(Fel)merülő Atlantisz Kolozsvár szívében, avagy a Farkas utcai kikötő

Amikor idén megjelentek a marcona munkagépek a Farkas utcában, kicsit elszorult a szívem. Persze, láttam a szépséges rajzokat arról, hogy milyen lesz, mikor elkészül, de hát tudjuk, ember tervez, Isten pedig hátradől és csendben felnevet, hiszen tudja, hogy teremtménye tökéletlen lény. Ezt már tavaly is megtapasztaltam, Farkas utcai polgárként (a volt vármegyeházában lakom), amikor a Sámi László, Minorita és Színház utcákat alakították át a jövőtervezők képei alapján: hetente minimum kétszer volt áramszünet a volt vármegyeházában, ahol lakom, mert a munkagép beletúrt a földbe az értékes utasítás alapján, ám valamely korábbi szerelő elfelejtette bevésni az iratokba, hogy ott áramkábel szalad és… lőn sötétség. A jelenség idén nyáron is, ha tetszik, tervszerűen megismétlődött, amikor felbőgtek a megamotorok a Farkas utcában is. (Amikor ezeket a sorokat írom, éppen víz nincs a házban. És nem a szárazság miatt.) Persze, hozzá lehet szokni. Ahhoz kevésbé, hogy

elnézést a lakóktól a kutya se kér, bár így lenne illendő.

Szomszédokkal beszélgetjük néha: Kolozsvár központjában nem lakik már kellő számú szavazópolgár, hogy a városvezetés feléjük fordítsa fényességes arcát, ha baj van. Az amúgy korrekt vízió szerint a központból multikulturális ékszert kell csinálni, ha tetszik az ott élőknek, ha nem. S ha nem, hát (a központon) kívül tágasabb...

Kutyasétáltatásra egyenesen kiváló a Farkas utcai építőtelep: a lerakodott homokhegyek a kis (vagy épp nagy) huncutok igazi mennyországai.

A vélt (vagy éppen valós) szorongáson túl az első érzés, midőn elkezdődött az érdemi munka, a kényelem elvesztéséből fakadó méltatlankodás volt (arról nem is beszélek most épp, hogy a Kolozsvári Magyar Napok nagyvására és egyik fontos találkozási pontja is kiszorult a mellékutcákba). Ami bizonyos fokig érthető, hiszen ha az ember el akar menni a boltig, át kell botladoznia a szanaszét hagyott törmeléken, lerakodott betonelemeken, utcakő-rakásokon, időnként át kell ugrania egy-egy árkot, és hát egyáltalán, nyáron por van, ősszel sár lesz, télen (már ha egyáltalán havazik majd) álcázott csapdarendszerré változik az utca. Másrészt viszont el kell fogadni az átmeneti állapotot, mert a változás ezzel jár és a végén majd mindenki (helylakó és bejáró) elégedett lesz.

Az továbbra is rendkívül idegesítő, hogy a (többé-kevésbé) tisztelt autósok – különös tekintettel az Egyetem utcában egyre bővülő „úri” vendéglő neovagány közönsége továbbra is unzsenír parkolónak használja az építkezési területté vált utcát. És persze, senki se szól rá például Rareș Bogdanra (meg a többi politikusra, üzletemberre, aranyláncos-dzsipes kóklerre), hogy hahó, odébb is lehetne parkolni, nem rohad le a lábukról a cipellő, ha pár száz métert sétálnak a Da Pino nevű törzshelyig.

Máskor viszont, különösen állami ünnepek idején, illetve hétköznaponként

a késő délutáni órákban különös dolgot tapasztalhat az ember.

Erre akkor figyeltem fel, amikor egy ilyen alkalommal végigmentem az utcán, a BBTE központi épületétől a Szabók bástyája felé. A munkagépek alaposan leástak, kavicsos-földes terepen sétálhat végig az ember az utcán (a megszokottá váló kerülgetést, egyensúlyozást, ugrálást leszámítva), ami valóságos felüdülés a betont koptató lábak számára. Megkérdeztem egy szakembert, milyen járószinten vagyunk épp. Pontosan nyilván nem tudta megmondani, de hozzávetőlegesen 50 centi mélység 300 évet jelent (a régészeti ásatások mélységéről nem beszélve). Hát ez felér egy időutazással, és még a Wells-féle gép vagy egy megtechnikázott DMC DeLorean se kell hozzá. Csak pár száz lépés, no meg némi képzelet.

A jezsuita újkollégium feltárt maradványai a BBTE központi épületének lépcsőiről.

