Töprengés a női ruhás férfi tanár és egyebek kapcsán

Elég nagy vitát keltett a napokban a romániai nyilvánosságban egy fotó, amelyen a Bukaresti Egyetem bölcsészkarának egyik férfi oktatója tetőtől talpig női ruhában, női kalapban és válltáskával látható az egyetem épületében. Ezért az első mondatért egyébként például egy haladó amerikai egyetem woke köreiben már a fejemet vették volna, mert azt prejudikálom egyrészt, hogy az illető oktató az anatómiai kinézete és a neve alapján férfi, másrészt hogy a ruhákat, amit visel, eleve nőinek minősítem, ezzel pedig a kérdés rövidre is lenne zárva.

De nem haladó amerikai egyetem woke köreiben mondom a magamét, úgyhogy tovább is mennék.

Szóval megjelent a fotó a nyilvánosságban és azonnal kitört a balhé. A Facebookon reagáló emberek két táborra oszlottak, mint manapság minden ügyben: az egyik tábor szerint felháborító a látvány, mivel a férfiaknak férfi ruhákban kellene járniuk, a nőknek pedig nőiben. A másik tábor pedig azt mondja: mindenki olyan ruhát vesz magára, amilyet akar, mit kell ezen fennakadni. A két tábor egymásnak feszülése természetesen azonnal anyázásba és gyalázkodásba torkollott, mint manapság minden ügyben.

Én magam azok közé tartozom, akik azt mondják: viseljen mindenki, amit akar és amiben jól érzi magát. De még azt is hozzáteszem: aki nem ezt gondolja, nem automatikusan hülye, begyepesedett agyú stb., és érteni vélem, miért reagál így a számára megütköztető látványra. És még azt is hozzáteszem: mindenkinek tudnia kell, hogy a viselete milyen reakciókat válthat ki a nyilvánosságban.

Bevallom, az utóbbi években, mióta elkezdődtek ezek a forró nyarak, irigyelni kezdtem a közel-keleti embereket, a régi görögöket vagy a rómaiakat, akik hosszú és lenge ingeket, kaftánokat, tógákat és lepleket viseltek. Mennyire kényelmesebb lehet egy ilyen fehér, bokáig érő, laza viseletben jönni-menni, mint a mérsékelt égövre optimizált ruhákban. Mondhatnám, hogy nyugati ruhákban, ha nem lenne mára ez a fogalom is eltelítve mindenféle ideológiával – vagyis haladóan érzékeny körökben ezért is fejbe vernének.

Csakhogy az tisztán praktikus és racionális megfontolás, hogy pusztán azért viseljünk lenge ruhákat, mert kényelmesek a melegben.

Mert nem számolunk azzal, hogy az olyan földhözragadtan praktikus dolgoknak is, mint a ruházat, a viselet, bizony tekintélyes kulturális vonatkozásai is vannak, tetszik vagy sem. Ha valaki – akár férfi, akár nő –, most megjelenne egy kolozsvári, bukaresti, székelyudvarhelyi utcán egy római tógában, egészen biztosan megfordulnának utána, megbámulnák, de olyan ember is akadna, aki lefotózná és kitenné a Facebookra vagy az Instagramra, mások pedig gyalázkodnának a fotó alatt kommentben. (Nekem is van olyan pólóm, amin egy szörnyképű antipápa látható, amint fenyegetően egy templom fölé magasodik, azt írja rajta: Ghost. De nem megyek vele templomba).

Mint ahogy ez a gyalázkodás meg is történt a bukaresti tanár viseletével kapcsolatban. De miért? A haladó körökben uralkodó magyarázó narratíva és morál jegyében nyilván azért, mert az illető elmaradott, begyepesedett agyú, rasszista, homofób vagy náci, aki nem tartja a lépést a progresszióval. És akkor megint rövidre zárva, blokkolva lenne minden eszmefuttatás és továbbgondolkodás a miértekről. Pedig ez a fajta attitűd pont azt szolgálja, ami ellen deklaráltan fellépni kíván: az egyszerűsítést, a törzsi gondolkodást, az intoleranciát és a minden magyarázatra alkalmasnak tekintett ideológiai egyszerűsítést.

Nos, én azt gondolom, hogy ez a fajta azonnal bélyegző hozzáállás épp hogy elfedi a lényeget,

ami alapján jelentősen árnyalni lehetne a gondolkodást ezekről a jelenségekről. És itt teljesen mindegy, hogy az említett tanárt mi késztette arra, hogy női ruhában jelenjen meg – a reakciókról és az azokra született reagálásokon van a lényeg.

Mert borítékolható, milyen a nyilvánosságbeli fogadtatása egy ilyen megjelenésnek: az emberek jelentős része felháborítónak tartja. Mint ahogy önkéntelenül felháborítónak tart minden olyan más megnyilvánulást, ami élesen ütközik azzal, amit társadalmi normáknak szokás nevezni. Ha a román miniszterelnök vagy az államfő holnap egy szép színes, virágos, hosszú nyári ruhában (női ruhában), vörösre festett körmökkel jelenne meg, valószínűleg azok is felkapnák a fejüket, akik a bukaresti tanár viselete körül kialakult köpködésben a haladó oldalon állnak. Próbáljuk meg elképzelni a szakállas Ciolacut női ruhában, magas sarkúban, retiküllel a karján, amint kijön sajtótájékoztatót tartani a kormányülés után. De megpróbálhatjuk elképzelni mondjuk Joe Bident, Emanuel Macront vagy Orbán Viktort is ilyen szerelésben. Mi lenne az első gondolatunk? Ugye?

