Románia éveken keresztül azzal dicsekedhetett, hogy azon kevés EU-tagországok egyike, sőt az egyetlen, melynek parlamentjében nincs nacionalista párt (dehogy nincs: PSD, PNL, PMP, PPR, UNPR és más pártok, csak az utóbbi két ciklusból – a szerk.). A román választó a 2000-es évek elején, a maga intelligenciája alapján, fokozatosan elutasította a nacionalista politikusok felől érkező kínálatokat. A 2000 őszén, a nacionalizmus romániai láthatósági csúcspontjában megtartott választást megelőzően a románok már szavazatukkal büntették az olyan pártok demagóg, populista viselkedését, mint a Román Nemzeti Egység Pártja (PUNR) vagy a Szocialista Munkapárt (PSM). Ne feledjük, hogy ezek még egy kormánykoalíció részei is voltak, amikor a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjával (PDSR) együtt létrehozták azt, amit az akkori politikában „vörös négyes”-nek neveztek.

Ennek az együttműködésnek a káros hatását

ama 1997 elejei figyelemreméltó döntés tette semmissé, hogy meghívták az RMDSZ-t a Román Demokratikus Konvenció (CDR) kormányába.

A magyarok elfogadták, hogy egy irányba, hazánk NATO- és EU-csatlakozása felé húzzák az ország szekerét az Európa-párti románokkal együtt. És tekintettel arra, hogy mennyire bonyolultak voltak azok az idők is, nem ritkán az volt a benyomásom, hogy a magyarok nagyobb lelkesedéssel húzzák azt a szekeret, mint a románok. Elég csak az 1999-es bányászjárás nehéz pillanatait felidéznünk, amikor hibátlan volt az RMDSZ viselkedése. Másrészt, az 1999-es év azt is megmutatta, hogy az Európa-ellenes nacionalizmus szála még nem szakadt el. A NATO szerbiai beavatkozásai közepette, amit maximálisan kihasznált az akkori nyugatellenes sajtó, valamint a CDR kormányzati hibái mellett a karizmatikus, vitathatatlan szónoki képességű vezetővel (Corneliu Vadim Tudor – a szerk.) rendelkező Nagy-Románia Párt (PRM) képes volt a középen álló pártok fő ellenjelöltjévé válni. A 2000 őszi elnökválasztáson sok jobbközép szavazat a PDSR-s jelölthöz, Ion Iliescuhoz került, hogy megakadályozzák egy olyan mérget lövellő demagóg hatalomra jutását, mint amilyen Corneliu Vadim Tudor volt.

Ezzel a Románia euro-atlanti pályája szempontjából jótékony hatású vereséggel a Nagy-Románia Párt gyors hanyatlási, hitelvesztési folyamatba került. Főleg, hogy 2002-től, hazánk NATO-ba történt meghívásától kezdve megnyíltak előttünk a Nyugatba visszatérést biztosító ajtók. Románia 2004-ben csatlakozott a NATO-hoz, 2007-ben pedig az EU-hoz is.

Az Európa-ellenes nacionalizmus már indokolatlan volt, elvesztette tárgyát.

Ráadásul a Nyugattól kapott politikai jelzésnek köszönhetően a külföldi befektetések beáramlásának várakozásokon felüli fokozódásának voltunk tanúi. A román gazdaságnak 2002 és 2008 között több mint 5 százalékos átlagos növekedési indexe volt. A gazdasági fejlődés érzése erős és reménykeltő volt. A románoknak volt okuk derűlátónak lenni.

2009/2010-től kezdve, sajnos, sokan másokhoz hasonlóan mi is szembesültünk az akkori jelentős gazdasági válsággal. A Tăriceanu-kabinet rossz kormányzásából származó gazdasági túlhevülés és a külföldi befektetések drámai csökkenése közepette Bukarestnek jelentős gazdasági kiigazítási döntéseket kellett meghoznia. Mindezek közül a bérek 25 százalékos csökkentését a lakosság – természetesen – nagyon rosszul fogadta. Komolyan megrendült a jövőbe vetett bizalom, az EU-csatlakozásból következő társadalmi fellélegzés jelentősen visszaesett. Még erősebb lett a korrupció magas szintje miatt amúgy is jelentős társadalmi frusztráció.