Tessék például elképzelni, hogy az utca legelején, a nemesi konviktus épülete előtt jó kétszáz évvel ezelőtt komor, díszmagyarba öltözött nemesek, polgárok gyülekeznek. A ma az egyetemi bürokrácia által használt, alaposan szétdarabolt barokk gyűlésterembe készülnek, és nem kvaterkára, hanem országgyűlésre.

Az utca másik oldalán sétálva

„végiggörgethetünk” egy múlt századi Facebook-üzenőfalon:

a BBTE (ex-Ferenc József Tudományegyetem) falának klinkertégláin irdatlan mennyiségű üzenet böngészhető, az „itt járt X” típusúaktól az interetnikus adok-kapokon keresztül konkrét légyottra hívó „bejegyzésekig” (aki kíváncsi a részletekre, kattintson ide.)

Lejjebb, a vármegyeháza épülete környékén magunk elé idézhetjük Nemes-Bethlen-ház egyik utolsó arisztokrata lakóját, Nemes Sarolta grófnőt (vagy nénit, mert amikor a hetvenes évek vége felé gyermekként találkoztam vele, sehogy se tudtam felfedezni rajta a könyvekből ismert grófnők rekvizítumait), amint épp elindul a boltba a cekkerrel, hogy megvásárolja a napi, egyre nehezebben beszerezhető betevőt. Sarolta nénitől kaptunk ajándékba egy fél propellert. A propeller Herr Matthias Haiduk bécsi gyárában készült a múlt század elején és feltehetően egy Fokker (vagy esetleg Junkers) repülőgépen pörgött, amelyet történetesen Sarolta néni fivére vezetett az I. világháborúban. Egy alkalommal, valahol a Kárpátok környékén meghibásodott (vagy találat érte, már nem emlékszem erre a részletre) és lezuhant, a becsapódást túlélő fivér pedig kapta magát és lefűrészelte a propeller felét és hazahozta emlékbe.

Nemes Sarolta grófnő ajándéka, a pilóta-fivér által emlékbe hazahozott grófi propeller.

Nem kell sok fantázia hozzá, tekintettel arra, hogy manapság szinte mindenért és minden ellen tüntetnek az emberek – csak azt kell figyelembe venni, hogy kétszáz évvel ezelőtt még nem volt divatban az online petíció –, szóval, ha képzeletünket bevetve hátat fordítunk a vármegyeházának és néhány gondolat-munkagéppel eltüntetjük az utcaképből némileg kirívó Egyetemiek házát, márisott állhatunk

az 1800-as évek vége felé sztrájkba lépő színészek, az első magyar kőszínház alkalmazotti gárdája között.

Igen, a színészek jó részét akkoriban se vetette fel a pénz. A háttérben szivarra gyújt Ditrói Mór, a színház legendás művészeti vezetője és azon töpreng, hogy oldja meg a fizetésképtelen helyzetet. Aztán megoldotta, fényesen, amint az a szakkönyvekben le vagyon írva.

A Farkas utca legújabb színeváltozásának egyik névtelen hőse. Ismerjük már egymást, néha megállunk, beszélgetünk kicsit, család, gyerekek, hülye kormány, aztán ki-ki megy dolgára.

Ha az ember ezen a ponton (a jelenlegi Egyetemiek háza előtt nagyjából) megáll, feltűnhet neki az az évszázadokon átívelő szembefeszülés is, amely az utca nyugati, illetve keleti része között van. A Farkas utca nyugati, kisebbik fele, a nem közvetlenül az utcához tartozó piarista templommal, a Báthory István líceummal, az idén feltárt jezsuita újkollégium föld(alatt)i maradványaival, a volt vármegyeházával, de a volt Ferenc József egyetemmel is, mindez egyetlen nagy katolikus tömböt alkot, amely, ha tetszik, farkasszemet néz az utca hosszabb, keleti, református felével, középpontjában az annak idején (miután a protestáns hívek kihajtották a ferences szerzeteseket és feldúlták a templomot) bő húsz éven át „pusztatemplom”-nak gúnynevezett református templommal. Szeretjük Erdélyt a vallásszabadság hazájának nevezni, ám ha belegondolunk, az idők során ez azt is jelentette, hogy

az én vallásom akkor szabad, ha a tied eltakarodik a környékről.

Így néz ki ma az annak idején biztos patinás Teleki-palota homlokzata. Nem tudok jobb szót rá: vérgáz!