És nem, itt nem a vélt vagy valós szexuális identitásról van szó, hiszen például

a nyíltan leszbikus Ana Brnabić hat és fél évig volt miniszterelnök a Romániához hasonlóan tradicionalista, túlnyomórészt ortodox Szerbiában.

Nekem meggyőződésem, hogy Románia is – és nem csak a hivatalos vezetés, hanem a társadalom is – teljesen jól ellenne egy olyan kormányfővel, aki történetesen – és a kormányfői feladatok elvégzése szempontjából tökéletesen irreleváns módon – homoszexuális.

De ismét: nem erről van szó. Hanem inkább arról – de ezzel nem mondok semmi rendkívülit –, hogy minden társadalomnak van egy normarendszere, amelynek alapján az a társadalom meghatározza magát és működik. Mondok egy kirívó példát: ha valaki kézen járva jelenik meg egy hivatalban ügyet intézni, valószínűleg a világ összes társadalmában furán néznének rá. Sért valamilyen törvényt a kézen járás? Nem. Sért valamilyen törvényt a bukaresti tanár azzal, hogy női ruhát visel? Nem. A bukaresti egyetem is azzal reagált az „ügyre”, hogy az oktató semmiféle szabályt nem szegett meg az öltözködésével. És mégis furának találja sok ember a megnyilvánulást. Miért? Mert az ő fejükben ez a viselkedés túllép a „normális” társadalmi viselkedés keretein. Ez a „normális” pedig igen mélyen gyökerező valami, és valószínűleg a védelmezői sem tudnák pontosan megmondani, mi az, ami zavarja őket, csak azt, hogy kényelmetlenül érzik magukat a láttán, mert azt érzik, hogy a dolgok valahogy nem illeszkednek. Ennek pedig nagy mértékben igen mélyen gyökerező kulturális, civilizációs és társadalmi okai vannak. Egy tarajos punk vagy egy rongyos hippi nem kelt ugyanekkora feszültséget, pedig ők is szembemennek szinte az összes társadalmi normával.

De egy láthatóan férfi kinézetű, de hangsúlyosan női ruhát viselő személy rövidzárlatot okoz sok ember fejében.

Emlékszünk, amikor tíz évvel ezelőtt az osztrák Conchita Wurst művésznevű előadó megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált? Nem csak a konzervatívabbnak tekintett kelet-európai országokban, hanem Nyugat-Európában is visszhangot keltett az énekes kinézete, miután a lehető legfemininebb hosszú ruhában, erőteljes sminkben és ugyanolyan erőteljes szakáll-bajuszban állt a színpadra. A homoszexualitására elenyészően kevesen kapták volna fel a fejüket, a művészvilág egyébként is tele van széles körben imádott meleg emberekkel (Freddie Mercury, Elton John, Leonard Bernstein, Michelangelo, hogy csak néhányat említsek), de a hangsúlyos nőiesség (ruha, smink) összevegyítése a hangsúlyos férfiassággal (szakáll, bajusz) robbanóelegynek bizonyult.

Nos, elítélendőek azok az emberek, akiknek mindez nem tetszik? Azt mondom: egyáltalán nem. Bárkinek jogában áll kényelmetlenül érezni magát bármivel kapcsolatban, ezzel ugyanúgy nem szeg meg semmiféle törvényt, mint a tanár, aki nőnek öltözött. Ezek az emberek egyszerűen ragaszkodnak a számukra érthető, egyértelmű fogódzókkal berendezett világukhoz, amelyben biztonságban és otthon érzik magukat. Teljesen hatástalan és értelmetlen moralizáló fegyverzetben rájuk támadni, elmaradottságot kiáltva.

Mára az is egyértelművé vált, hogy a közösségi média, az azonnali és nyilvános online reagálási lehetőségek nem kedveznek az ilyen jellegű vitáknak, mivel végül minden vita kulcsszavakra redukálódott anyázássá, törzsi attitűdök összecsapásává, szekértáborok hadakozásává alakul.

Paul Feyerabend osztrák filozófus írta egyszer – és az utóbbi időszakban egyre gyakrabban jut eszembe –, hogy

a demokrácia egyik legfontosabb feladata az, hogy megvédje tagjait minden ideológiával szemben, ami jelen van benne.

Nos, szerintem ezt a kijelentést mára kicsit egyszerűsíteni (és sajnos szigorítani) kell: a demokráciának az lesz a feladata, hogy megvédje tagjait egymással szemben. Nem tudom, sikerülni fog-e. Végül is nem törvényszerű, hogy megoldása kell legyen minden bonyolult dolognak.