Botházi Mária: Nem kellene más, csak egy kis unalom

Független rompolg., hehe. Mondhatnám, rommagyar, de azt nem szeretem, hogy rommagyar, az olyan végítéletes, romló, romos, van baj elég anélkül is, erdmagy., ennyi bőven elég, minek is szaporítani a szót. Függ. erdmagy. polg. leszek, az a lényeg. Felnőtt leszek, amikor függ. leszek, mondjuk huszonötplusz. Vagy inkább harmincplusz. Mindegy, nem sürgős annyira, mert tudom, hogy mi lesz. Amikor már a harmincpluszos (30+) L’Orealt kezdem használni, venni fogok egy kicsike blokkot a székelyudvarhelyi Függetlenség sugárúton, Bulevardul Independenței, ezt fogja írni a buletinomban. Emben. Mindegy. Lehet, hogy harmincötpluszos krémet kellene ekkor már vennem megelőzésre mégis, nem is tudom. Ahogy elnézem anyámat, lehet – igaz, ő Doina arctejet használt fiatalon. Anyámék pár utcával arrébb fognak élni, hogy közelről megfigyelhessék a függetlenségemet.

Ha belegondolok, olyan lesz az én káeurópai függetlenségem, mint a székelyudvarhelyi Függetlenség sugárút:

kanyargós, szűk, döcögős kis utca ez a sugárút, oldalt parkoló autókkal. Ezen a sugárúton egyetlen keskeny sávon lehet közlekedni, kétoldalt négyemeletes tömbházak magasodnak, még a nap sugarait is csak szűken engedik be az egykori szocialista testvériség szűkre szabott tereibe.

Azt nem tudom, hogy amikor megveszem itt a blokkot, már meglesz-e a férjem, vagy csak utána. Mindenképpen nagyobb kötelék, ha nem egyedül veszem a lakást, mert saját lakással esetleg tovább akarok függetlenedni a házasságból, és az nem úgy van, hogy csak házasodunk meg, és lépünk le aztán. Nem így képzelem. Na, a lényeg, hogy lesz egy férjem is, Jani. Ati? Dani? Rövidesen kiderül, amikor meg fogunk ismerkedni. Összejövünk egy buliban, vagy ilyesmi. Eléggé fogjuk unni a bulit, ezért jó lesz, amikor összejövünk. De lehet, hogy valahogy másképp jövünk össze, amikor máshol unatkozunk, a neten például. Lényeg, hogy nagyon fogunk unatkozni, és összejövünk, hogy ne unatkozzunk. Sokat fogunk csetelni, és üzenetben szívecskéket küldünk egymásnak. Ha már röhejesnek találjuk a szívecskéket, megkérdezzük egymástól, hogy hányra érünk haza. Ha nagyjából az ígért időpontra hazaértünk rendszeresen, és már újra unatkozunk, összeházasodunk, hogy ne így unatkozzunk, és, hogy legyünk függetlenek.

Amikor már úgy érezzük, hogy majdnem öregszünk meg, megbeszéljük majd a férjemmel, hogy mindjárt megöregszünk, és gyermek kellene.

Ezért gyerekeink lesznek. Kevesebb vagy több mint amennyit tervezünk, esetleg ugyanannyi. Eléggé szűkösen leszünk a blokkban, de mivel saját lakásban lakunk ilyen függetlenül, kölcsönt fizetünk majd vissza a banknak, elég jelentős összeget. Nem fogunk valami jól keresni, mint függ. erdmagy. polgárok, ezért megbeszéljük, hogy nem adósodunk el jobban a banknak, pusztán azért, hogy nagyobb lakásba költözzünk, különben is mindjárt kirepülnek a gyermekek. A fizetésünket bankkölcsönre, számlákra és a gyerekeinkre fogjuk költeni.

Néha hétvégén sízünk, kezdetben Homoródon, aztán a Hargitán. Nyáron megengedjük magunknak a belépőt a jobbik helyi strandra, és eljárunk Bulgáriába nyaralni, esetleg Horvátországba. Lesz egy kocsink is, mindig izgulni fogunk, hogy kibírja-e a hosszú utat. A kocsinkra is sokat fogunk költeni, és sokat fogunk mérgelődni miatta, mert sosem lesz, ahová leparkolni a Függetlenség sugárúton. Magunkra keveset költünk, de nem is lesz hozzá kedvünk, mert meg leszünk hízva, minek ruha, minek vendéglőzés. Elkezdünk kocogni, az ingyen van. A gyermekeink ekkor már roppant szemtelenek lesznek, csapkodni fogják az ajtót, széthagyják a bögréiket a lakásban, és nem akarnak a nagyszüleiknél ebédelni vasárnap. Nagyon fogjuk unni a sok hajcihőt. Igaz, már korábban is untuk. Csak ekkor már több lesz az időnk, és jobban észrevesszük, hogy unjuk.

Amióta ilyen függetlenek lettünk, minden vasárnap a nagyszülőknél ebédelünk.

Minden péntek este bevásárolunk. Minden nap hatkor kelünk, hétvégén nyolckor. Ugyanakkor kávézunk, ugyanakkor ebédelünk. Ugyanazokat a termékeket vásároljuk, és ugyanott dolgozunk, nagyon fogjuk unni a munkánkat, de nem merjük otthagyni, mert ki tudja mi lesz, nehogy fel kelljen adnunk a függetlenségünket.

Amikor már az ötvenpluszos L’Oreálnál fogok tartani, el fogok gondolkodni, hogy most már a Vichyt is megvehetném, de minek. Nézni fogom magamat a tükörben, simítgatom az arcomat, majd legyintek. Elkezdem az arctornát is, de aztán azt is abbahagyom, mint minden más tornát. Nem fogom tudni, miért hagytam abba, pedig jót tett. Csak úgy magától valahogy. Ekkor már általában nem fogok unatkozni, csak ha dolgozom és tornázom, különösen az otthoni tornagépen. Lehet, hogy ha jobb tornagépeken tornázhatnék, nem unnám ennyire, de csak egy gép fér a Függetlenség sugárúti lakásban.

A gyerekeink szerencsére már nem otthon laknak, ők hiányozni fognak, de ami az otthonélésükkel jár, az nem.

Különböző egyetemekre fognak járni, eléggé fogják unni. Eljárnak bulizni, gyakran azt is unják. Eléggé sok mindent fognak unni, jól lesz ez így. Rövidesen élettársuk lesz, arra fognak törekedni, hogy függetlenedjenek, és ne unatkozzanak. Lehet, hogy vásárolni fognak egy kicsi blokklakást itt a környéken, hogy közelről megfigyelhessük mi is a függetlenségüket.

Ahogy most így előre elképzelem, eléggé jól hangzik a leendő életem. Ironikus, de tetszik már-már. Pár napja talán még félelmetesnek találtam volna, ha mindebbe belegondolok így tizenkilenc évesen. Igaz, bele sem gondoltam volna ennyire. Mást akartam volna, egészen mást. Most már azt hiszem, nem.

Most már unatkozni akarok. Kiszámíthatóságot akarok. Nyugalmat akarok. Biztonságot akarok. Egyszerű hétköznapokat akarok. Még az sem baj, ha ilyenek.