Egyetlen ember hite elég ahhoz, hogy felépüljön egy katedrális

Nemigen járok már a TIFF-re. Több oka van ennek. Az egyik az, hogy nem érzem már egyfajta karneválnak a filmfesztivált. Hiszen csak egy a sok közül. És ha túl sok a karnevál egy naptári évben, továbbá e karneválok nem kötődnek semmihez, ha tetszik, organikusan, a projekt nevű varázsszón kívül, akkor elvész a jelentőségük.

Viszont minden évben végigböngészem a kínálatot. És kiválasztok egy-két filmet, amely megszólít. Nem a műsorfüzetben levő marketingszagú szinopszisok alapján. Időt szakítok arra, hogy utánanézzek, mi rejlik a cím meg a termék eladását szolgálni hivatott mondatok mögött. Ja, a rendező sem érdekel ilyenkor. Talán a téma, az emberközeliség-index, ami számít. Ezért is kerültek figyelmem előterébe a dokumentumfilmek az utóbbi években.

Az alkotás, amelyet megnéztem, és amelynek hatása alól nem tudok szabadulni, egész estés dokumentumfilm.

A rendezőről sose hallottam: Denis Dobrovodának hívják, Pozsonyban született, aztán Londonban és Párizsban tanult és a nemzetközi pályán tesz-vesz, főleg dokumentumfilmeket készít. Annyira azonban nem fontos: jelen volt a Művész moziban, beszélt is egy kicsit a vetítés előtt, na, hát nem hódított meg szavaival. Magáról beszélt, nem arról, mekkora történet részese lehetett. Értem én, hogy fesztiválokon a filmesek magukat fényezik, hiszen itt a sokadik soha vissza nem térő alkalom, de talán több alázatot, vagy ha azt nem osztogatják pályázatokon, szerénységet, alkotó lénytársak!

A katedrális (2022), Denis Dobrovoda filmje, tréler

A szlovák származású rendező filmje viszont döbbenetes erővel hatott rám. Talán sok nyájas Olvasó ismeri Justo Gallego Martínez történetét. Az emberét, aki 60 éven át épített egy katedrálist a Madrid közelében levő Mejorada del Campo városkában. Lényegében egyedül. És már itt megáll az ész és ácsorog. Hogy építhet fel egyetlen ember egy 20 méter széles, 50 méter hosszú és 40 méter magas épületet? Milyen pénzből? Milyen tudással? Milyen gépekkel?

Justo Gallego Martínez 1925. szeptember 20-án született, egyszerű földműves család gyermekeként. Anyja katolikus hitben nevelte, ez fontos tényező a későbbiekben. Iskoláit nem tudta elvégezni, mert közbeszólt a spanyol polgárháború. Gyerekként látta, amint a Franco erői ellen harcoló kommunista csapatok papokat lőttek agyon, továbbá kirabolták Mejorada del Campo templomát. Feltehetőleg ez a tapasztalat is fontos tényező a későbbiekben.

Később a fiatalember belépett a trappista szerzetesrendbe és egy környékbeli kolostorban szolgált novíciusként. A filmben megjelenik egy kerek arcú atya, aki hosszasan ecseteli, mennyit dolgozott Justo Gallego. Szeretett dolgozni. Csak a rend (amúgy valóban szigorú) szabályait nem szerette. A nyilvános adatok szerint Gallego betegség (konkrétan, tuberkulózis) miatt távozott a kolostorból. Az atya szerint azonban ez nem állja meg a helyét. Az engedetlenség miatt kellett mennie. Ami bizonyos értelemben érthető. Ha valaki egy csapat tagjaként játszik, nem mehet szembe százegyig a csapat szellemével, akaratával.

Így néz kis Justo Gallego katedrálisa ma.

Gallego úr tehát visszatért a családi földre, ahol megfogadta:

ha kigyógyul betegségéből, katedrálist emel az Oszlopos Szűzanya tiszteletére. És kigyógyult.

Na mármost: egymillió emberből kilencszázkilencvenkilencezer kilencvenkilenc (és lehet, alábecsülöm a számot) megköszönte volna a Jóistennek az áldást és folytatta volna életét. Gallego azonban másképp cselekedett: 1961. október 12-én, az Oszlopos Szűzmária ünnepnapján nekiállt az építkezésnek.

Persze, volt ahol építkezzen. A családi földek szépek, nagyok voltak. Kihasított hát belőle egy darabot és nekiállt. Na és akkor itt álljunk meg egy pillanatra: Gallego úr nem ment előtte építészeti egyetemre. Nem is konzultált hosszasan különböző szakemberekkel. De még csak tervszerű tervrajzokat sem készített. Csak rakta a követ, téglát, kavarta a malter, hajlította a vasat stb. Ha megkérdezték tőle, mégis minek az alapján cselekszik, azt válaszolta: Isten megmondta, mit kell tennem. És végül is, igaza lehetett. Isten van olyan jó műépítész, mint Gaudí. Akinek a főművéről mellesleg igen rossz véleménye volt Don Justónak, ahogy a környékbeliek nevezték. Ripacs egy épület, jegyezte meg epésen. Mármint a barcelonai Sagrada Família katedrális, amelynek a világ minden sarkából a csodájára járnak.

