S máskülönben? Hogy vagytok?

Az erdélyi ember, ha ismerőseivel találkozik, nem csak azt állapítja meg, amit az ismerősein lát, hanem igyekszik mélyebben is eltársalogni arról, hogy milyen az élet.

Ha rég nem látott, idegenbe szakadt ismerőse hazamegy, igyekszik abba az irányba terelgetni a beszélgetés fonalát, ahonnan a messzire került érkezett, ellentétezéssel világítva rá az otthonlét sajátságaira. Az erdélyi ember mindenekelőtt megkérdi, hogy az illető hazajött-e. Így:

– Hazajöttél, Jancsika?

(A kicsinyítő képző eleve azt a bizalmas viszonyt jelzi, hogy a kérdező kiskora óta ismeri a most negyvenöt éves csúcsvezető Jancsikát, aki odahaza mindig Jancsika marad, hisz édesapja Jancsi, a nagyapja pedig János bácsi.) Ez a kérdés nem arra vonatkozik, hogy valóban hazajött-e a kérdezett, hiszen ott áll teljes valójában, hanem inkább egyfajta bevezetése a társalgásnak. Csak annyit kell rá válaszolni, hogy: – Haza. Ebben a három szavas párbeszédben sok minden benne foglaltatik az otthon melegétől az együvé tartozás érzéséig.

Ezt az érzést további kérdés erősíti, amely attól függően, hogy Jancsika hol lakik, így hangzik: – Milyen az élet Bukarestben/Budapesten/Kolozsváron/Amerikában? Ilyenkor nem kell megijedni, erre nem vár pontos és kimerítő elemzést a témában az erdélyi ember, csak valami egyszerűt, ami továbblendítheti a társalgás menetét. Például hogy: – Jó, de drága. Vagy: – Futunk egész nap. Vagy egyszerűen csak: – Hol ilyen, hol olyan. Innen már nagyszerűen el lehet beszélgetni pár mondat erejéig arról, hogy nem könnyű az élet sehol, de mit csináljunk. Otthon sem az, de az legalább otthon van.

Az érzelmi szálak megpendítését aztán a politikai élet felvillanása követi. Attól függően, hogy Bukarest, Budapest, Kolozsvár vagy Amerika, az erdélyi ember azt kérdezi: – Iliescu/Gyurcsány/Funar megvan-e még? Trump mit csinál? Bár egy idegennek riasztónak tűnhet, hogy erre most válaszolni kell, a kérdezett pontosan tudja, hogy nem kell túlbonyolítani a dolgot. Csak ilyeneket mond:

– A múltkor láttam Funart a belvárosban, vette a perecet.

– Trump? Hátha éppen semmit. Ebből már remek kis beszélgetés bontakozik ki a világpolitikáról és ezen belül is az otthoni politikai helyzetről, a kisebbségi sorsról.

Az erdélyi ember egyébként minden helyzetben szereti azzal indítani a beszélgetést, ami nyilvánvaló, bizonyos. Ha valamelyik ismerőse új kocsiból száll ki, azt kérdi: – Vettetek új kocsit? Vagy ha jön hazafele: – Jössz hazafele? Vagy ha fodrásznál volt: – Voltál fodrásznál? Vagy ha a szomszédból bekopog valaki egy kis friss süteménnyel: – Sütöttetek tésztát? Ez nem azt jelenti, hogy az erdélyi ember ne látná, hogy éppen mi történik körülötte, inkább azt, hogy nem elvont, hanem megkerülhetetlenül látható dologgal szereti indítani a párbeszédet, és egyfajta sorsközösséget vállal a kérdezettel. Ő is készül új kocsit venni, de drága. A felesége is éppen fodrásznál van. És sajnos mostanában nem sütnek tésztát, mert egészségesen kezdtek élni. Innen már szép elbeszélések kerekedhetnek ki arról, hogy mi milyen és kinek milyen.

Az erdélyi ember azt is szereti megkérdezni, hogy mi mennyibe kerül. Ezzel nem annyira mások pénztárcájában kíván kutakodni, inkább saját magát szeretné megnyugtatni: ő látott olcsóbban. Vagy ő nem vette volna meg ennyiért. Vagy ő is ennyit adott érte.

Az erdélyi ember megerősödik ezáltal, ügyesnek, talpraesettnek érzi magát.

Lehet, hogy az, akit kérdezett, gyomorideggel veszi tudomásul, hogy rossz üzletet csinált, na, de az erdélyi ember megvigasztalja: van egy balfék ismerőse, aki sokkal többért vette meg ugyanazt. És különben is, minden olyan drága, hogy bele kell pusztulni. Az erdélyi ember szeret szörnyülködni az árakon, de azért szeret drága dolgokat a magáénak tudni. Egy kicsit olcsóbban, ha lehet.

Az erdélyi ember ugyanakkor idénytől függően érdeklődik az ismerőseitől, hogy azt csinálják-e, amit a többi erdélyi ember. Júniustól szeptemberig azt kérdezi: – Hol nyaraltatok/nyaraltok az idén? Októbertől decemberig pedig azt: – Hol fogtok szilveszterezni? Januárban tehetősebb ismerőseitől arról tájékozódik, mennek-e valahová sízni, a többiektől, hogy mennek-e farsangi buliba. (Amikor ő is kijut a sípályára, megállapítja magában, hogy az élet igazságtalan: akik jól tudnak sízni, szinte mind a farsangi buliban vannak, a többiek pedig idefent kínlódnak.) Tavasszal pedig, hogy hová mennek május elsejézni. Ezek az ismétlődő kérdések esetleg nyomasztónak tűnhetnek, olyasvalaminek, ami kötelező lenne az év éppen aktuális szakában, főleg azoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy eljutnak-e valahová. De kár ekként felfogni. Ezek a kérdések jóindulatból születnek, elsősorban társalgási és információáramlási céllal. Ha kiderül, hogy nem megyünk sehová, az erdélyi ember azt mondja együttérzőn:

– Nem baj, csak egészség legyen.

És biztosak lehetünk benne, hogy ezt komolyan is gondolja.

Hiszen az erdélyi ember szereti azért, ha pozitív végkicsengése van a dolgoknak. Mert megesik, hogy egészség sincs, pénz sincs, jó idő sincs, s még a társalgás is akadozik. Olyankor azt kérdezi: – S máskülönben? Hogy vagytok? – Jól, azért, a bajokat leszámítva, válaszolja cinkosan a másik erdélyi ember, és mindketten tudják, hogy ez így is van.