Odébb, a református templom irányában szomorkodhatunk kicsit a Teleki-palota állapota fölött (ehhez sajnos semmi fantáziára nincs szükség), amelynek sajnálatos módon épp a jelene a legdicstelenebb. Egyike ama pár Farkas-utcai épületnek, amelyek homlokzatát valahogy „elfelejtették” felújítani a pár évvel korábbi önkormányzati tatarozási parancs idején. Nem tudni, miért (talán az is szerepet játszik a dologban, hogy állami intézmény is kuksol az épületben), úgy oldották meg a tatarozást, hogy felhúzták az állványzatot és… nem csináltak semmit. Az évek teltek, aztán megérkeztek a munkagépek, feltúrták az utcát, az állványzatokat el kellett távolítani és kiderült, hogy a király tényleg meztelen, ráadásul irtó ronda is.

A Teleki-palotával szemben ott az utca másik kakukktojása: a Ceaușescu-korszakban épült, méhkaptárt utánzó Akadémiai könyvtár. A helyén, ha elfújjuk a szocreált, előbukkan Apáczai Csere János háza és ha jó háromszázötven évet visszaugrunk az időben,

elbeszélgethetünk az akkoriban már köhécselő (TBC-ben szenvedett, majd hunyt el) Iskolamesterrel,

például az iskolák fölöttébb szükséges voltáról. Amikor 1976-ban az épületet (nem gondolatban) lebontották, hogy égnek szökkenhessen az akadémiai kaptár, apám adott egy liter szilvapálinkát az egyik szakinak, a törmelék közt heverő egyik régi fa lépcsőfokért cserébe. Erre a lépcsőre ma is szívesen felállok, bár okosabb nem leszek tőle, csak talán egy picit büszkébb, hogy valamit megmentettünk a romok közül.

Az 1976-ban elbontott Apáczai-ház tudtommal egyetlen fennmaradt falépcsője, amelyen, ki tudja, talán az Iskolamester is lépkedett annak idején.

A református templom előtt jót nevethetünk, ha magunk elé idézzük a jó pár évszázaddal ezelőtt odagyűlő Doreleket (amely névvel a csípős román nyelv a dilettáns munkásokat illeti). Történt ugyanis (és még látható egy ideig a templom főbejárata előtt), hogy a közösség úgy döntött, tornyot emeltet a toronytalan templom nyugati homlokzata előtt. Valakik szépen meg is rajzolták, mások szépen rá is bólintottak, el is kezdték az alapozást, aztán jött egy okosabb mester,

ránézett a rajzokra és azt mondta: uraim, ez nem fog megállni a lábán!

Persze, azért odaképzelhetjük a templom elé a soha meg nem épült tornyot, miközben ránk köszön Kuncz Aladár, a Fekete kolostor írója vagy akár Áprily Lajos, a 20. század egyik legnagyobb erdélyi magyar költője, akik a hátunk mögötti tanári lakások valamelyikében laktak vagy háromszáz évvel később.

A soha meg nem épült toronyalapzat a református templom főbejárata előtt. Na, hát ezt a régi Dorelek szépen lerakták.

Lejjebb, a templom és a régi papi lak épülete között beszűkülő utcában orvosokkal találkozhatunk, hiszen ott épült annak idején a református ispotály. De ha lépünk még egyet visszafele, valamelyik kolozsvári pestisjárvány idejébe, akkor furcsa maszkos figurák jönnek szembe, akik a se gazdagot, se szegényt, se oklevelest, se tanulatlant nem kímélő kórban szenvedőkhöz sietnek épp, hogy enyhítsenek valamit szenvedéseiken.

Balra a volt református nyomda, jobbra a volt református ispotály, középen egy kotrógép és a 300 éves járószint.

Az utca végére érve pedig megfordulhatunk és

magunk elé idézhetjük például az 1665-ös vagy az 1798-as tűzvészt, amint végigszáguld a belvároson,

a Farkas utcán és mindent elnyel, ami csak éghető, lett légyen az a reformátusoké, jezsuitáké (később katolikusoké), grófé, államé, polgáré. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat: ma már nem a háborúk (legalábbis remélem, a szomszédban zajló fegyveres konfliktus árnyékában), járványok (legalábbis remélem, az elmúlt két évben mindent és mindenkit megnyomorító pandémia árnyékában), tűzvészek változtatják meg gyökeresen egy-egy közösség, település, utca képét, nyilvános és intim tereit, szerkezetét. Hanem (legalábbis remélem) hozzáértő műépítészek, tervezők, mérnökök, kivitelezők. És amíg Kolozsvár talán leghíresebb utcája elnyeri legújabb arculatát, nyugodtan kalandozhatunk 50 centiméter, azaz 300 év mélységében, vagy még mélyebben, fantáziánk és ismereteink úri kedve szerint. Higgyék el, megéri: a száraz történeti, építészeti, művészettörténeti adatok mögött tragédiák, komédiák, szatírák, passiók, grand guignol-ok, vásári vígjátékok végtelen sora – az élet nagy színháza rejlik.