egy kardos-köpenyes kalandfilmben.

Feltettem magamnak a kérdést: hányadik közoktatási miniszter ez a hölgy a rendszerváltás óta? Megnéztem. És el is hűltem rendesen. De eszembe jutott az is, hogy lehet, ez egy olyan tárca, ahol akkor működnek jól a dolgok, ha a miniszterek úgy adogatják egymásnak a kilincset, mint a hétvégi lazítók a kocsmavécében. Tehát amolyan szúrópróbaszerűen megnéztem néhány európai ország közoktatási minisztereinek névsorát (1990 és 2022 között). Kizárólag a számokat figyeltem és azt, hogy egy ember hányszor járta meg az adott minisztériumot a jelzett időszakban. Tessék:

Magyarország: 14 miniszter (Hiller István kétszer, Magyar Bálint kétszer).

Németország: 10 szövetségi miniszter.

Nagy-Britannia: 19 miniszter. (Oké, az idei kormányvihar okán három miniszter is váltotta egymást, most jön majd a negyedik.)

Franciaország: 13 miniszter (Jack Lang kétszer).

Olaszország: 19 miniszter, az épp lezajlott parlamenti választásokat követően most jön a huszadik.

Lengyelország: 19 miniszter.

Szerbia: 19 miniszter.

És akkor nézzük a hazai termést. A listán összesen 32 ember neve szerepel, az ideiglenes szolgálattevőkkel együtt. (A megbukott Cîmpeanu és a kinevezett Deca között ügyvivő Sebastian Burduja ugyan kimaradt, de mindegy is.) Ha utóbbiakat levonjuk, marad 28. És ha ehhez hozzácsapjuk még, hogy Ecaterina Andronescu összesen négyszer (!) irányította a hazai közoktatás hajóját, Sorin Cîmpeanu meg kétszer, akkor marad 24 (vagyis egy egész osztály). És ezzel Románia a tesztcsoport abszolút rekordere. Annak ugyan nem néztem utána, hogy a többi országban hány tanügyér lépett le a pódiumról lopás plágium miatt (egy eset, a német Annette Schavan plágiumügye bejárta az európai sajtót, a hölgy le is mondott 2013-ban), de az köztudott, hogy a hazai prérin nem kevesebb, mint hét közoktatási miniszter keveredett plágiumbotrányba, köztük a bársonyszéken négyszer is ücsörgő Ecaterina Andronescu. Egyetlen miniszter akadt, aki emiatt mondott le. Ugye, Câmpeanu úr azt nyilatkozta, hogy önszántából veszi a kalapját.

És akkor: nem, nem igaz, hogy egy kiemelten fontos terület (a közoktatás) irányításáért felelős testület akkor működik jól, ha gyakran váltogatják egymást a fejek a nyakon. Ellenkezőleg: a folyamatosan gajdolt „Képzett Románia” mantrának akkor lenne némi esélye a – nos, ha nem is a megvalósulásra, de a kialakulásra –, ha némi stabilitás lenne tetten érhető az érintett minisztérium élén és odabent, a színfalak mögött.

Van ilyesmi? Azt mondom, nincs. És akkor mi van? Hát az van, hogy a rendszerváltás óta eltelt lassan 33 év alatt 24 miniszter üldögélt az irodában, akik közül hét (több mint egyharmad tehát) lopott vagy lopás gyanújába keveredett.

És azt is mondom, hogy egy olyan országvezetés, amely ilyen rekordokkal büszkélkedik, újra meg újra meg fog bukni. Minden olyan tantárgyból, amelynek nincs köze a lopáshoz. Ami önmagában is tragédia lenne, viszont az a legszomorúbb, ez az államvezetés a mi, vagyis a polgárok vállaira nehezedik. Cipeljük, mint Krisztus a keresztet.