Az élő Monarchia, avagy cseh zászló a Bánság felett
Eibenthali töprengés zárványlétről, multikultúráról és identitásról.
Kanyargós, szerpentines és igencsak szűk úton juthatunk el az Aldunai-hegységben, Orsova felett abba a hegyek és erdők között szerényen megbúvó falucskába, ahová a nyáron, egy kirándulás részeként szerencsénk volt elvetődni; és amelynek magyarul Tiszafa a neve, csehül Tisové Údolí, de mindenki a németes hangzású Eibenthal néven emlegeti. Román neve – igazi román neve – nincs is. Eibenthal lakossága a háromszáz főt sem éri el, ezek túlnyomó többsége pedig cseh nyelvű és nemzetiségű.
A Bánság déli részén (hivatalosan azonban Mehedinți megyében) nem ez az egyetlen cseh kultúrájú falu, de ez a leglátványosabban az – és ez egyáltalán nem válik hátrányára. A festői környezetben fekvő kistelepülés az elmúlt években – jelentős részben az innen egykor elszármazott polgárok befektetései és a cseh állam hathatós segítsége révén – valóságos brandet épített a cseh identitásra és kultúrára, és ez az élet szinte minden területén megnyilvánul: Eibenthalban cseh nyelvű általános iskola, a pilzenit idéző sörfőzde, hagyományos cseh vendéglő működik (amelynek egyetlen hibájaként azt véltük felfedezni, hogy az ígértnél később szervírozzák a füstölt csülköt);
">fesztiválja (ezt éppen lekéstük) érdeklődők százait vonzza, nagyrészt az anyaországból, utcáin szinte kizárólag cseh szót hallani – egyszóval igazi reneszánszát éli itt a cseh nemzeti identitás.
Mindez persze nem annyira szokatlan a Bánságban, amelynek arculatát évszázadokon át románok, magyarok, németek, szerbek, csehek, szlovákok, ukránok, bolgárok, cigányok, zsidók egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő multikultúrája határozta meg és alakította különlegessé – mégis igazi színfolt a román államnacionalizmus céltudatos beolvasztó politikájának évtizedei után. A különböző nemzeti közösségek asszimilációjának felgyorsulása mellett ez visszaköszön a szimbolikus térfoglalásban, a vidék purifikált imázsának megteremtési kísérleteiben is: a turisztikai tájékoztató anyagok történelmi fejezeteiből gondosan kilúgozzák a magyar múltra vonatkozó részeket, többnyire nem konkrét hazugságokkal, hanem elhallgatással (jól érzékelhető ez például a szörényvári vagy herkulesfürdői műemlékek leírásának „kihagyásos” fogalmazásán, de azon is, hogy ez utóbbi – egykori császári-királyi – fürdővárosban alig találni Erzsébet királyné (Sisi) egykori jelenlétére utaló szuveníreket, annál több román királyi emléket); és a mindent elárasztó dák mitologizálás, a gigantikusra növesztett (szó szerint is, gondoljunk a Drăgan-féle óriás sziklaszoborfejre) Decebal-kultusz váltotta fel – vagy le – a még így is lépten-nyomon visszaköszönő osztrák-magyar emlékezetkultúrát.
Márpedig Eibenthal maga a velünk élő Monarchia, már csak puszta létével is erre emlékeztet: a mostani csehek ősei a tizenkilencedik század húszas-harmincas éveiben települtek ide a Habsburg-birodalom egy másik tartományából, a nem is oly távoli Bohémiából, és vitték tovább a monarchiás örökséget. Szemmel láthatólag azonban ez senkit nem zavar: a takaros, tiszta, szabálykövető falut mintatelepülésként emlegetik az országos román médiában („a romániai falu, ahol nem lopnak!”), joggal. Az sem bizonyult mindeddig bosszantónak, hogy a helyi nevezetességeket bemutató pannók kizárólag cseh nyelvűek (pedig szívesen megismerkedtem volna a helyi sörfőzés rejtelmeivel), sőt egyetlen dantanasă sem akadt, akinek szúrta volna a szemét, hogy a falu fölött a román és az európai uniós zászló társaságában ott lengeti a szél a cseh nemzeti lobogót is.
Ez rendkívül örömteli – de nehezen tudjuk elhessegetni azt a borús gondolatot, hogy ez az elnéző engedékenység (sőt, az identitás megőrzésének bátorítása) nem függetleníthető a zárványléttől: Eibenthal kicsi, kevesen lakják, etnikai-kulturális „autonómiája” nem veszélyezteti a többségi hegemóniát, elfér a hivatalossá tett dákománia árnyékában. Amikor egy kisebbségi közösség ekkorára zsugorodik – lásd még az erdélyi szászok példáját –, számíthat a többségi nemzet közvéleményének nagylelkűségére és jóindulatára.
Keserű iróniával azt mondhatnánk, a Bánságnak ezen a részén a magyarok sem állnak már távol ettől a státustól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Kazán-szoros(ok)ban megtett hajóutunk során, amikor a sziklafalra erősített Széchenyi-emléktáblához értünk, kapitányunk, aki eladdig jó idegenvezetőként szorgosan sorolta az útvonal különböző nevezetességeit, leállította a motort, felénk fordult, és mosolyogva ezt mondta:
Káosz a fejekben: amikor gyerekek ölnek, késelnek, vernek és bántalmaznak
Sánta Miriám
Merengés az egyéni és közösségi felelősségvállalásról és a romániai gyermekvédelem zátonyairól.
„Ne legyen adóemelés!” De aztán mégis lett adóemelés. Amikor az RMDSZ közvetlenül farkasszemet néz a dühös választóival
Fall Sándor
A kampányban a pártok hazudnak, különben nem tudnának választást nyerni. Mit lehet tenni ez ügyben?
Egy MI-„énekesnő” berúgta az ajtót és azóta megy a kultúrhiszti a mioritikus hazában
Szántai János
A mesterséges intelligencia körül forrongó kultúrharc nem új. Az viszont tény, hogy a Lolita Cercel nevű MI-entitás az első, ami ennyire felkavarta a hazai vizeket. Ugyanis… irtó népszerű.
Szégyen, hogy a kapusok szeszélyétől függ, ki és mikor látogathatja Mátyás király szülőházát
Sólyom István
Hunyadi János és Hunyadi Mátyás vagy Ioan de Hunedoara és Matia Corvinul? Az érintettek nem tudtak volna mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Ismét összeültek a történészek az MCC kolozsvári képzési központjában.