Erre a társadalmi destabilizációra tevődött rá a politikai osztály gyávasága.

A Romániát a válság gazdasági kockázataival szemben sebezhetővé tevő rossz döntések szerzői nem akartak vállalni semmiféle felelősséget. És a „vétkesség áthárítása” nagy múltú román hagyományának megfelelően mindenféle bűnbakokat találtak ki. Így aztán nálunk is elkezdett kialakulni a külső bűnös veszélyes és hamis retorikája. Ezt a szerepet hol az EU, főleg az Európai Bizottság, hol olyan abszolút természetes jelenségek töltötték be, mint a globalizálás. Nem utolsó sorban, a populizmus legaljasabb formája szerint, a filantróp Soros György személye testesítette meg a gonoszt. Főleg, hogy az összeesküvés-elmélethez tartozó szereplőtől elvárt számos „tulajdonsággal” rendelkezett: zsidó, gazdag és magyar. Egy gyengén képzett országban, ahol lépten-nyomon felfedezhetők a ceauşiszta nacionalizmus nyomai, főleg a médiában, nem is volt nehéz elterjeszteni egy ilyenfajta mítoszt.

Románia ezáltal visszafejlődött a parlamentben nacionalista pártokkal nem rendelkező ország tiszteletre méltó státuszából

abba a szerencsétlen helyzetbe, hogy kénytelen végignézni a fő parlamenti pártok beesését a nacionalizmus, a demagógia és a populizmus csapdájába. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) azzal a csapdával szembesült, hogy a legionáriusokkal nyíltan szimpatizáló Marian Munteanu lett a párt fő politikai exponense. Úgy tűnt, a liberálisok egy nyugatbarát, toleráns, Románia első kisebbségi etnikai csoportból származó elnökét támogató pártból szélsőséges-nacionalista szervezetté alakulnak át. Az utolsó pillanatban mentették meg magukat, sokkal érzékenyebbek lévén a civil társadalom felől érkező bírálathullámra.

Ugyanezt, sajnos, nem mondhatjuk el a Szociáldemokrata Pártról (PSD), a másik, balközép irányultságú pártról. A PRM-től régebben importált nacionalizmus mellett, tekintettel arra, hogy e párt számos tagját vették át az idők folyamán, de a Románia Haladásáért Nemzeti Szövetség (UNPR) nacionalista szárnyának befogadásával is, a PSD egyre inkább felkarolta a nacionalista, Európa-ellenes retorikát. Egy ilyenfajta retorika ahhoz is hasznosnak bizonyul, hogy más síkon is harcot folytassanak a Nyugattal. A romániai korrupcióellenes harcot továbbra is támogató Nyugat azon PSD-tagok személyes ellenségévé válik, akiknek meggyűlt a bajuk a törvénnyel. Ezáltal a PSD Európa-ellenes nacionalizmusa, neve dacára, nem Románia nemzeti érdekeinek érvényesítését szolgálja, hanem inkább egyes egyének, egyes jelentős párttagok védelmét.

Románia a XX. században több – gazdasági, vallási, politikai – vektor mentén túlzásba vitte a nacionalizmus eszközét,

miáltal már többször is gazdasági csődhelyzetbe és politikai elszigeteltségbe került. A 20-as években a liberálisok hibát követtek el, amikor a „mi magunk” politikai irányvonalat kikiáltva a gazdasági nacionalizmus fegyverével éltek. A legionáriusok is megismételték a hibát a 30-as években: ezúttal egy vallásos, ortodox ihletésű nacionalizmust használtak. És végül a 70-es, 80-as években, a ceauşizmussal újra gazdasági csődbe és politikai elszigeteltségbe vezettük magunkat. A XX. század mindezen szerencsétlen tapasztalatai után, a 90-es évekbeli sikertelen autarkiás kísérletek után újra beleesünk a nyugatellenes nacionalizmus csapdájába, ami csak jót nem fog nekünk hozni. Csak ennyire képesek a románok.

A szerző Traian Băsescu elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, majd a Román Hírszerző Szolgálat Akadémiájának vezetője volt.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.