Az élő Monarchia, avagy cseh zászló a Bánság felett
Eibenthali töprengés zárványlétről, multikultúráról és identitásról.
Kanyargós, szerpentines és igencsak szűk úton juthatunk el az Aldunai-hegységben, Orsova felett abba a hegyek és erdők között szerényen megbúvó falucskába, ahová a nyáron, egy kirándulás részeként szerencsénk volt elvetődni; és amelynek magyarul Tiszafa a neve, csehül Tisové Údolí, de mindenki a németes hangzású Eibenthal néven emlegeti. Román neve – igazi román neve – nincs is. Eibenthal lakossága a háromszáz főt sem éri el, ezek túlnyomó többsége pedig cseh nyelvű és nemzetiségű.
A Bánság déli részén (hivatalosan azonban Mehedinți megyében) nem ez az egyetlen cseh kultúrájú falu, de ez a leglátványosabban az – és ez egyáltalán nem válik hátrányára. A festői környezetben fekvő kistelepülés az elmúlt években – jelentős részben az innen egykor elszármazott polgárok befektetései és a cseh állam hathatós segítsége révén – valóságos brandet épített a cseh identitásra és kultúrára, és ez az élet szinte minden területén megnyilvánul: Eibenthalban cseh nyelvű általános iskola, a pilzenit idéző sörfőzde, hagyományos cseh vendéglő működik (amelynek egyetlen hibájaként azt véltük felfedezni, hogy az ígértnél később szervírozzák a füstölt csülköt);
">fesztiválja (ezt éppen lekéstük) érdeklődők százait vonzza, nagyrészt az anyaországból, utcáin szinte kizárólag cseh szót hallani – egyszóval igazi reneszánszát éli itt a cseh nemzeti identitás.
Mindez persze nem annyira szokatlan a Bánságban, amelynek arculatát évszázadokon át románok, magyarok, németek, szerbek, csehek, szlovákok, ukránok, bolgárok, cigányok, zsidók egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő multikultúrája határozta meg és alakította különlegessé – mégis igazi színfolt a román államnacionalizmus céltudatos beolvasztó politikájának évtizedei után. A különböző nemzeti közösségek asszimilációjának felgyorsulása mellett ez visszaköszön a szimbolikus térfoglalásban, a vidék purifikált imázsának megteremtési kísérleteiben is: a turisztikai tájékoztató anyagok történelmi fejezeteiből gondosan kilúgozzák a magyar múltra vonatkozó részeket, többnyire nem konkrét hazugságokkal, hanem elhallgatással (jól érzékelhető ez például a szörényvári vagy herkulesfürdői műemlékek leírásának „kihagyásos” fogalmazásán, de azon is, hogy ez utóbbi – egykori császári-királyi – fürdővárosban alig találni Erzsébet királyné (Sisi) egykori jelenlétére utaló szuveníreket, annál több román királyi emléket); és a mindent elárasztó dák mitologizálás, a gigantikusra növesztett (szó szerint is, gondoljunk a Drăgan-féle óriás sziklaszoborfejre) Decebal-kultusz váltotta fel – vagy le – a még így is lépten-nyomon visszaköszönő osztrák-magyar emlékezetkultúrát.
Márpedig Eibenthal maga a velünk élő Monarchia, már csak puszta létével is erre emlékeztet: a mostani csehek ősei a tizenkilencedik század húszas-harmincas éveiben települtek ide a Habsburg-birodalom egy másik tartományából, a nem is oly távoli Bohémiából, és vitték tovább a monarchiás örökséget. Szemmel láthatólag azonban ez senkit nem zavar: a takaros, tiszta, szabálykövető falut mintatelepülésként emlegetik az országos román médiában („a romániai falu, ahol nem lopnak!”), joggal. Az sem bizonyult mindeddig bosszantónak, hogy a helyi nevezetességeket bemutató pannók kizárólag cseh nyelvűek (pedig szívesen megismerkedtem volna a helyi sörfőzés rejtelmeivel), sőt egyetlen dantanasă sem akadt, akinek szúrta volna a szemét, hogy a falu fölött a román és az európai uniós zászló társaságában ott lengeti a szél a cseh nemzeti lobogót is.
Ez rendkívül örömteli – de nehezen tudjuk elhessegetni azt a borús gondolatot, hogy ez az elnéző engedékenység (sőt, az identitás megőrzésének bátorítása) nem függetleníthető a zárványléttől: Eibenthal kicsi, kevesen lakják, etnikai-kulturális „autonómiája” nem veszélyezteti a többségi hegemóniát, elfér a hivatalossá tett dákománia árnyékában. Amikor egy kisebbségi közösség ekkorára zsugorodik – lásd még az erdélyi szászok példáját –, számíthat a többségi nemzet közvéleményének nagylelkűségére és jóindulatára.
Keserű iróniával azt mondhatnánk, a Bánságnak ezen a részén a magyarok sem állnak már távol ettől a státustól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Kazán-szoros(ok)ban megtett hajóutunk során, amikor a sziklafalra erősített Széchenyi-emléktáblához értünk, kapitányunk, aki eladdig jó idegenvezetőként szorgosan sorolta az útvonal különböző nevezetességeit, leállította a motort, felénk fordult, és mosolyogva ezt mondta:
Kétszáz liter pálinka, egy marihuánás cigi és az állam határai
Fall Sándor
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Legyen Călin Georgescu az elnök, és legyen végre kormányon az AUR!
Varga László Edgár
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
Marius Turda: Az eugenika közvetlenül integrálódott Nagy-Románia nacionalista és biopolitikai programjába
Sólyom István
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
Ahol múlt és jelen egymásba simul: a kulturális központtá változtatott Bogdánffy-ház
Szántai János
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.
