„Jézus Krisztus tegnap, ma s mindörökké ugyanaz” – idézte Farkas Emőd a Szentírást (Zsid 13,8) a Rendszerváltás 30 beszélgetéssorozat újabb, Evangélium a vörös csillag árnyékában – egyházi élet az államhatalom fogságában elnevezésű állomásán. Az unitárius főgondnok azonban hozzátette: az egyházi életről ugyanez viszont már nem mondható el.
Abban, hogy miként alakult a kommunista államhatalmi gépezet és az erdélyi magyar történelmi felekezetek viszonya, valamint hogyan áll az átvilágítás ügye, és egyáltalán mi szükség van az egyházi érintettség(ek) feltárására, nem volt teljes egyetértés a jelenlévők – Juhász Tamás református teológus professzor, Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros, Molnár János egyháztörténész, református teológus és Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész – között.
Nehéz lenne a téma számos vonatkozását érintő, szerteágazó eszmecserét egyetlen szálra felfűzni, de induljunk ki abból, amit Nagy Mihály Zoltán – akinek a Denisa Bodeanuval közösen készült, Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyveit tartalmazó könyvét csütörtökön mutatják be a Kolozsvári Magyar Napokon – állított egyház és állam viszonyáról: nevezetesen, hogy ez a viszony egyáltalán nem új keletű, nem a kommunizmus találmánya, a két intézmény együttműködése mintegy 1700 éves múltra nyúlik vissza, és azt sem a kommunista diktatúra találta ki, hogy az egyházat az államhatalom saját céljaira akarja használni.
Juhász Tamás, Nagy Mihály Zoltán, Molnár János és Kovács István | Fotók: Deák Anita/Kolozsvári Magyar Napok
A kelet-közép-európai kommunista rendszerek egyébként nagyon is eltérő egyházpolitikai modelleket működtettek: Romániában például nem érvényesült a szeparációs modell (államnak és egyháznak a francia felvilágosult mintára történő szétválasztása), az államvezetés „koegzisztenciában” gondolkodott (Petru Groza miniszterelnök megfogalmazása), az egyházakat egyfajta államhivatal-szerű intézménnyé alakították volna át, amelyek viszont így elvesztették volna hitbéli közösség jellegüket.
A román kommunista állam az egész kérdéskört a görögkeleti egyház szemüvegén át szemlélte,
csak velük tárgyalt, a többi felekezetet a kvázi államegyház módjára működő ortodoxia alárendeltjeként, „csatolmányaként” kezelte.
Hogy ez miért annyira fontos tényező, arra Molnár János, a református egyház és a Szekuritáté kapcsolatát dokumentáló négykötetes munka, a Szigorúan ellenőrzött evangélium összeállítója világított rá. Justinian Marina, a román ortodox egyház pátriárkája a második világháború után képes volt arra a csavaros szellemi teljesítményre, hogy bebizonyítsa: Jézus volt az első kommunista, tehát Sztálin valójában Jézus követője, ezért a keresztényeknek támogatniuk kell a sztálinista politikát. 1949-ben a hatalom játszmáit elfogadni nem tudó Márton Áron morális tántoríthatatlansága miatt kimaradó
római katolikusokat leszámítva az összes felekezet hűségesküt tett a hatalomnak,
és elhatárolódott az ellenálló katolikus püspöktől.
Molnárnak ez az állítása parázs vitát váltott ki: Juhász Tamás professzor „kikérte magának”, hogy az egyház gazsulált volna a kommunistáknak, szerinte az egyház nem azonosítható az éppen aktuális vezetőivel, hanem a hívők közösségét jelenti. A kolozsvári protestáns teológia egykori rektora az egyházi beszervezések, a papi érintettség vizsgálatával sem ért maradéktalanul egyet, mint mondta: az egymás közti bizalmatlanság növelésével
„az átvilágítás a Szekuritáté céljainak megvalósítását viszi tovább”.
Az átvilágítás szükséges, de empátiát, árnyalt hozzáállást is igényel – állította Kovács István. Nagy Mihály Zoltán szerint az egyházak elkéstek a lusztrációval, már 1990-ben kellett volna kezdeni valamit a problémával – akárcsak egyébként a társadalom más rétegei, a művészvilágtól a sportolói közegig. A történész-levéltáros Márton Áron 1947-es körlevelének az egyházi személyek felelősségét hangsúlyozó kitételeira hivatkozott mint követendő példára: ha a történelmi egyházak a rendszerváltást követően egyhangúan elköteleződtek volna a körlevél szellemisége mellett, talán még az egyébként – a világi jog szempontjából törvénytelenül működő – egyházi átvilágítási bizottságokra sem lett volna szükség (az ortodox és a katolikus egyház nem is hajtott végre belső átvilágítást, mert az együttműködést lelkiismereti kérdésnek tekinti, nem közügynek).
„Azt tapasztaltam, hogy a társadalom nem is nagyon akarja tudni, mi történt”
– vonta le a kiábrándító következtetést.
A kérdést azért is kell körültekintően kezelni, mert ugyan mindenkit a besúgók, az ügynökügyek érdekelnek, de az elérhető levéltári iratanyagnak az ügynökökre vonatkozó része csak a 12 százalékot teszi ki, 81 százalék az áldozatokról, 7 százaléka az államvédelem működéséről szól – mi mégis csak arra a 12 százalékra vagyunk kíváncsiak (amelyet számos esetben politikai célokra, emberek ellehetetlenítésére is felhasznál a média és a politika).
A dolog paradoxona, hogy
az egyházak kommunizmus alatti működéséről az állami, párt- és titkosszolgálati forrásokból sokkal többet lehet megtudni
(mert minden egyházzal kapcsolatos vonatkozást dokumentáltak), mint a felekezetek saját iratanyagából – többek közt ezért is kell erős forráskritikával kezelni a különböző dokumentumokat. A kutatás azonban így is gyerekcipőben jár, mert kutatók, programok szükségesek hozzá, de ilyenek alig vannak.
Molnár szerint azért is szükséges az átvilágítás, mert az
nem a társadalom „hősökre” és „bűnösökre” való felosztásáról szól,
hanem annak megértéséhez segít hozzá, milyen életstratégiák működtek a totalitárius rendszer alatt. Az egyház ugyanis sokáig kizárólag „mártírológiai” szempontból tárgyalta saját viszonyát a kommunista állammal – ez az áldozatszerep azonban nagyon is árnyalásra szorul.
