A nyugodt gyilkosok országa

Jelen szöveg a Revista 22 oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Még nem ismert minden részlet, de az állam impotenciájának és az intézményeket helyettesítő improvizációnak a képe körvonalazódik. Vannak közvetlen bűnösök, vannak erkölcsi bűnösök, az alkalmatlanság, az ostobaság, a korrupció és a gazemberség minden alkotórésze jelen van, melyek ezt a rendszeresen felbukkanó különös elegyet alkotják. Egy látszólag megoldhatatlan gondot. Egyre gyakrabban használják dühvel a „bukott állam” kifejezést. Ez azért nem egészen van így. Nem teljesen. Nem lehet szó bukásról, ha meg sem próbálod radikálisan megváltoztatni a dolgokat. Inkább azt mondanám, hogy egy megreformálatlan államban vagyunk.

A caracali eset másvalamit mutat meg nekünk. Azt, hogy mi nem változott.

Mi maradt belevésve az intézmények falaiba, a kommunista múlt egyfajta árnyaként. Nevezetesen az arrogancia, az önhittség, az állampolgárral szembeni szolgálatkészség hiánya (sőt a vele szembeni ellenségesség) és az átpolitizálással kevert durva alkalmatlanság. Ha kutakodni kezdünk az archívumokban, akkor abban a múltban sem találunk nagy eredményeket a különösebb gyilkosságokkal kapcsolatos nyomozásokban. Ellenkezőleg, olyan hasonlóságokat találunk, melyeken komolyan el kellene gondolkodnunk. A többségben az a benyomás él, hogy az 1989 előtti időszakban sokkal jobban kezelték az ilyenfajta eseteket, hogy a Securitate és a Milícia az egész nyomozati apparátusukkal azonnal elkapták a sorozatgyilkosokat. Az olyan esetek, mint amilyen a Râmarué volt, kivételt képeztek (Ion Râmaru, vagy Rîmaru az 1970-1971 időszakban tartotta rettegésben Bukarestet, egyetemi hallgatóként négy embert meggyilkolt, többet megerőszakolt és több gyilkossági kísérlete volt; 1971-ben kivégezték – szerk. megj.) Amúgy a nyomozók és a gyilkosságiak hatékonyak voltak. Ez teljesen hamis.

Mivel a kommunista rezsim idejében a Belügyminisztérium (MAI) célja kizárólag az elnyomásra irányult, tehát kimondottan politikai volt, minimalizálták a közbiztonsági aspektusok jelentőségét. Vagy szintén a megtorlás eszméjével társították. Nem voltak hivatásosok, nem léteztek modern kriminalisztikai módszerek, a szakirodalomhoz vagy a területtel kapcsolatos újdonságokhoz való hozzáférés hiányos volt. A gyakorlatban a Milícia azokat a gyilkosokat tudta elfogni, akik a „fejszével lesújtott az áldozatra, majd lefeküdt aludni” típusúak voltak. A MAI napi tájékoztató közleményeiben szereplő esetek többsége ebbe a típusba tartozott. De nagy baj lett, ha egy-egy nehezebb eset törte meg a rutint. Amikor egy sorozatgyilkossal volt dolguk.

A Szamos-ügy. Egy sorozatgyilkos kalapáccsal támadt nőkre Kolozsváron.

Két áldozat után és amikor nyilvánvaló lett, hogy a helyi szervek teljesen elakadtak, Bukarestről elküldték a legjobb kriminalistákat, a híres Ceacanicával az élen. Országos ügy, a Securitate és a Milícia minden forrása a rendelkezésükre állt. Egy évbe tellett, hogy elkapják és nem valami különösebb következtetések révén, hanem egy abszurd véletlennek köszönhetően. A végén már minden lakásba becsöngettek a tömbházakban. Az egyiknél egy hölgy nyitott ajtót, aki elmondta nekik, hogy a tömbház kilencedik emeletén lakik egy eléggé furcsa alak, akik minden találkozásunkkor gyalázza. Felmentek, becsengettek és amikor az illető ajtót nyitott, észrevették, hogy a szóban forgó lakás tele van égett gyufaszálakkal. Mivel nem fogták el azok után, hogy nőket támadott meg az utcán, a gyilkosság új szokást vett fel, behatolt az áldozatok otthonába, megtámadta őket, majd felgyújtotta a lakásukat. E szerencsés történése előtt a szóban forgó alak egy Milícia-székház melletti lakásban támadta meg az egyik áldozatát, fényes nappal és aztán nyugodtan kiment és az utcán sétált kalapáccsal a kezében és alaposan összevérezett ingben. Senki sem állította meg. Később a véres inget egy másik áldozatnál megtalálták, a Milíciára került, de senki sem kötötte össze az ügyeket. Egy másik napon ugyanaz a gyilkos, aki nyilvánvalóan pszichopata volt, a városban sétált általa gyártott plakátokat ragasztgatva, melyeken az állt, hogy megszállta a Sátán. Ekkor sem törődött vele senki. Életfogytiglani börtönre ítélték, holott a Milícia és a Securitate vezetői nyomást gyakoroltak az ügyészre és az orvosokra, hogy nyilvánítsák egészségesnek és így kivégezhessék. Így temetve el a szégyent. Utoljára 1990-ben volt vele gondjuk, amikor gondtalanul kijött a pszichiátriai kórházból, ahova beutalták és néhány napig az országban mászkált, míg meg nem találták és vissza nem hozták.

A Fenyő-eset. 1970 decembere és 1971 februárja között három nőt gyilkoltak meg Brassópojána térségében.

Ugyanúgy. Országos parancsnokságot állítottak fel, melyet a Securitate vezetője, Ion Stănescu és a Milícia vezetője, State tábornok irányított. Újra Bukarestről hoztak kriminalistákat, újra Ceacanicát. Sokkal siralmasabb, mint az első eset. Itt a másodjára meggyilkolt nő gyilkosát egy nap után kétséget kizáróan azonosították. De mivel a Securitate (pontosabban mondva a DIE) (Külügyi Hírszerző Igazgatóság) ezredese volt, mindenki elindított egy eltussolási műveletet. A brassói milicisták fogtak egy gumicsizmát, a székház mögé mentek és beleállították a hóba, hogy lenyomatokat vegyenek róla. Aztán azzal küldték szét az országba a mintákat, hogy a nőket egy pszichopata erőszaktevő gyilkolta meg, aki gumicsizmát hordott. 1973-ig több ezer embert hallgattak ki, akiknek semmi közük nem volt az ügyhöz. Mivel a nyomozás túlságosan elhúzódott, Nicolae Ceauşescu pedig elégedetlen volt, találtak egy visszaesőt, aki mind a három gyilkosságot beismerte. A rekonstruálás alatt a milicistákból és szekusokból álló csapatnak kellett őt útba igazítania, mert nem ismerte a térséget. Az ügyet lezárták, mindenkit kitüntettek és előléptettek, a visszaeső pedig a börtönben meghalt, ami mindenkinek megfelelt. A feleségét meggyilkoló Securitate-ezredes 1975-ben halt meg cirózisban. Az ügyet 1989-ben zárták le. A másik két nő gyilkosát sohasem fogták el. Ismerősen hangzik?