Tehát az egyik kérdésre megvan a válasz: Don Justo nem volt szakember. Csak szeretett dolgozni, Isten nevében. Na de egy katedrálishoz tekintélyes mennyiségű építőanyag szükségeltetik. Nem tudom, mennyi, de valószínűleg jó pár tucat ház kitelne belőle. Honnan vett ez a spanyol paraszt annyi téglát, cementet, gerendát, fémet? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: a vidéken hamar elment a híre a „szent” bolondnak. Mert hát persze, hogy bolondnak tartotta a nép az építőmesterség e hályogkovácsát. Általában nevetünk az ilyen különcökön, aztán ha a nevetés nem elég, bolondnak tituláljuk az illetőt. A vallásos és egyéb eksztázisokat is szoktuk őrültségnek nevezni. És néha valóban kéz a kézben járnak. Ám ami talán számít: a szándék. És a tett. Don Justóban pedig ott volt a szándék. És cselekedett is. A környékbeli építkezések kiszuperált anyagaiból, egy téglagyár selejtjéből, időnként szó szerint sittből építette katedrálisát.

Don Justo a katedrális belterében.

Ha ez nem az Úristennek tetsző dolog, akkor mi? És ezzel arra a kérdésre is választ kapunk, honnan volt pénze az építőmesternek. Sehonnan. A telepek, gyárak örömmel szabadultak meg a szeméttől. Amely napról napra, szintről szintre istenházává lényegült át. A módszert nagyra értékelik a filmben megszólaló szakemberek is, akik szerint Don Justo valamiféle előfutára volt az ökotudatos, újrahasznosítható anyagokból való építkezésnek. Nem mintha ez őt érdekelte volna.

Neki egy dolga volt, mégpedig az Úristennel: rakni a falat, reggeltől estig.

A másik kérdés, amely végig ott motoszkált bennem, miközben a jó ritmussal kibontott történetet néztem: oké, értem én, nem kellett pénz a katedrális megépítéséhez. Tudás se. Csak hit. Meg munkák és napok. De vannak ott egészen súlyos gerendák, kövek. Hogy a fenébe tudta ezeket egyetlen ember a helyükre tenni? Mert a rendelkezésre álló információk szerint Don Justo sose használt darut, például. Tény, hogy időről időre munkatársakra volt szüksége. Na de ki dolgozik egy építkezésen ingyen? Olyan sok vakhitű nem volt a vidéken, ez hamar kiderült. Mire az építőmester előállt a megoldással: darabonként eladta vagy bérbe adta a családi földeket. Munkáért cserébe. Olyan is volt, hogy hat ember dolgozott a keze alatt. Igaz, ritkán. És az is előfordult, hogy átverték hősünket. Jártak egy ideig az építőtelepre, aztán otthagyták. A kapott földet viszont megtartották. Mert ilyen az emberi természet. Emberi. Justo Gallego Martínez azonban vállat vont. Értette ő jól a felebarátait. Nem örült az átverésnek, viszont nem is törődött vele. Mint mondtam: dolga volt.

Az Aquarius reklámfilmje, amely fájdalmas énekként pénzt hozott Justo Gallegónak.

Ki tudja, meddig ment volna így a munka, ha 2005 tájékán be nem rúgta volna Don Justo ajtaját a Coca Cola megavállalat. Busás összeget ígértek az Aquarius nevű üdítő reklámfilmjéért, amelyet értelemszerűen a katedrálisban és a mester főszereplésével kívántak leforgatni. Gallego 2005-ben épp 80 évet töltött. Kicsit lankadt már az ereje. Ezért némi töprengés, ódzkodás után elvállalta a haknit. Amely azzal reklámozta az üdítőt, hogy lám, milyen meghökkentően csodás az emberi lény. (Még az Aquariust is képes meginni, teszem hozzá.) A reklámfilm pénzt hozott a katedrálishoz. No meg turisták tömegét. Hiszen ilyen bolondot keveset hord a föld. Gyerünk, fotózzuk le! A film megmutatja a törést, amely Gallego és a világ közt beállt. A helyszínt szó szerint ellepő turisták egyre inkább zavarták az építőmestert. Aki lényegében nem vágyott se Mercire, se jachtozásra, se mániákusan kattogtató sáskanépre. Egyre inkább elrejtőzött a nyilvánosság elől. Dolgozni viszont dolgozott tovább. Amíg a keze, karja, lába bírta. Olyan 2020-ig. Vagyis 95 éves koráig. Amikor ágynak esett. 2022. november 20-án aztán az Úristen megkönyörült rajta és magához szólította.

Fő, hogy dolgozzanak, ahogy Benedek Elek is írta.

A katedrális ma is áll, óvják a helybeliek, szervezetek, de még a korábban orrát fintorgató adminisztráció és az egyház is. A film ennyi. Nem az első, feltehetően nem is az utolsó, amely a szó szerint csodálatos történetet feldolgozza. Amikor kijöttem a moziból, megálltam az Egyetem és a Király utca sarkán és eltöprengtem: ha ennek az egyetlen embernek sikerült hatvan év alatt felépíteni egy katedrálist – még ha nem is sikerült se befejezni, se tökéletesre – akkor talán nekünk is van esélyünk valamit eszkábálni itt, az erdélyi végeken, nekünk, akik vagyunk még egymillióan. Ha nem is egy egész katedrálist, bár egy szentélyt. Vagy oltárt. Don Justo élő példája mutatja: lehetséges. Csak erős hit kell hozzá.